V. Négyen – magyar szent királyok
Márton, István, Imre és László

A régi Ember hitében a szenteket Isten hívta el szolgálatra, bennük, általuk az Ő akarata munkál maradéktalanul. Ők a keresztény világ táltosai, Velük, tulajdonságaikkal, cselekvéseikkel, cselekvéseik eszközeivel, legendáik képi beszédével az esztendő körének (s a világhónapok rendjének) valamely profanizálódott változáspontját helyezte vissza a Szent Időbe, s általuk időszerű tartalommal áldotta meg a táj ligeteit, fáit, hegyeit, forrásait…
Az esztendő körének valamely változáspontján, valamely hely, helyei a tájnak a szent által személyessé, beszédessé válva közvetítik a Teremtő parancsát. A régi ember tudta ezt s hitte, hogy Isten elhivatott embere akkor is segít, ha már testében nincs, nem lehet közöttük, s a legtöbb szent akkor igazán. Tudta, hitte, hogy a szent ereje, hatalma ciklikusan újra meg újra visszatér, s ha rítussal kéri őt, amikor ideje érkezik, az elhívott teszi a dolgát, közvetít – és Isten megsegíti.
Az Úr minden népének, nemzetségének, s más-más foglalkozású embercsoportoknak adott külön szenteket is, sokszor nem is származás, „csak” karakter szerint, s ekképpen vált személyessége teljessé a keresztény világban.
Szent Vendel, a juhászok védőszentje, legendája szerint ír származású. Tisztelete hazánkba csak a XVIII. században jutott el Padányi Bíró Márton veszprémi püspök kezdeményezésére, s mégis talán hazánkban a legteljesebb kultusza. A jászok és a kunok annyira sajátjuknak érzik őt, hogy legelőiken magyar juhászként: ingben, gatyában, dolmányban, cifraszűrben, tarisznyával, zsírral letapasztott hajjal, vagy széles karimájú juhászkalappal tűnik fel a szobra. S a nagy emlékezet azt is tartja, hogy odavaló juhászember volt.
A Szent az elhívással Istenben újjászületik, s fajtáját, mindenekelőtt az elhívás tartama határozza meg, miképpen Vendelt legendabeli pásztorsága, küldetése tette jásszá, kunná, mindenekelőtt.
Természetesen fontos szerepe adódik a születés helyének is, s annak is, mely nép nemzetség közül való az elhívott, de szerepe egyiknek sem kizárólagos. A mai részértékű s érvényű történetiséget és történelmi hitelességet ne kérjük számon az Isten adta kozmikustól.
Szent Demeter az egykori Kárpát-haza, Sirmium, a későbbi Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovida) szülöttje. Katonaszent és vértanú. Magyarnak nemcsak azért tartja népünk, mert néhai hazánk területén született a III. században (303-ban, Thesszalonikában szenvedett vértanúhalált). S nem is csak azért, mert eredetmondáink szerint a Kárpát-medencébe érkező népünk itt nyelvükön beszélő embereket talált, mert hitünk és mondáink szerint e földön a kezdetektől fogva folyamatosan jelen van a magyar, s nem is csak azért, mert Dömötör képe a Szent Koronán is ott van; hanem mindenekelőtt azért, mert ő az a szent, aki az oltalma alatt álló várost személyesen is fehér lován ülve, olykor mennyei sereg élén megvédi az ellenség támadásától. Ez a hit a bolgárok között is elterjedt. Dömötör mennyei segítsége a székelyek Csaba-mondáját juttatja eszünkbe; s a fehér ló a hunok és magyarok „ereje”, föláldozásával hajdan a Hadak Urát tisztelték meg. A szávaszentdömötöri bazilita kolostor volt a magyarországi Dömötör kultusz fő forrása, és a kereszténységé is egyben, megelőzve István térítő buzgalmát. Szent István előtt számos magyar a keresztény hitet vallotta, s nemcsak a frank uralom alatt kereszténnyé lett későavar. Az egyik ősi pásztorünnep, amely a szegedi tájon maradt meg a legtovább október 26-1 névünnepéhez kötődött, s „dömötörözésnek” nevezték. A puszták vándorló pásztor népe találkozott e napon a városiakkal, a letelepedettekkel, s a bárány torát ülték meg, amely alkalmon még a papok is táncoltak.
Hazánk területén, Savariában született a kereszténység egyik legnagyobb szentje, aki Szent Istvántól kezdve a Boldogasszony mellett hazánk társpatrónusa, Márton (317-397). Névünnepe, november 11-e hajdan az advent, az egyházi év kezdete volt.
Márton Franciaországnak is egyik védőszentje, mivel e honban szolgálta az egyházat; ő alapította itt egyebek között Marmoutier bencés apátságot is. A marmoutier-i középkori legenda előadásában Márton hun, illetőleg magyar királyok sarjadéka, sőt egyenesen magyar király. Király Ilona 1929-ben könyvet ad ki a következő címmel: „Szent Márton magyar király legendája”. Eckhardt Sándor szerint Kézait a pannóniai hun történet megírásában Márton alakja is ihlette.
A királyi szenteknek az elhívottak között is kitüntetett szerepe adódik: általában ők az új hit megvallói és fölmutatói, ők az alapozók, néhány esetben az áldozatok és a keresztelők. Szent Márton előhírnöke a kereszténységnek, s kultusza Pannóniában már a honfoglalás előtt is virágzott. Katona volt, mielőtt a Seregek Urának hívását meghallotta. Elbocsátási kérelmét a császár gyávaságnak bélyegezte. Márton védtelenül a csatasor elé állt, s Jézus nevében, a kereszt jelével sértetlenül áthatolt az ellenségen. Szent István zászlaira a hadverő Márton képét festette. Egyik alkalommal pedig álmában látván a besenyők támadását ekképpen kiáltott fel: „Távozzatok, mert az Úr védelmemre adta Szent Mártont, aki nem engedi, hogy az igazak legelőjét pusztítsátok.” A szabolcsi zsinat (1093) Szent László korában ünnepét nyilvánossá tette és háromnapos előkészülettel hangsúlyozta. A helyi kultusz hatására II. Ferdinánd Szombathely városát a királyi kincstárnak járó minden rendes és rendkívüli adó fizetése alól minden időkre felmentette, de egyben kötelezte is, hogy Márton ünnepén gondoskodjanak a szegényekről.
A fehérvári Márton templomban, a haza társpatrónusának egyházban tették le középkori királyaink megkoronáztatásuk után az esküt; II Ulászló ennek a tornyában végezte el a „napvágás”-t.
Hazánkban nincs szent, aki templomával több városunknak, falunknak lett volna névadója – mint Márton. Legkorábbi Márton templomaink térképe lényegében az Árpád-kori magyar ökumenét tárja elénk, peremei az akkori magyar nyelvhatárt is jelzik. Velemér középkori templomában is látható Szent Márton freskótöredék. A pozsonyi székesegyháznak magyar ruhás Márton-szobra van csakúgy, mint Tiszapüspöki barokk templomának; de számos barokk templomunk oltárképén láthatjuk meg főúri magyar öltözetben.
Márton a gazdasági év kiemelkedő zárónapjának számított, s egyben az egyházi év kezdetét is jelölte; a középkorban tisztújítási és jobbágytartozási terminus. Szent Márton király névünnepével minden esztendőben az Égi Király születésének előhírnöke volt, s maradt hagyományőrző vidékeinken. Ő a jószágok egyik fontos patrónusa. Az érsekújvári kódex tudósításában fölemelt kezével őrjöngő tehenet fékez meg. A répcevidékiek emlékezetében régebben, amikor disznóvész dúlt, az egyik pásztor bement Szombathelyre Mártonhoz – segítségért. Álmában a szent püspök gonoszűző fehér nyírfaágat adott neki, hogy vesszőzze vele végig a beteg jószágokat, s azok meggyógyulnak. A nevenapján frissen vágott vesszővel házról házra járó pásztorok hajdan ekképpen köszöntöttek:

„Elhoztam Szent Márton püspök vesszejét.
A szokást nem mi kezdtük és nem mi végezzük.
Állatainknak annyi szaporodása legyen,
Ahány ága-boga van a vesszőnek.”

A köszöntő pásztorok általában túrós vagy mákos rétest kaptak, esetleg pénzt, Göcsejben ezt „rétespénz”-nek nevezték. A rétes tésztája a szüzességet, a szűzi védelmet, csigatekervénye az életet idézte meg, tölteléke szaporodást, szaporaságot varázsolt. A Márton-napi vesszőzés hazánkból terjedt a szomszédos Alsó-Ausztriába, Stájerországba, Felső-Ausztriába, Bajorországba, de ismerik a horvátok és a szerbek is. A hosszúperesztegi gazdaasszony azért nyújtott és sütött e napon rétest, hogy „Szent Márton köpenyét kinyújtsa” – hogy a szent könyörületességéből a család nem szűkölködjék és másokon is tudjon segíteni. A rétes nyújtással bizonyára az ilyen korra már kizöldellt őszi búzavetésre, a határban „didergő meztelen Krisztusra” is varázsolták Márton fehér hóköpenyét, amely nemcsak a vetésnek adta téli védelmét, hanem „betakarta” a hites ember lelkét is. Márton egyik legendájában, amikor hitújonc volt, télidőben lován Amiens felé haladva félmeztelen koldussal találkozott. Megesett rajta a szíve, és köpenyét kardjával kettévágva felét a koldusra borította. A következő éjszaka álmában Krisztussal találkozott, és látta, hogy az Úr vállát az ő köpenyének fele borítja.
A jószág Márton napon került végképp az istállóba. A „mezei grófok”, marhapásztorok sok helyütt e napon, „Márton erejében” választottak maguk közül bírót.
Valamikor ludat ettek, bort ittak a szent király ünnepén. A pincében ilyen korra forrtak el a borok, amelyekről Thuróczy János ekképpen elmélkedett: „…midőn Szent Márton püspök alacsony emberi sárhajlékból felköltözött a magas mennyekbe (tudniillik ennek a napja érkezett el) a jóízű must borrá változik.” Számos helyen a tollfosztást is napján kezdték el, s miképpen a letisztult bor, s a vetésre hullott hó, az „aligtestű”, finom fosztású fehér libatoll is az átváltozást varázsolta, s erősítette az ember lelkét a hosszú advent sötét napjaiban. Mártonnal a „bent” ideje érkezett el: a böjté, a csöndé, a várakozásé.
Szent Márton készítette elő az embert az átváltozásra, az újra, s nemcsak az esztendő körében; Szent István alapozott, ő az eleven Krisztus hatalmát testesítő Korona „felmutatója”, s ő az „áldozat”. Szent István augusztus 20-át kapta az esztendő köréből, amely a Nap, a megérett határ, a koszorú és a korona ideje; a töve szakadt növényekkel teli határ ilyenkor áldozati oltárrá változik. Istvánnak a teremtő és igazító Isten adott hatalmat, a legenda szerint Szilveszter pápával ő küldetett koronát neki. A legenda koronája: a magyar Szent Korona – napjainkig annak tartja az ősiséget becsülő falusi népünk is. Számos régi történetünkben az uralkodó égi hatalom által kiválasztott embert, angyalok keresik meg, és a korona rászáll a fejére. (A „száll” ilyen értelemben tükörszóként tőlünk került át a közöttünk és a szomszédságunkban élő népek szókincsébe.)
Az ég nem akármilyen koronát küld – mindenhatalmút, jegyajándékot, olyant, amely kiváltságot ad, isteni bölcsességet közvetít, uralkodói erényt, gyógyító és összetartó erőt, s a koronában testesülő mágikus hatalom zavarodottságot hozhat az arra érdemtelennek, de szentté is teheti választottját. Szent királlyá, miképpen Szent Istvánt, aki népét igaz útra vezette a jó pásztor szeretetével és szigorával. Életében nemzetét megoltalmazta minden veszedelemben és halála után is segít ereje, hiszen Boldogasszony mellett, akinek a koronát, az országot és a lelkét ajánlotta föl, az ország patrónusa lett – Szent Márton magyar királlyal egyetemben – közbenjárónk, gyámolítónk Isten színe előtt.
Az Istvánt szentté varázsló korona maga is szent, miképpen Krisztus megváltó halálának eszköze a kereszt, amely népünk hitében az élet fája. A Szent Koronában a földre született Isten, az augusztusi nap érlelő verőfénye, Jézus van jelen. Ezért nem köthetett a korona pápához, császársághoz királyt és nemzetet. Ezért is nem lehetett e relikvia István tulajdona, de a trónon őt követő keresztény királyok egyikéé sem, de nem volt tulajdona az Árpád-háznak, s egyéb más dinasztia sem birtokolhatta, s ki-, föl nem cserélhette. A mindenkori király tartozott a korona alá, s a király valamennyi alattvalója, de a korona birtoka volt az ország minden ingó és ingatlan jószága is. A koronával – örökös frigyre – Isten jegyezte el a királyt és a hazát.
A korona – Fügedi Erik fejtegetésében – nemcsak a királyi méltóságot, a jogok összességét testesítette meg, hanem az örök királyi méltóságot, az egymást követő halandó királyok sorát. A XIV. századtól a bírósági tanúkat Istenre és a koronára eskették. Az Árpád-ház kihalása után a pápa legátusa hiába koronázta meg másik koronával Károly Róbertet kétszer is, a koronázás csak akkor lett érvényes, amikor harmadszor a Szent Koronával is megtörtént.
A korona távollétében mindig védtelenné vált az ország: megszaporodott és megerősödött a nemzetet és a kereszténységet pusztítani szándékozó veszedelem. Ez történt, amikor török időkben Bécsbe, majd onnan Prágába az alkímiával kacérkodó Rudolf udvarába került a szent ereklye. Érthető hát a hatalmas öröm és pompa, amikor Rudolf lemondása után háromszáz magyar főúr és nemes díszes menetben hazakíséri Prágából a Szent Koronát. Pozsonyban a korona hazaérkezésére összesereglett sokadalom, amikor megpillantotta, szinte önkívületben kiáltotta: „Légy üdvözölve hazánk isteni ereje! Légy üdvözölve Magyarország dicsősége, régóta várt kincsünk, törvényünk ereje, béke és háború oltalma, győzelem pecsétje, Krisztus képe!”
A Szent Korona néhány évtizedes távollét után 1978 januárjában ismét hazaérkezett, és a közhit szerint erjesztőjévé vált a sötétséget elűző változásoknak. Krisztust a hajdani falu népének a sugárral teremtő hatalom, a Nap minden hajnalon elhozta; és a téli napfordulón, Karácsony mágikus éjjelén a Fény-Krisztus újra meg újra közénk született. Ilyenkor bement Jézus a tisztaszobába, amelynek négy szögletét négy angyal vigyázta, megállt a szoba közepén, s rendezte a benne lakó emberek életét. A Szeged környéki öregek még ma is azt tartják, hogy a Napban Jézus lakik, és onnan irányítja a világot. A koronában a régi ember számára a Nap és egyben Jézus öltött testet, aranya az életet adó és rendező eleven sugarat idézte meg. Szerkezete, amely fölül nézetben egyenlő szárú kereszttel osztott kör, egyebek között az égtájakat és az évszakokat jelöli, amelyeket a Nap látszólagos Föld körüli járása, égi pályája „mutat meg”, hoz el nekünk.
Királyaink, miután a koronával beavatták őket, és az uralkodói karizma teljességének birtokában kardjukkal lovaggá, aranysarkantyús vitézzé ütötték az arra érdemeseket, s néhány régóta húzódó peres ügyben megfellebbezhetetlen ítéletet hoztak, a koronázási dombra lovagoltak. A koronázási domb, a királydomb a haza volt kicsiben, hiszen annak földjét az ország vármegyéiből hordták össze; s e domb tetején a király a négy világtáj felé vágott kardjával, amit „napvágás”-nak neveztek. Ez ősidőket és népmeséket elevenítő rítusban a korona szerkezete elevenedett meg – és akkor, ott az Ég köldöke kötődött össze a Föld köldökével, hogy a király Jézus apostolaként, Isten kegyelméből uralkodhasson.
A Szent Korona angyalainak, apostolainak, szentjeinek, királyainak, drágaköveinek és gyöngyeinek rendszere, s azok képi beszéde a világtájak és az évszakok más-más- tulajdonságát mondja el, de a korona abroncsa, a kör egyben a Teremtő üzenetét befogadó, kihordozó, világra szülő és megőrző örök anyaméhet, keresztény hitünk Szűz Anyját, népünk Boldogasszonyát is megidézi, s a pántok, metszéspontjukban a Pantokrátorral, a kereszt: a közöttünk lakó életet adó Igét.
Az sem véletlen, hogy számos vidékünkön a búzából font aratókoszorú alakja, szerkezete azonos a koronáéval. E koszorúkból a templomokba is került mindig, s a következő aratásig a szószék fölött vagy a templom közepén, a csillárra függesztve a közöttünk élő Jézust jelölte – Kalotaszeg legtöbb kálvinista templomában és egyre inkább másutt is, jelöli ma is. A búza csakúgy, mint a koronaarany a Napot, Fény-Krisztust idézi.
Akárki – bár légyen az uralkodó ház sarja is – nem lehetett a koronára méltó. Táltos adottságúnak, elhívottnak kellett lennie, az isteni kegyelem kiválasztottjának. A régiek emlékezetében ilyen volt Szent István király is, aki a deszki monda szerint már kisgyermek korában királynak tartotta magát. A már gyermekként elhívott, koronázott felnőttként dicsőséget hozott nemzetének: messze űzte a gonosz démonokat, kézrátétellel szembetegeket gyógyított, s halála után ereklyéinél csodák történtek. A szem csakúgy, mint a kéz a gyermek öntudatlan rajzain és a törzsi műveltségben naptermészetű.
Keresztény országunk alapítójának, a Mennyben és a Földön tisztelt Szent Istvánnak Kárpát-medencei népi emlékezete napjainkra már szinte teljesen elhalványodott, annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert az Egyház és az Állam mindenkor ébren tartotta és növelte kultuszát.
A népi emlékezetben Szent Istvánnak Mózes sorsa jutott és Álmosé: ő az áldozat, aki nem mehet be az „Ígéret földjére”. A történelem tanúsága szerint is áldozat ő Isten oltárán, hiszen korán elhalt fiában, Imre hercegben nemzetségének magva szakadt és oldalági rokonát, Pétert, aki még életében uralkodásra jelölt, nem fogadta el a nemzet. Az általa megvakíttatott Vazul unokáját, Lászlót tartja keresztelőnknek, általa szól hozzánk –minden magyarokhoz – anyanyelvünkön az Isten.
Szent István áldott jobbjának emlékezetét is falusi népünknél már szinte csak a templomi énekek őrzik. Bár 1771-ben, amikor Raguzából Bécsbe, majd onnan haza került a szent ereklye, a Buda felé vezető utat elözönlötte a jámbor nép, a közelbe eső falvakban megállt a munka, zúgtak a harangok, dörögtek a mozsarak. Az országjárás 1938-ban, az „aranyvonaton” – Szent István halálának 900. évfordulóján megismétlődött, s néhány esztendeje is a 950. évfordulón helikopter vitte az ország különböző tájára, tája fölött a relikviát.
A Kárpát-medencében élő nemzetiségek és a Kárpátokon túli moldvai csángó magyarok, s más népek is: lengyelek, románok számos legendában emlékeznek szent királyunkra, aki megvéd a pogánnyal szemben, s valamikor majd a világ minden népének királya lesz.
Szent Imre november 5-ét jelöli és tölti meg tartalommal: a középkori naptárban (napja ma is itt maradt, a tartalom kopott ki belőle). Ő apja áldozatának része, ő a teljes áldozat, a Szűz, akinek idő előtt mennie kellett, akit az egyik vadászaton fiatalon ragadott el a halál. Ekképpen nem apja tervét, hanem Isten adta sorsát tölti be. Vele Isten Istvánt, az apát és népünket próbálta meg. Ő a kereszténység parancsát testesíti: áldozattá kell lennünk, hogy új, fényes életünk adasson, ami a csupaszult novemberi határ állapota egyben, amelyben minden, ami hónapok előtt pompázó zöld volt, virult, termést hozott, most halálába megy, hogy alapja, áldozati ágya, tápláló anyja lehessen a húsvéti megújulásnak.
Az Érdy-kódexben olvashatjuk róla, hogy gyermekkorában látó volt már, hiszen amikor királyi atyjával egyszer Szent Márton hegyére ment a bencés monostorba, ahol a szerzetesek kellő tisztelettel fogadták őket, Imre „miért Szentlélekkel teljes, kinek mind megismervén érdemes voltát, mindent azonképpen meg apolgatta (megcsókolta). Nekik csak egyször, nekit háromszor, nekit ötször és egyet végre hétszer. Annak kedég vala fráter Maurus neve… És megjelenté az ő atyjának, hogy mindeniknek anyé esztendei volna, hogy tisztaságos életöt fogadtanak volna. Az utolsó kedég fráter Maurus szeplőtelen szűz volna.” Elhívását Veszprémben a Szent György-kápolnában kapta meg, ahol is égi szózatot hallott, hogy testi-lelki szüzességbe töltse életét. Később megházasítják, jegyese azonban vállalja a szeplőtelen józsefházasságot.
Imrének egy lengyel legendája is ismeretes, amely analóg Hubertével (november 3.), de nem azonos azzal. A Lysa Gora hegység tetején valamikor egy király vadászott, szarvast űzött. A szarvas a sűrűbe menekült, de hatalmas agancsa a bozótban megakadt. A király aranyhúrú íjával már éppen le akarta nyilazni, amikor a szarvas agancsai között fénylő keresztet pillantott meg. Térdre rogyott a jelenség hatására, a szarvas azonban eltűnt. E csoda emlékére építette a király a hegy tetejére a Szent-kereszt apátságot. XV. századi magyar tudósítás (Dlugos János műve) szól róla, hogy a magyar Imre herceg nagybátyjánál, Vitéz Boleszláv lengyel királynál időzött, vadászni mentek, egy szarvast követve jutottak föl a Lysa Gorára. A szarvas eltűnt, de Imre fölismerte, hogy álmában már járt ezen a helyen. Megkérte nagybátyját, hogy építsen ott monostort, a mellén hordozott kétágú keresztjét is odaadta neki, amelyben Krisztus Keresztfájának egy darabkája volt. A király a herceg kérésére csakugyan monostort alapított a hegyen.
Az „Isten-hozó” szarvas, népünk eget földdel összekötő fényes állata a Lengyelországból hazahívott Szent László által tölti be itthon időszerű küldetését.
Szent László a nyári napforduló közelében június 27-én szól hozzánk a legteljesebben, – halálának napja, s névünnepe ez. Még van, ami a határban szárba szökken ilyenkor, s a növelő-nevelő több fényért verekszik, de mások, s ők vannak többen, már érett kalásszal dicsekednek, címerrel, virággal, nemmel, nemzetséggel: Isten terített asztala a június végi határ, ahol munkája szerint rangját kapja az ember, a gazda és családja is.
László még hercegként verekszik besenyővel, kunnal, megvív unokafivérével, Salamonnal is, de Isten akaratából ő, a táltos-király, az Árpád-ház békéltetője is, ő ad új „nemet” e háznak, s keresztény nagy nemzetséggé általa válik a magyar. A keresztény műveltségben egyedülálló falfreskóinak képi beszéde, amelyeken a kerlési-cserhalmi csata után szüzet ment meg a kun fogságából, a fény és a sötétség kozmikus harcában a napkeleti régmúltat köti össze a jelennel, hogy népének alapozott jövője adassék, élete, amely sajátos-saját.
1083-ban az ő buzgólkodására következett el István, Imre és Gellért szentté avatása (Istvánt, aki nagyapját vakítatta meg – szentnek ajánlja!). A legenda szerint a szentté avatáskor szokásos újratemetésnél nem tudták István király sírjáról a nagy zárókövet elmozdítani. Egy somlyai szentéletű apáca, Carita szavai szerint ez csak akkor sikerülhet, ha teljes lesz a békesség a királyi családban. László kiengedte a visegrádi fogságból Salamont, s a kő elmozdult a síron. (Salamon élete utolsó éveit az isztriai Pola erdőségeiben remeteként tölti el – a középkori emlékezet „boldog”-ként tartja számon.)
László tágította ki a keleti gyepühatárt is, ő kapcsolta Erdélyt végképp az ország anyatestébe, s létesít püspökséget Váradon, s székesegyházat itt Boldogasszony tiszteletére. Ő csatolja társországként Horvátországot hazánkhoz, s létesít Zágrábon is püspökséget, s székesegyházat Szent István királyunknak. Ekképpen teremti meg a magyar keresztény állam nagy családját, a horvátokat barátként, társként fogadva be, dacolva a pápával, s a német-római császárral is, akik hűbéresként szerették volna Horvátországot magukhoz láncolni. E cselekedetével a keresztény állam-család Európában soha nem valósuló, máig érvényes mintáját adta.
László a keresztelőnk. Vele, általa szól hozzánk magyarul az Isten. Ő az, aki nem töri össze, csak új, időszerű tartalommal tölti meg a régi „edényeket”. Naptári ünnepe június 27-e a nyári napfordulót jelölő Keresztelő Szent János június 24-i ünnepét követi. (Jánosnak Jézusról való mondása: „Neki növekednie, nekem pedig kisebbednem kell” – egyszerre utal a nyári napforduló utáni csökkenő, illetve a téli napforduló utáni növekvő fényre.) A középkorban napfordulati tüzek, a „szentiváni tüzek” mellett László névünnepének vigíliáján is föllobbantak. (Fontos adat, hogy Erdélyben, Torda közelében a ma is számon tartott „Szent László kútja” feletti hegyoldalban a rómaiak kőoltárt állítottak Vulcanusnak, a tűz istenének tiszteletére, s itt ülték meg nyaranta a „volcanalia” ünnepét. A kunverő László király emlékére a középkorban a forrás felett szentélyt építettek, s június második felében, László napján ide gyűlt össze a környék és szomszédos vidékek népe és papsága.) Nagy Lajos királyunk aranypénzeire Szent László képét vereti, megváltoztatva a mintául választott firenzei fornit Keresztelő János ábrázolását.
Szent László az, aki a csodaszarvast, a „pogány” magyarság fényes állatát angyalnak nevezi testvére I. Géza előtt: „Bizony nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala.” (Nem tüntette el a szarvast, – új tartalmát nyilvánította csupán!) S ahol a szarvas lábát megvetette, Boldogasszonynak székesegyházat emeltettek. Az angyallá „változott” szarvas van jelen a Szent Istvánt említő dozmati regősénekben is. László Somogyváron, Koppány dombján, ahol régebben Somogy urának vára állt, melynek romjait a környékbeliek ma is Kupavárnak emlegetnek, a szarvast „megmentő” Egyed oltalmába ajánlott monostort alapít, amelyet közvetlenül Saint Gilles – Egyed monostora – bencés szerzeteseiből népesít be. Egyedet már ifjú korában szentként tisztelték, s ő alázatosságból a pusztát választotta, ahol egy szarvas táplálta tejével. Egyszer a király arra vadászott, és emberei a szarvast üldözőbe vették, amely Egyed barlangjába menekült. A szent imádkozott „táplálójáért” – s a szolgák nem tudtak a közelébe férkőzni. Harmadnap maga a király jött a szarvas elejtésére, egyik szolgája nyilat lőtt a barlangba, amely Egyedet találta el. A király megrendült, a barlang helyére kolostort rakatott, amelynek a fölépült Egyed lett a fejedelme. Az egyik vasárnapon, amikor a királyért szolgált misét, megjelent neki az Isten angyala egy cédulával, amelyen ez állt: a király bűneit Egyed érdeméért Isten megbocsátja.
Falusi népünk archaikus imádságában a „se nem kicsi, se nem nagy madár, amely éppen akkora, hogy az eget a földdel összekötheti” hasonlóképpen alakul át, mint a szarvas:

„Égen ment egy szép madár,
De nem madár, szárnyas angyal,
Szárnya alatt szent oltár,
Szent oltárban igaz hit,
Igaz hitben Boldogasszony.
Kelet felől tekint a Nap,
Ott látta az ő Szent Fiát.”

A magyarság „életvezető” fényes állata egyszerre szarvas és madár. Számos pásztorfaragásunk mustráján, a szarvas hátán vagy agancsán madár látható. Feltehetően a madár az a közvetítő, aki föntről lefelé, az égből a földre közvetíti a teremtő fény időszerű parancsát, a szarvas pedig az, aki befogad és cselekszik, s aki lentről fölfelé közvetít. Álmos anyja, Emese a csodaszarvasunkban testesülő fényt szomjazó nőség, aki méhébe fogadta a madár (a Turul) közvetítette üzenetet, a magot, aki madár által lett áldott állapotú; s fia Álmos révén Árpád-házi dicső és szent királyaink ősanyja, s egyben az Istenszülő asszony, aki Szűz Mária előképe népünk hitvilágában. A magot hozó madár és a szarvas násza az ún. állatküzdelem összetett jele a szkítáktól napjainkig kazettás mennyezeteinken, pásztorfaragásokon és hímzéseinkben folyamatosan fönnmaradt. A madár és a szarvas az esztendő körének egymást kiegészítő világos és sötét szakaszának jelölője is. A madár tavasztól őszig, a szarvas pedig ősztől tavaszig mondja képi nyelven, miféle égi parancs érvényes természetes környezetünkben.
Szent László a magyarság vőfélye is – ő vezette a menyasszonyt, népünket Krisztus elébe, égi frigykötésre. A Tordai hasadék egyik legendájában László rozmaringos kalapot (a rozmaringos kalap a régiségben a lakodalom vőfélyét illette) visel, s a harmadik megpróbáltatáskor, amikor a legnagyobb hasadék támad mögötte, ahová az őt üldöző ellenség belehull, most már mind egy szálig, a nagy föld-mozgástól, sziklarobajtól kiesett kalapjából a rozmaring, de nem pusztult el, megkapaszkodott a sziklafalon. A vőfélykalapból kihullott rozmaringág meredek falon kapaszkodott meg, hogy senki rossz közelébe ne férhessen, s László hite miatt s lelkünk üdvéért hatalmas fává növekedett.
Amikor eltávozott közülünk táltos királyunk, három esztendeig gyászolta e haza, három esztendeig muzsika sehol se szólt. Testében rég eltávozott, s mégis szerte e hazában hagyományőrző vidékeken él a táltos király. Népünk őt érzi, látja az ég fényes csillagában, gyógyító fűben, hasadékban, kősátorban, kövült pénzben; táltos lova patkója nyomán romlatlan vizű források fakadtak, Boldogasszony kegyhelyeink gyógyulást adó vizei javarészt ezek. A régiek tudják, hogy eljön ma is, ha hisszük erejét, és megsegít a bajban, mint ahogyan tette 1345 farsangján, amikor a székelyek és a magyarok Laczfy András vezetésével a tatárok ellen harcoltak. Győztek is. Harmadnap talált rá a sekrestyés, a királyi fej egészen átizzadt a helytállás közben. Egy fogoly tatár meg elmondotta, hogy amikor a székelység rájuk ment, hatalmas termetű vitéz járt előtte: magas lovon, fején aranykorona, kezében szekerce. Rettenetes csapásaival tizedelte őket. A vitéz feje fölött pedig a levegőben egy szépséges asszonyszemély tündökölt csodálatos fényességben, fején aranykoronával.
Evlia Cselebi, török utazó Várad várának talizmánja néven emlegeti a nagyváradi székesegyház király szobrait. Ezzel arra a régi hitre utal, hogy amíg ezek állnak, addig a török Váradot be nem veheti. A lakosok a város ostroma alkalmával többször le is kiáltottak rájuk, hogy hasztalan fáradnak, mert szent királyaik úgyis meg fogják őket védeni. A törökök hiába lövöldöztek a templom előtti szobrokra, golyóik sohasem találták el őket. Ezek a szobrok – írja még Cselebi – oly szépek voltak, hogy mindegyik ragyogott az aranytól, mindegyik felért egy-egy Rum tartomány adójával. Szemeik éjjel világító kőből, körmeik húsz karátos gyémántból voltak… Aki lovaikat látta, azt hitte, hogy elevenek… Szent László későbbi lovas szobrát a kommunista diktátor dühe sem tudta megsemmisíteni, a hívek elásták, s máig őrzik azt…
Élnek ők mind a négyen, magyar szent királyok, visszahozza őket minden esztendőben az általuk megszentelt idő, s a tér; – erejükre lelünk, ha itt keressük őket s népünk hitében, s nem kreált eszméink agyonfoltozott bugyraiban.

Forrás:
Molnár V. József: Örökség, Válogatott tanulmányok 1994-2001., Örökség Könyvműhely, 2001

***

„80 év Isten tenyerén…”
„Megtartó szeretettel Molnár V. Józsefnek”
(Megjelent: Honlevél, 2010. április)

2010. március 21-én, nagyböjt 5. vasárnapján, délután 3 órakor a Szabadság téri Hazatérés temploma ismét egy immár hagyománnyá váló eseménynek adott otthont. Korábban Pap Gábor művészettörténészt köszöntötték ugyanitt, ugyanígy tanítványai, aki valószínűleg elindítója és ihletője volt Molnár V. József keresztszemes világmodelljének, amellyel a természetes műveltség alapjeleit és azok rendszerét értelmezi a magyar népi keresztszemes hímzések alapjeleiből.
Most Molnár V. Józsefet – szeretett mesterüket – köszöntötték 80. születésnapja alkalmából családtagjai, pályatársai, barátai és tanítványai a fent idézett címen megjelenő ünnepi kötettel. Köszöntötték a képzőművészt, tanárt, „óvóbácsit” s egyben a gyermekrajzok avatott értőjét, a magyar néplélek és népi hagyományok ismerőjét, éltetőjét, a krónikást. Ő így mondja ezt magáról: „Az ősi formák felfedezésével együtt találtam rá arra a matematikai logikai modellre, amely eszközként lehetőségét hozta, hogy az ősképek tartalma, s eredendő rendszere, föl-, kitáruljon előttem, s bennem is, hiszen ezek a formák történelmi, társadalmi és gazdasági helyzettől, állapottól függetlenül velünk születnek – valahányunkkal. A teremtő Isten ajándéka ez – kegyelem, ami az őt elhagyó embert léte fölé emelheti. Kutatómunkámban az eredendő világképre leltem. Az eredendő, a természetes, a szerves műveltség közvetítésében – úgy érzem – az igric, a krónikás szerepét töltöm, tölthettem be tanárként”. Ez a pár mondat megidézi azt a csodás nyelvezetet is, ami Jóska bácsi előadásait jellemzi. Tényleg Istentől kapott kegyelem ez, úgy mesélni, hogy amikor hallom, nem tudom, hogy prózát hallok vagy veretes versezetet, olyan lüktetése, ritmusa van az ő mondandójának. Így emeli lelkünket, s közben megismertet bennünket eleink évköri rendje szerinti népi hagyományaival, a „Szentek legendáriumával”, az „Emberélet szentségével”, egyben az Ige által újra is teremti ezeket a hagyományokat.
Molnár V. József élete küzdelmes fiatalkorral indult. Édesapját málenkij robotra vitték, így ő tizenöt éves korában már családfenntartó kellett, hogy legyen. Sokat köszönhet az öregszülőknek s az akkor még élő őrségi népszokásokkal is ott, Pankaszon ismerkedik meg. Az egyetemi évek alatt éri őt ötvenhat, amikor, mint egy belső hangra lódul az egyik szovjet tank elé, és tudatja a bent ülőkkel, hogy, hiszen nem Szuezben vannak. A katonák átállnak a forradalom oldalára. Jóska bácsit ezért börtönbe csukatják az ellenforradalmi erők, amiből egy év magánzárkában telik. Rettentően nehéz az újrakezdés, de mellette van élete társa, felesége Etelka, aki megteremti a biztos, szerető, családi hátteret. S lassan elkezdődhet az alkotó munka, kiállítások, előadások szerte a Kárpát-hazában, a szerves műveltség kutatása, feltérképezése. 1989-ben megalakítja a szerves műveltség visszahonosítására az Örökség Népfőiskolát, majd a belőle formálódott Magyar Hagyomány Műhelyt, amely a Tanárképzők Szövetsége keretében működik. Ennek a műhelynek a keretén belül a tudni vágyók az évköri szokásrenddel együtt tanulják meg a gyakorlatban a népi hagyományok mesterségeit, a szövést, fonást, hímzést, fafaragást, batikolást, éneklést és néptáncot, és mint az ősképek megjelenési formáit, a gyermekrajzok üzenetét. A két éves zárt, gyakorlati oktatási formát a magyarságismeret elméleti tantárgyai egészítik ki. Tanít a Budapesti Iparművészeti Főiskolán, a Kaposvári Iparművészeti Szakközépiskolában, a Szegedi és a Szombathelyi Tanárképző Főiskolán, és a Miskolci Bölcsész Egyesületben. Gyerekeknek nyaranta tábort szervez, idősebb tanítványaival Pünkösdkor fáradhatatlanul járja zarándokútjait a csíksomlyói Boldogasszonyhoz, akit az erdélyiek Babba Máriának hívnak.
Pár mondatban szinte lehetetlen érzékeltetni azt a gazdag életutat, kiterjedt baráti, tanítványi kört, amely az ő életének meghatározója immár néhány évtizede. Mindaz a szeretet, amely a Kárpát-hazához és az abban élő emberekhez fűzi a pályatársai és az általa útnak indított tanítványok most megjelent munkáiból összeállított gyűjteményes kötet írásaiból tükröződik vissza.
A kötet első részében köszöntők kaptak helyet, a második részben a tanítványok személyes hangú visszaemlékezéseit követően színvonalas tanulmányok sorjáznak a néprajz, a népi gyógyítás, a Szent Korona, a népmesék, a gyerekrajzok, a hit és a magyarság, valamint a tájjal, környezettel kapcsolatos témakörökből Ezek az írások igazolják vissza mindazt a magvető tevékenységet, amit Molnár V. József – mindannyiunk Jóska bácsija – az elmúlt 30 évben végzett, Isten tenyerén. Isten éltesse és tartsa meg őt még sokáig közöttünk jó erőben, egészségben!
2010. április 12.

Komlóssy Zsuzsanna,
a Miskolci Bölcsész Egyesület végzett hallgatója

Molnár V. József néplélekrajz-kutató:
Életrajzom

1970-es évek elején még kiállító grafikusként kerestem a kifejezés, az üzenetkifejezés egyszerű rajzi eszközeit, s az őskor embere környezetében a nem avuló formákra leltem. Az ősi formák felfedezésével együtt találtam rá arra a matematikai logikai modellre, amely eszközként lehetőségét hozta, hogy az ősképek tartalma, s eredendő rendszere, föl-, kitáruljon előttem, s bennem is, hiszen ezek a formák történelmi, társadalmi és gazdasági helyzettől, állapottól függetlenül velünk születnek – valahányunkkal. A teremtő Isten ajándéka ez – kegyelem, ami az őt elhagyó embert léte fölé emelheti. Kutatómunkámban az eredendő világképre leltem. Az eredendő, a természetes, a szerves műveltség közvetítésében – úgy érzem – az igric, a krónikás szerepét töltöm, tölthettem be tanárként: a szerves műveltség visszahonosítására szerveződött Örökség Népfőiskolán, a belőle formálódott Magyar Hagyomány Műhelyében (amely a Tanárképzők Szövetsége keretében működik) csakúgy, miképpen a Budapesti Iparművészeti Főiskolán, a Kaposvári Iparműszeti Szakközépiskolában, a szegedi és a szombathelyi Tanárképző Főiskolán, a Miskolci Bölcsész Egyesületben (ennek pszichológia szakán). Itt jelenhetett meg (Fejezetek a magyar lélektanból – Egyetemi segédkönyv, Miskolc, 1998.) az eredendő „lélektan”–ról szóló két alapozó írásom is (Az Emberélet Fordulói – fejlődéslélektani modell a magyar nép szokásában és művészetében; A Mindenség öle – A Gyermeknevelés módja a régi faluban). Az ’56-os múltam miatt (az ELTE Bölcsész Karának hallgatójaként az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság egyik vezetőjévé választottak, majd november 4. után „Az október 23” című lap szerkesztésében vettem részt) három év börtönre ítéltek, és kizártak az ország valamennyi egyeteméről; diplomát csak 1999-ben szerezhettem a Miskolci Bölcsész Egyesület NLK Magánegyetemén. Ugyanitt, ugyanebben az esztendőben évtizedes kutatómunkám elismeréseképpen doktorrá avattak.

Felhasznált és ajánlott irodalom Molnár V. József néplélekrajz-kutató munkásságából:
M. V. J.: Az emberélet fordulói. Születés, esküvő, halál a régi faluban. Pécs,1991. Melius.
M. V. J.: Az emberélet szentsége. Főnix Könyvműhely 27. Debrecen, 2001.
M. V. J.: Örökség, Válogatott tanulmányok 1994-2001., Örökség Könyvműhely, 2001.
M. V. J.: Az Emberélet Fordulói – fejlődéslélektani modell a magyar nép szokásaiban és művészetében. Miskolc, (É. n.) Miskolci Bölcsész Egyesület.
M. V. J.: Fejezetek a magyar lélektanból. Bölcsész könyvek 11. Miskolc, 2005. MBE.

Egyéb felhasznált és ajánlott irodalom:
Gazda Klára: Gyermekvilág Esztelneken. Néprajzi monográfia. Bukarest, 1980. Kriterion Kiadó.
Magyar néprajz. I-VIII. kötet., Budapest, 1998-2002. Akadémiai Kiadó.

Képeink közül többet a budapesti Néprajzi Múzeum interneten is megtalálható fotógyűjteményéből vettük.

III. Az emberélet szentsége

Születés

A régi ember az életét Isten ajándékának tartotta. Szertartásokkal, mélységes emberi meghatottsággal ünnepelte annak titokzatos fordulóit. Az átváltozásokhoz segítséget, áldást Istentől várt, kért és kapott.
A szülőasszony ágyát valamikor „boldogasszonyágyá”-nak nevezték, mert az áldott állapotban lévő nők védőasszonya Nagy- vagy Szülőboldogasszony volt: ő adott a gyermeknek életet, segítette az anyát „nehéz óráján”, s védte mindkettőt a gonosz ellen. Szerepét szülés után lánya, Boldogasszony vette át, akinek két angyal segített (az egyik az anyát, a másik a gyermeket őrizte). Később a Nagyboldogasszony Szent Annává, leánya pedig Szűz Máriává változott át. A magtalan és terhes asszony Szent Annához imádkozik. A meddő szegedi asszonyok még a század elején is „Kilenckeddöt” szoktak – Kedasszony (Szent Anna) – a tizediket pedig ura, Joachim tiszteletére böjtölni. Szent Anna a szülés pillanatáig őrzi a vajúdó asszonyt utána Szűz Mária a védelem, a gyermekágyas anya az ő szobra előtt éget gyertyát, s az ő képét tartja az ágyában; s Boldogasszony nappal őrködik, éjszaka pedig virraszt a gyermek és anya fölött.
A régi ember tudta, hogy a gyermek Isten akaratából születik, az új élet óhajtója és fogadója pedig a nő, s ő a hordozója is, tőle függ és általa befolyásolható a gyermek testi és lelki egészsége, külseje és természete, s jövendő sorsa is. Éppen ezért csak rá vonatkozott minden varázslat, tilalom és szabály, csak ő lehetett a jóslatok alapja (a jelek vagy rajta láthatók, vagy jelenlétében mutatkoztak). A varázsló cselekvéseket vagy maga a nő végezte el, a házasélet folyamán ura valamely tudós öregasszony segítségével, vagy pedig főleg a lakodalom alatt a férj női hozzátartozói.

Az áldott állapot előtt

Azt tartották a régi faluban, hogy a nő korai és bő vérzése korai és sok gyermeket jelent. Ura házában való első leülésekor bogárszemű és göndör hajú fiúgyermeket ültettek az újasszony ölébe, hogy a gyermekáldás szép legyen. (A gyermek népünknél nagy tisztességnek számított!) Néhol szégyennek tartották, ha mindjárt az első évben született gyermek, vagy ha a gyermekek gyorsan követik egymást; avagy az asszony nem akart sok gyermeket, ilyenkor titokban „lakat alatt” esküdött, esküvő alatt bezárt lakatot tartott a kezében, s azt hazaérve a kútba vetette.

Meddőség

A meddőség, ha nem varázslattal vagy mesterségesen előidézett volt azt tartották, hogy a házasfeleknek „nem passzol a vérük”; s ha már minden természetes és varázsló módot kipróbáltak a meddőség megszüntetésére, s ha a Szent Annára tett ima, böjtölés búcsú se segített, a gyermeket nagyon kívánó asszonynál nem tartották bűnnek „a más kakasának kukorékolását hallgatni”. Ószentivánon azt tartották, hogy ha a magzat után sóvárgó asszony Gyümölcsoltó Boldogasszony napján érintkezik az urával: megfogan, miképpen Szűz Mária és ő is gyermeket szül. Hitték azt is, ha a meddő asszony olyan nőnek az ingét lopja el, aki sok gyermeket szült és „valamiben kifőzi és megissza a varázsos lét”, akkor gyermeket szül.

Elvetélés, elhajtás, kora- és halvaszülött

Ha az elvetélés természetes okát nem tudták adni szégyennek szá­mított, mert az asszony kicsapongó életmódjának büntetése volt. Az elhajtást bűnnek tartották, hacsak egészségi vagy súlyos gazdasági okok nem követelték meg. (Aki el akarta hajtani a gyermekét mérlegre állt „elmérte” vagy puskaport evett.) Az elhajtás, az „angyalcsinálás” halálos véteknek számított. Azt tartották, hogy a bűnös anyát hét évenként emlékezteti tettére az „ártatlan láng”, s halála után nem kerüli el a „tüzes nyoszolyát”, s gyermekét a pokolban majd meg kell ennie. A szőregi asszonyok szerint, aki elhajtja gyermekét, a fejét meg nem eheti és azt a kötőjében hordja. … Mesélték, hogy egy asszony szaladgált éjszakának idején. Már tizenegy gyermekét megette, azaz elhajtotta. A tizenegy fej ott volt a kötőjében. A föld nem vette be testét, az ég nem fogadta lel­két, mindig csak szaladgált. Boldogasszony, a gyermekek őrzője, megbünteti azokat, kik a gyermekük életét elveszik, de az alázatosnak, a vétkét töredelmesen megbánónak meg is tud kegyelmezni.

Ikrek, torzszülöttek

Ha nem akar ikret az asszony, nem szabad kettős gyümölcsöt ennie. (Ikreket szülhet az is, aki fajtalankodik vagy elutasítja a koldust. Az ikrek születésétől a teremtett mindenek rendjével teljesen ellentétes egyformaság miatt féltek. A teremtett világban ugyanis soha, sehol semmi nem ismétlődik.) Torzszülött gyermek született, ebagos, ha kutyához vagy macskához rúgott az áldott állapotú asszony; ha paprikát ültetett, a gyermek mérges természetű lett, ha csorba edényből ivott, görbeszájút szült; ha a terhes asszony zsákra ült, „zsákostökű” fiúgyereket hozott a világra; ha olyan küszöbön lépett át, amelyen fát vágtak, akkor nyúlszájú lett a gyermeke. Ahol a fát a küszöbön aprítják, ott rendetlen a ház, s az áldott állapotút minden szórtságot vonzótól tiltották. Nem volt szabad kötelet átlépnie vagy azon átbújnia, mert akkor a köldökzsinór magzatának nyakára tekerődzik.

Másállapot

Amint az asszony másállapotát megtudta, holdtöltekor bejelentette a Szülőboldogasszonynak, vagy megsúgta valakinek, hogy a gyermeke néma ne maradjon. (Boldogasszonyt a Hold úrnőjének tartották, a Napot Jézus lakhelyének, ahonnan a földi életet irányíthatja.) Ettől kezdve a gonosz ellen ingét fonákul viselte és piros szalagot font a hajába. Állapotát – még ha szégyellte is – nem volt szabad lepleznie, vagy letagadnia, mert ettől gyermeke korán elhalt, vagy süketnéma gyermeke született. Az áldott állapotú asszonyt különös tisztelet övezte: nem illett lemosolyogni, nevetségessé tenni, nem volt szabad felingerelni, a templomban még az idősebb asszonyok is odakínálták neki a helyet. Kímélték a nehéz munkától. Ahol eddig a fiatal pár az istállóban aludt, ott az asszony ágya a házba került; az asztalnál minden ételből ő vett először. Mindenki segítségére volt, mindenki óvta. Megszaporodtak a tilalmak, a jóslások és a regulák. Nem volt szabad disznóvelőt ennie, mert a gyermeke taknyos természetű lesz, vagy egrest és szedret, mert erősen szőrös testű lenne. Az ételre, főleg a gyümölcsre való kívánságait azonnal teljesítették; ha valahova étkezéskor lépett be azonnal megkínálták, mert ha vágya ki nem elégül „elveszti péterkéjét”. Nem vették számba az állapotos asszony lopását sem. Ha tököt lopott – kopasz fia lett; ha selymes kukoricát – szép hosszú hajú lánya. Böjtölt, s fogadalmakat tett. A keddi és szombati böjtölés mellett, bajűző amulettet viselt, keresztet és Szent Antal szobrocskáját vörös zsinórral; de védte a villámsújtotta fa forgácskája, a hímzett kígyó és a kereszteletlenül elhalt gyermek csontocskája is. (A kígyó népünk hitében a küszöb, a kapu, a „bent” őrizője.) Különösen félt a megcsodálástól és a megdobástól, mert a megcsodálás okozta a torzszülötteket, a megdobálástól pedig anyajegy támad a gyermek testének megfelelő helyén; vigyázott arra, hogy testét ütés, súrlódás ne érje, hogy oda ne kapjon, mert akkor ennek nyomát is viseli a gyermek. Nem volt szabad köcsögből innia, ruhát teregetnie. A régi szőregiek szerint az ilyen asszony ne nézzen tükörbe, mert idétlen lesz a magzata. Ha a halottnál a szag miatt befogta az orrát, gyermeke sohasem érzett szagot. Nem volt szabad kovászt kevernie, gyümölcsöt befőznie, káposztát és uborkát savanyítania, keresztelésre gyermeket vinnie – mert bizonyos vonatkozásban tisztátalannak tartották. Másrészt viszont termékenyítő erőt testesített meg: a fiatal fa első gyümölcsét várandós asszonynak kellett megennie, hogy jótermő legyen a fa, a vele való első találkozás szerencsét hozott a vadásznak. Szokás volt az is, hogy a várandós ideje alatt minden pénteken böjtölt, s hogy mindenben istenfélő életet éljen. A születendő gyermek nemét – egyebek között a has állásáról jósoltak meg: ha „hegyes” volt, az fiú, ha „lapos”, leány születését várták.
Az áldott állapotú asszonyt a közösség varázsló cselekvései, imádságok és böjtök vigyázták. A vérségi és komasági rokonság asszonyai Szent Annává „váltak”; születés idején, s a születést követő időszakban pedig Szűz Máriává, hogy a legteljesebb Isten-adta asszonyi rend, a szeretet ölelje a kitüntetett asszonyt, az anyát.

Az apa szerepe a szülésnél

Amint az első fájdalmak megkezdődtek az apa a bábáért vagy „tudós” öregasszonyért sietett. A szobába csak akkor engedték be, ha az asszony fájdalmai tűrhetetlenek voltak; ilyenkor háromszor megkerülte az asszonyt és a bal lábával átlépett rajta; az asszony meg ütötte – verte, ahol érte, hogy fájdalmát reá hárítsa. S ha mindez hiába volt, templomba küldték, hogy meghúzza a nagyharangot. Némely vidéken ilyenkor ültették az „életfáját” is: körtét a fiú és almát vagy diót a lány számára – ha ezek elszáradnak, az a gyermek, majdan a felnőtt közeli halálát jelenti. A régiek szerint a fát Isten rendelte őrzőül az ember mellé, az ember és fa titokzatos kapcsolatát hitték, s azt is, hogy az életfa otthon tartja a tulajdonosát. Az ország számos vidékén a halottat életfája tövébe temették el („kertbe-temetkezés”).

Varázslatok a szülés megkönnyebbítésére

Némely helyen a szülés idejét szigorúan titkolták; az asszony még a legnagyobb fájdalmak közt is visszafojtotta a hangját, mert az illetéktelen ráolvasással megnehezítheti a szülést, vagy a gyermek halálát okozhatja. Másutt a bábával együtt megérkeztek a rokonok és szomszédasszonyok is, s biztatással bátorítottak. Közben jól befűtötték – még nyáron is – s megkezdték fájdalomcsillapító és szülést gyorsító mesterkedéseiket: le- és feljártatták a vajúdót, az ajtót rú­gatták meg vele, árkon ugratták, vályút kerültették, meg-meg- rázták, kenegették, hogy a gyermek lejjebb csússzon. Ajtót, ablakot bezártak, fokhagymával tömték be a kulcslyukat, szentelt gyertyát gyújtottak, kiabáltak, zajt csaptak, keresztforgáccsal füstöltek, szentelt vizet hintettek széjjel, a házban minden csomót feloldottak, a zárakat felnyitották, a fiókokat kihúzták, kulccsal nyomkod­ták az ágyékukat; a vajúdó pedig imádkozott és fogadalmat tett. így tartott ez mindaddig, amíg az asszony a gyerek fejét nem érezte. Az asztalt közben a karácsonyi terítővel fedték le, s közepére – rendszerint egy tálba – szentelt gyertyát helyeztek.

A szülés módja

Vidékenként másféle módon történt: állva, guggolva, ülve, fekve. Ha állva szültek fel voltak öltöztetve, s a falhoz vagy az ajtófélfához támaszkodtak; a guggolva vagy térdepelve szülő egy ingre vetkőzve a szoba sarkába vagy közepére húzódott és két felfordított szakaj­tóra vagy két zsámolyra támaszkodott, vagy asztalra borult. Legáltalánosabb az ülve szülés volt: combjukat két székre vagy zsámolyra tették, némely helyen a széket két felfordított szakajtó helyettesítette. Ritkább mód volt, hogy az asszony férje ölében ült, s a combját ennek szétterpesztett combjára helyezte. A felkészülés is a földön történt, még pedig a puszta vagy szalmával, gyékénnyel, rongyokkal leterített földön, hogy a Földanya erejét kapja a szülésre készülő. Akármilyen helyzetben is történt a szülés a bába mindig az asszony előtt ült vagy térdepelt, s a gyermeket a „kifogóruhá”-val elölről fogta meg. Átadta a család női hozzátartozójának, maga pedig az asszony gondozásához látott. Tápén a nehezen szülőt – a betlehemi istállóra gondolva – jászolba ültették, másutt az asszonyok a Nap látszólagos járásának irányában körbe járták Szülőboldogasszonyhoz imádkozva. A szülés általában a tisztaszobában történt, a ház szentképekkel, szentséges jelekkel áldott helyén.

Az apai elismerés, családba fogadás

A bába a gyermeket az apa előtt a földre terített báránybundára tette, hogy a csecsemő Jézus jóságával ismerkedjék. Az apa ölébe emelte, s a kalapját egy pillanatra a gyermek fejére borította, majd megmutatta a tűznek, amit ős-nek neveztünk, hiszen hitünk szerint Isten tűzzel, a tűzből kipattanó szikrával teremtette a világot. Régen az apa, még mezítelenül, azonnal az istállóba vitte a fiúgyermeket, s áldások elmondása közben lovára ültette. A ló a Nap állata, a. férfinak pedig a Nap útján kell járnia.

Varázsló cselekvések a gyermeken

Az asszonyok a szülés helyén, a földön fejszével keresztet húztak, a gyermeket subára fektették, arcát ujjukkal kétfelől benyomták, áthúzták a szülőingen, arcát piros almával végig simogatták, az ágy vagy asztal alá tették (az asztalt a karácsonyi terítővel, Fény-Krisztus születésének terítőjével fedték), kezéhez gazdasági szerszámokat érintettek, a fiúéhoz férfi, a leányéhoz női szerszámot. A gyermek fején lévő magzatmázat is levakarták, s gondosan eltették, mert akivel ezt majd felnőtt korában pogácsában megeteti, az oldhatatlan szerelme gyullad iránta. Majd a naptárt vizsgálták, mert a gyermek jövőjére a hét minden napjának, sőt bizonyos jeles napoknak külön is, a nap minden órájának, minden uralkodó planétának, s minden égi jelnek megvolt a maga jelentősége. Kalotaszegen a születés pillanatában tyúkot vágtak, belét az apa bonyolította ki, s minél hosszabb volt a bél, annál hosszabb életű lesz a gyermek; öreg emberekre mondták – „hosszú belet húztak neki”.

Anyajegy, köldökzsinór

A csecsemőt az anyaméhben burkoló hártyának „burok” a neve. Úgy tartják, hogy aki ebben jött világra, „burokban született”, szerencsés ember lesz. Az épségben maradt burkot megszárították, s ha hétéves korában el tudja oldani az, aki benne született, az is szerencsés ember lesz. Ha a burokba született gyermek megbetegedett, akkor fürösztő vízébe büdösbürköt tettek. Vizsgálták az anyajegyeket is, mert valamennyinek jósló jelentősége volt. A köldökzsinórt pertlivel masnira kötve eltették, s hétéves korában kibogoztatták a gyermekkel, ha ki tudta bogozni: a fiú, ügyes fúró-faragó, a leány pedig jó fonó-szövő lett. Általában rövid köldököt hagytak, s azt sarlóval vagy fejszével vágták el.

Varázsló tevékenységek az anyán

A bábáskodó vénasszony elveszi a mását, megállítja a vérzést, szüntetgeti az utófájdalmakat, próbálja megelőzni a has lelógását, s tüntetgeti a májfoltokat; hasra fekteti a szülő nőt, hasát vasdarabbal nyomogatja, ráolvas és imádkozik, Boldogasszony nevében: a kéz és láb ujjait ázatlan kendermadzaggal vagy szentelt barkával köti meg, a májfoltokat meleg méhlepénnyel keni meg, vagy az asszony első vizeletével vagy ablakpárával.

A „mása”

A mását az apával a kertbe ásatták, hogy a gyermek a házhoz mindig visszavágyjék. Termékenyítő erőt is tulajdonítottak neki, azért a trágyadombba, vagy gyümölcsfa alá ásták: ha fiúgyermeket akartak következőül, körte-, ha leányt, almafa alá.

Boldogasszonyágya

Az anyát szülés után 7-14 napig a „Boldogasszony ágyába” fektették. Az idősebb asszonyok a lelkére kötötték: „megböcsüld fiam azt a szülő ágyat, mert az olyan mintha csak a Boldogságos Szűz Mária ágyába feküdnél!” Az ágyat a keresztanya, a parasztbába vagy más hozzáértő öregasszony készítette el, s tartotta rendben a fekvés egész időszaka alatt. A gonoszt tartották vele távol, a szemverést, az igézést akadályozták meg. Piros kendőt kötöttek az ágy előtti szúnyoghálóra, fokhagymát és sót, meg „halyagmogyoróból” (hólyagmogyoróból) készült holtszemet tettek a sátorlepedő sarkaiba, kést a párna alá, fejszét, sarlót ütöttek a földbe az ágylábak mellé; de ott szerepelt mellettük az olvasó, a kereszt, a tömjén és a szenteltvíz is. Az ágyat nem volt jó a mestergerenda hosszába, s lábbal az ajtónak állítani, mert az a koporsó helye. Arccal az ablak felé feküdt az asszony. Az ágyba lépés kisebb ceremóniával, a nő Szülőboldogasszonyhoz folyamodá­sával és a bába áldásával történt. A szülés után a bába ezt szokta kérdezni az anyától: „huvá mégy?” Válasz: „a Boldogasszony ágyába!” Erre: „segítsön az Isten!” Ezt háromszor ismételték. Ettől fogva a gyermekágyasnak nem volt szabad mezítláb járnia, nehogy rontásba lépjen. Oda volt készítve a papucsa, a „Boldogasszony papucsa”. Szülés és keresztelés között régebben szenteltgyertya világított éjjel abban a házban, a szobában, ahol az asszony magzatával feküdt, úgy vélték, hogy amíg nem volt templomban, a nevéről szólítva kihívhatják a gonoszok, és belefojthatják a kútba. Az ablakon nem volt szabad kiszólni. Ha lelépett az ágyról a földre maga mellé vagy az ajtófélfába kellett szúrnia a kést, hogy a rosszak ne bántsák. A kicsit nem volt szabad az anyának a maga helyére fektetni, mert akkor meghalt. A férj kalapja szemverés ellen az ágyon feküdt. A régiek szerint a gyermekágyért nagy küzdelem folyt a „Szépasszony” és a „Boldogasszony” között. Szépasszonyt a bukott angyalok csábították el; „vördöngős” vénasszony lánya. A Boldogasszony bent őrködik a szobába, a Szépasszony, pedig az ablak körül ólálkodik, készen a rontásra. A Szépasszony szellemlény, az asszonyi rend, a szeretet hiányát testesíti meg. Mindkettő azt akarja, hogy a gyermek az ő ágyában szülessen meg. Az a kisgyermek, aki leesik és megüti magát: „a Szépasszony kötőjibe esik.” Napáldozat után nem jó a gyermek vizét, meg a mosogatólevet kiönteni, mert a Szépasszony odatartja a tálját meg a kötőjét. A Boldogasszony ágyába meghalt asszony, bármilyen bűnös is volt egyébként, az öregek hite szerint azonnal üdvösségre jut. A Boldogasszony ágyát nem szabad „fékető” (fejkötő) nélkül feküdni, mert Mária is mindig hordott fejkötőt. A fejkötő régebben a tisztes asszonyi állapot címere volt. (Szőregi monda szerint: Mária nagycsütörtökön mosta a fejét, amikor Mária Magdolna jött hozzá a hírrel, hogy Jézust elfogták. Be sem kötötte a fejét, csak szaladt, erdőkön át. A haja megakadt az ágban, attól kezdve mindig fején volt a főkötő.) Tápén az asszony a Boldogasszony ágyát csupasz szalmán feküdte három napon át, mert a kis Jézus is szalmán született.

Halvaszületett, kereszteletlenül meghalt gyermek

A régiek nemcsak emberi csapásnak, hanem Isten büntetésének is érezték, ha a gyermek halva született, vagy kereszteletlenül halt meg. Ez utóbbiak „bolygógyerök” volt a szőregi neve; az elvetélt magzatnak máig „üszög, üszögyerök” neve járja. A koraszülött, másként „idétlen” gyermekről a verbiciaiak azt tartották, hogy amikor az emberiség kipusztul, az idétlen gyermekek talpra állnak, és övék lesz a világ. Alsóvárosi történet, hogy egy helyen valamikor koraszülöttet temettek el a kamrába. Minden áldott éjszaka csörömpölt, megnyomta a ház lakóit, a maradékot megette. A keresztségre váró újszülöttnek „Nemtudomka”, néha „Pogányka” a neve, hogy a gonoszok ne tudják a nevén szólítva megrontani. Anyja régebben nem szoptatta, ezért is siettek a keresztelővel. Tápén azt tartották, hogy az újszülöttnek karácsony böjtjére nem szabad kereszteletlenül maradnia. A kereszteletlen gyermeket nem szabad magára hagyni, mert a gonosz vagy a „Szépasszony” és társai „váltott” gyerekkel cserélik ki, vagy pedig megdarabolják az arcát. Hogy mindez meg ne történjék: olvasót kötnek a pólyára, felállítják a söprűt, keresztet vágnak vagy jelölnek a bölcsőre, a macskát meg becsukják hozzá, hogy a kisded egy percre se maradjon egyedül. A régiek hitében a macska (amely a keleti állatövi rendszerben a nyúllal együtt a Szűz időszak jelölője) és a magzat, illetve a csecsemő között titokzatos kapcsolat valósul. (A magzat és a csecsemő a szűzség testesítője!) Ha gyanakodtak, hogy az anya magzatát a gonoszok kicserélték, akkor próbára tették a váltott gyermeket. A szőregiek elbeszélésében, amikor a váltott gyerek sokáig nem tudott szólni, sem járni csak a feje nőtt, vettek neki új bögrét, új kanalat, mert mindig tejre volt éhes. A bögrének kicsinek, a kanálnak pedig nagynak kellett lennie. (Hm, hm, hm! Nagy kalán, kis bögre, / Hogy köll önni belüle? – mondogatta.) Mindjárt tudták, hogy váltott, és akkor sütőlapátra fektették. A régi hit szerint ilyenkor a boszorkányok ijedtükbe a magukét elviszik, és az anyjáét teszik a helyére.
A kereszteletlenül elhalt vagy halvaszületett gyermekről azt tartották, hogy minden esztendőben fölsír: kéri a keresztséget. Aki meghallja, egy rézpénz darabot kell a hang irányába vetnie: „én tégöd megkörösztöllek, Körösztölő Szent János nevibe!” Ilyenkor a gyermek megnyugszik és megüdvözül. A kiszomboriak ott, ahol a sírást hallják, keresztet vetnek a földre, miközben ezt mondják: „én tégöd megkörösztöllek az Atyának, Fiúnak, Szentlélök Istennek nevibe!” Korozsmául a leoldott konyhakötőt kell a földre teríteni.
A „hetedik gyerök”, a családban hetediknek született élete szerencsés lesz – a régi hit szerint, mert bűvös tudománnyal rendelkezik. Az ilyen gyermek a földbe rejtett kincset megérzi és hétéves korában föl tudja venni.

Az első fürdetés

Rendesen esővizet használnak, mert a kút vagy patakvíz érdessé tenné a gyermek bőrét. Az esővizet az ég ajándékának tartották. Néhol hideg a víz, hogy a gyermek fázós ne legyen, másutt új és kis bögrében melegítik föl, mert ha ez nagyban történne, a gyermek nagybélű lenne. Egyes vidékeken az első fürdőbe a „Háromkirályok vizéből”, a vízkeresztkor szentelt vízből szoktak önteni; élő, parázsló szenet is vetnek bele, tisztes füvet, tejet, hogy jó alvó legyen, kacsalábat, hogy jól bírja a hideget, tollat, hogy szépen írjon, cérnán két kis diót, hogy sérves ne legyen. A keresztapa ezüstpénzt ejt a teknőbe, hogy a gyermek ne lásson szükséget, s ez a pénz a bába díjazása; a fiúnál mindig több mint a leánynál. A vízbe mindig arccal lefelé teszik bele a gyermeket, hogy a gonosz meg ne lássa. Szája kimosásakor a bába ujjával „levágja” a gyermek nyelvét.
A gyermek viselkedése jövőjét mutatja meg: ha markát össze­szorítja – fukar lesz; ha elalszik – hamar meghal; vidékenként más és más effajta rokonítás található. A fiúgyermek vízébe kakast, a leányéba jércét szoktak megmártani. A fürdővizet csak nappal sza­bad kiönteni; de szombaton máskor sem öntik ki a fürdővizet, vasárnap reggelig bent „hálatják”. Kiöntéskor a teknőt lábtól fordítják a földnek, s a víz felét rendesen keresztútra öntik, másik felét boszorkányos növényre: fűzfára, bodzára, istenátkozta tüskére; vagy a fiúét körte-, a leányét almafa alá. A fürdőből a gyermeket olyan lepedőbe teszik, amelyen négy, sarkába fokhagymacikket kötöttek. (A fokhagyma a nőtermészetű szűzség, a szentelt só a férfi-természetű szűzség, a szűzi védelem megtestesítője.) Aztán inget adnak rá, mindig újat és fonákul, amazt a szegénység, emezt a gonosz ellen. Főkötőjében a gyermek nemének megegyező szamárszőrt fűznek, nyakára olvasót kerítenek, bal csuklójára piros fejtőt kötnek, nyelve alá csipetke sót dugnak; s aztán anyja mellé helyezik az ágyba, ahonnan majd csak a keresztelés után kerül bölcsőjébe.

Keresztelés

A keresztelés az ember „első szüksége”, a gyermeket Isten világába, a Mindenség fényes őrzésébe köti; amíg ez meg nem történik, a gonosz a gyermek közelébe férhet. A kereszteletlen gyermek mellett nappal is égett a mécses vagy a szentelt gyertya.

Földi- vagy „szárazkeresztelés”

Ha a gyermek satnya, halálra való, a bába, vagy a rokonság valamely női tagja azonnal elvégzi az ún. földi- vagy szárazkeresztelést, mert a kereszteletlenül elhalt gyermek sorsa és szüleinek büntetése hasonló, mint az „elhajtott” gyermeké.

Névadás

A gyermeknek mielőbb nevet kell adni, hogy „szólítani” lehessen; de amíg a gyermeket meg nem keresztelik, sohasem szólítják vagy említik a már elhatározott nevén; „picike, pogányka, nemtudomka” a megszólítása, hogy a gonosz a keresztelésig tudomást ne vehessen róla. Az első gyermeket, ha fiú, rendesen az apa, ha leány, az anya nevére keresztelik. A többi gyermek neve pedig a családi tisztelet jele: a nagy- vagy keresztszülők, valamely tekintélyesebb rokon, esetleg helybeli tekintély (tanító, pap) vagy ezek gyermekének neve. Szokásos az a név is, amely a születésnapot követi, vagy a keresztelés napjára esik. A gyermek a nevét magával hozza, A keresztnév voltaképpen a védőszent neve. A keresztnév az esztendőkörös változásrendbe, a „kerek istenfájá”-ba kötötte be a gyermeket. Népünk a régiségben kizárólag a névnapot, vagyis a védőszent ünnepét szokta megülni. A patrónust, a névadó szentet, a szülők, a legközelebbi hozzátartozók választják ki. A választásba régen a keresztelő pap is beleszólt. Ezért találkozunk népünk körében ritka keresztnevekkel. Leander, Fausztin, Pius, Wolfgang, stb.; az ilyen gyermeknek aztán a családi körben új nevet adtak, olyant, amilyent szerettek volna, s ezen szólították. Némely vidékünkön régebben a szülők keresztnevére nem igen kereszteltettek gyereket, mert úgy tartották, hogy a szülő vagy a gyermek hamar meghal, mert már van, aki a nevét viseli; korán elhalt gyermek nevét sem szívesen vá­lasztották. Sajátos névadásnak számított, ha a fiúgyereknek leánynevet adtak, hogy felnőve megmenekülhessen a katonáskodástól, de szokás volt a „történelmi” név is. A matyók például szívesen választották a Mátyás nevet, mivel Mátyás király Mezőkövesdet kiváltságokkal ruházta fel a cseh háború után, amelyben a matyók saját költségükön felfegyverzett vitézekkel segítették.

A komák

Egyházi utasítás szerint egy keresztapa és egy keresztanya szükséges, hogy a gyermek helyett ellene mondjanak az ördögnek, de régtől meg van a több komapár választásának magyar szokása; ezek száma 3-tól 30-ig változik. A komákat a szülőkhöz hasonló korúak, rendűek és vagyoni viszonyúak közül választják, mert a komaság nemcsak lelki kapcsolatot jelent (teremt!) de félig-meddig családi összetartást is hoz létre: a koma anyagi bajban kisegít, a családi ünnepségekre mindig hivatalos, együtt járnak vásárba, közös munkába, stb. A komaválasztás mindig megfontolt, mert a visszautasítás szégyen és sértés. A felkérést az apa végzi, a lánykéréshez hasonló ünnepélyességgel; a keresztelés napjának bejelentése azonban már a bába tiszte.
A „törvényes” komapár, akiket a pap az anyakönyvbe beír, mindig férj és feleség; ha a gyerek szülei már komák valahol, akkor ezt a komatársukat visszahívni kötelességük. A kis -lógós – vagy „garasoskomaság” már nincs házasfelekhez és valláshoz sem kötve, de köztük kell lennie a násznagynak, s néhol a vőlegénynek és a nyoszolyónak is. Néhol a szokás megköveteli a páratlan komákat, még ha gyerekek 12-14 évesek is, ezek a „hőskomák”, akiknek ez az első komaságuk. A kiskomák közül kerül ki az „édeskoma”, aki a gyermeket a főkoma akadályoztatása esetén a keresztvíz alá tartja. A komaságnak két tiltó szabálya van: szerelmes- vagy jegyespár nem lehet koma, mert viszonyuk hamar felbomlik; s viselős vagy havibajos asszony tisztátalansága miatt nem tarthatja keresztvíz alá a csecsemőt. A komaság nemcsak a két család között teremt „szent szövetséget”, hanem valamennyi koma között, akik ezután mindig komának szólítják és magázzák egymást, még a gyermekkomák is.
A komák rendszerint már gyermekkoruk végén kiválasztják egymást: fehérvasárnap és Szent Iván napja a „koma” és „mátka” választás alkalma, ilyenkor a nem vérségi rokonok (a lelki rokonok) között halálig tartó barátság köttetik, az egynemű serdülők között.
A komasággal a vérségi rokonság bővül, s kapuzza, alapozza az újabb vérségi kötéseket, hiszen a komaságban lévők felnőtt gyermekeiket igyekeznek a komaságban házasítani.

A főkoma-pár kötelességei

A főkoma fizeti a papot, a főkomaasszony veszi vagy készíti a keresztelőruhát. A keresztszülők keresztelés – napi viselkedése, végzett munkássága hatással van a gyermekre. Ezért nem szabad hazulról máshova, csak a keresztelésre távozniuk, mert különben a gyermek kujtorgó lenne; nem szabad hüvelyest enniük s nehéz munkát végezniük, de minden mezei és házi munkában tesznek-vesznek valamit, hogy a gyermeknek majd mindenhez legyen kedve, és mindenben ügyes legyen.

A gyermek felöltöztetése

A komaasszony jóval a keresztelés előtt megjelenik a háznál: elvesztett ereje helyett újabb erőt és egészséget kíván az anyának. Rövid reggeli után megfüröszti a kicsit, fölöltözteti a maga hozta ruhába, s fejére teszi a maga hozta főkötőt (sokhelyütt az apa alsóruhájába bugyolálják a csecsemőt). Aztán a gyerek balkarjára húrt köt (vagy piros gyöngyöt tesz, illetve fiúgyereknél halványkék, lánygyereknél rózsaszín szalagot, újabban), a pólyába sót vagy olvasót tesz, a pólyakötőbe piros fejtőt fűz. Majd karjára veszi a gyermeket, a bába ráteríti az anya menyasszonyi fátyolát, vagy a reformátusoknál az anya úrvacsorai kendőjét, néhol a színes kendők egész sokaságát, a komaasszonyok ajándékait. Ez utóbbiak a fiúk számára kékesek, a lányokéra rózsaszínűek, (mint ahogy a fiú főkötőjébe kék, a lányéba rózsaszín szalag van fűzve) – a legfelső kendő a fiúkon hosszában, a lányokon sarokra hajtott.

A keresztelő menet

A keresztelő menetben elől a főkeresztanya halad, karján a kisgyerekkel, akit a küszöb felett háromszor meghintáztat, s visszaszól: „Pogányt viszünk keresztényt (vagy báránykát) hozunk”; mire az anya kenyeret dob utánuk. Aztán a bába, aki előbb a mángorlósúlykot a gyermek fekvőhelyére illesztette, most az ajtón kilépve három marok korpát szór a sarokba, aztán a Szentháromság nevében egy-egy szál kendőrojtot ejt a pitvar ajtajába, az udvar közepé­re és az utcaajtóba. A bába után halad a lógóskomasszonyok sora. A komák a templomban várnak, s az anya sem megy velük, ő még tisztátalan, s neki a keresztelés alatt otthon takarítania, sőt néhol még meszelnie is kell. A menet szótlan, hátranézni nem szabad; óvakodnak állati ürülékre lépni, s ha hídon kell átmenniük, a gyermeket egy pillanatra a pallóra teszik, vagy meghimbálják felette. Közben vigyázzák a jósjeleket: a lóval és szopó tinóval találkozás jót, a nyerítő ló vagy ugató kutya rosszat jelent a gyerek jövendőjére.
Templomba menetkor az anyaöl természetű védelem, a legteljesebb zártság valósul meg.

A templomban

Az egyházi rendelkezések mellett még néhol ma is élnek az ősi szokások. A vízbemártás is minden népnél ősi: gonoszűző és tisztító hatású, sőt a vízbemártó, és a vízbemártott között mágikus kapcsolatot teremt. Az ősi vízbemártás szokásai a fürösztéshez tapadtak, de ennek az átvétele a keresztelés is. Néhol a főkoma és a komaasszony két ujját a gyermek fejére teszi, hogy a víz az ő ujjukat is érje, különben csak „száraz” lenne a komaság. A keresztelővizet (persze nem a katolikusoknál) néhol üvegbe viszik a házi kútból, de mindebből – mind a katolikusok a szentelt vízből – haza is visznek, mert néhány csepp a fürdővízbe öntve, széppé teszi a gyermek növekedését. A keresztelés alatt tilos a beszélgetés, mint az első fürösztésnél, figyelik a gyermeket, mert ha például sír, hamar meghal. (Különböző varázsló cselekedetekkel próbálnak a rossz időben (pl. Lucakor) született gyermek sorsán változtatni. A papnak járó stólát a főkoma vagy a komaasszony fizeti, aki ilyenkor a bábának is ad bizonyos szokásos összeget; a fiú után a papnak járó kakast, a lány után meg a tyúkot a szülők küldik. Arra a főkötőre, amelyben a gyereket keresztelik, nagyon kell vigyázniuk, ha elvész, akkor a gyermek elpusztul. Némely helyen a leánygyermek fejét, kereszteléskor – az oltárt háromszor megkerülve – az oltárkőhöz érintik, annak a szentnek ajánlották oltalmába, akinek ereklyéjét az oltárkő rejti. Egyes vidékeken a gonosz távoltartására, a keresztelőre vitt kicsi pólyájába régebben kaszahegyet, lópatkót tettek. Az Őrségben például, keresztelőre menet betértek az útba eső kocsmába, hogy a gyerek szokjon a vidámsághoz; a csecsemőt az asztal közepére helyezték, amikor a félhomálytól sírni kezdett, akkor kivitték a világosságra. Megmutatták a Napnak. A gyimesi csángók a gügyögni kezdő kicsit az Újholdnak, Babbának mutatták meg, s a gyereknek a Holdat.

A keresztelőről hazamenet

A templomból kimenet a főkoma, valamelyik lógóskomaasszony egy marék gabonát (búzát!) szór szét a templom ajtajában. Útközben a gyereket kézről-kézre adogatják, hogy kapós legyen felnőtt korában is. Hazaérve, néhol a gyermekkel a házat háromszor körüljárják, és az ablakon adják be, másutt az anya csak háromszori kopogtatásra engedi be őket. Hazafelé a zártság nyitottságra vált, s a ház napirányú körbejárása erőt, egészséget varázsol. A keresztanya bejelenti: „Pogányt vittünk, keresztény bárányt, hívő galambot hoztunk!” (ezt háromszor ismétli). Szemverés ellen olykor háromszor meg is köpködik. A komaasszony áldást mond a gyermekre és az anyára. A keresztelőkendőket a tükörre borítják, s az anya megköszöni a komaasszonyok fáradságát.
Szeged környékén, amikor a gyereket a keresztelőről hazahozzák, a földre terítőt tesznek. A kicsit körülszórják cukorral, aprópénzzel, amelyet a jelenlevő nagyobb gyermekek gyorsan fölkapkodnak. Onnan veszi föl az édesapja. A lánygyermeket a pad alá is leteszik, hogy még onnan is elvegyék feleségül. Ugyanitt, amikor a gyermeket keresztelőre viszik, gyertyát gyújtanak, amely addig ég a szobában, amíg a keresztelőről mindenki haza nem ér. A kis ünnepeltet régebben el is rejtették valahova. Valaki elkiáltotta magát: „Jézus Mária, eveszött a gyerök!” Mást, bepólyázott macskát hozott be. Volt tréfás sírás, jajgatás. Végre a bába előkeríti a gyereket az ágy vagy pad alól.

Keresztelőlakoma

„Csök, csöröglő, késis, komabál, komalagzi, nadalló, pamoda, paszita, poszrik” – vidékenként más és más névvel illetik. A kis paszita a keresztelés után azonnal feltálalt reggeli, amelyen csak a komaasszonyok vesznek részt. Az olyan fiatalasszonyt, akinek még gyermeke nem volt sütőlapátra ültetik, s a gyermek javára megvámolják. Férfit nem hívnak, de nem is menne, mert kalapját elveszik, s csak pénzért adják vissza. Csak tésztafélét esznek, bort vagy mézespálinkát isznak, a dalolás és a tánc sem ritka. Némely helyen a bábaasszony seprűn lovagolva bokázik a táncoló komaasszonyok előtt. Elmenetkor a bábának szánt pénzt pohárba dobják, s neki a bort a kicsi egészségére a pénzről kell leinnia.
A nagy paszitát vidékenként különböző időben tartják: még aznap este, egy-két napra, egy hétre, a második vasárnap, a születés ideje szerint aratás vagy szüret után, disznóöléskor. A vendégeket: komákat, rokonokat, szomszédokat, papot, kántort a bába hívja meg. A csíki székelyek nem hívják, hanem várják a vendégeket, akik összebeszélnek és enni-innivalóval felpakolózván, meglepik a komaházat.
Amint az estebédhez leülnek, a kiskoma bemutatja a gyermeket, aztán evéshez látnak. Az étrend gazdag: többféle leves, sült és édestészta, köztük a főkomaasszony ajándéka: a hatalmas „morvány- kalács”, vagy a „nagyperec”, a közepébe helyezett sült tyúkkal. Ez utóbbit senki sem szeleteli fel, hanem mindenki maga tör belőle egy falatot. Mindenkinek mindenből ennie kell, mégpedig sokat, mert annál bőségesebb, szebb lesz a gyermek élete. Sok helyütt betálalásnál az ételekből valamit a tűzbe dobnak, s a tele csutorából a földre loccsantalak. Az ősi áldozati tor maradványa ez, a Teremtő és a Földanya kapja meg ekképpen „járandóságát”. A bort ilyenkor nem pohárból, hanem az asztal közepén álló csutorából isszák, e szertartással közösség valósul, erősödik. Közben beszélgetnek, de aki a koma megszólítást elhagyná, bírságot fizet. Majd a keresztapa felköszönti a gyereket, hogy a családjának, községnek, egyházának hasznos tagja legyen. Az ablak alatt köszöntő suhancok jelennek meg, s felhangzik a „bakfazék” csattanása. Régen eleven szén volt a földhöz vágott cserépcsuporban, ma már csak por, szemeinek sokasága a gyermekre kívánt áldások bőségét idézi. Rendesen a vendégek vagy a főzőasszonyok valamelyike dobja, de a gyermekek is szívesen fölhasználják az alkalmat az asszonynép ijesztgetésére.
Az evés befejeztével a bába az asztalra tányért, s mellé kis porcelán vagy cserépbabát állít, jelezvén, hogy a gyerek ilyen meztelenül jött a világra, s felöltöztetéséhez a szülőknek pénzre van szüksége. Néhol két tányér jár körbe az egyikbe a bába részére a „bocskorpénzt” adják. Búcsúzáskor legutoljára maradnak a szoptatós anyák: ezek pár csepp tejet ejtenek az anya ágyára, hogy tejét el ne vigyék. Az Őrségben a „korozsmapénzt” ruhába kötött tányérba szedték, amelynek közepén egy pohár bor volt, a korozsmás az adakozás végén a bort a gyermek egészségére ürítette.

Korozsma (kolozsma)

A keresztapa pénz- és a keresztanya ruhaajándékát korozsmának nevezik. Az ezüstpénzt rendesen kifúrják és a gyermek balkarjára kötik; a gyerek első ruhájára szánt vászonneműt pedig mindig naplemente után szokták megvenni. Ilyen korozsmaszerű ajándékot, rendesen ruhát küld a keresztanya néhol húsvétkor, név- és születésnapra, konfirmáláskor, bérmáláskor, s visznek Mikuláskor is ott, ahol a keresztanyák Mikulás-járása szokásos. A Jászságban a keresztapa „keresztbárányt”, malacot vagy borjút küld már nagyocska keresztfiának, hogy felnevelje, s vele vagyoni alapját vesse majdani házaséletének, gazdaságának.

Komatál

Amíg az anya gyermekágyban fekszik, vidékek szerint 7-14 napig, vagy néhol az avatásig, amíg tisztátalansága miatt házat el nem hagyhatja, a komaasszonyok felváltva ebédet és bort hoznak neki; bőséges és erős táplálékot: ez a komatál. Fogásainak száma mindig páratlan. Az első és az utolsó komatál rendszerint a főkomaasszony küldeménye, a többi komaasszony naponta váltja egymást. A sültek egyike kakas, ha a gyermek fiú, és tyúk, ha leány. Nemcsak a komaasszonyok küldenek „tálat”, hanem a paszitán jelenlévő többi vendég is megrakja otthon a „komacsészéket”. Három porcelán- (vagy cserép-) tál ez, tetején kalácstartó tányérral, csíkos hímzett kendőbe kötve. Az illendőség azt is megkívánja, hogy a „tálat” a látogató kóstolja meg először, de azt is, hogy az anya és családja a látogató előtt egye meg. A komacsészéket nem szabad a háznál kimosni, mert elveszne az asszony teje, csak pár csöpp vizet öntenek bele, ezt is azonnal az ágy alá csapják. Az utolsó napon küldött főkomaasszonyi kalács Göcsejben pólyásgyermek alakú és nagyságú volt; neve: „fumu”. Az utolsó alkalommal minden komatál küldő jelen volt és a fumut közösen fogyasztották el.
Egyes vidékeken, ha a „komatálban” kacsát vittek, az anya nem evett belőle, mert akkor magzata bőbeszédű lett volna. Az olyan emberre, akinek folyton jár a szája azt szokták mondani: „kácsát övött vele az édesanyja”. Az ételhordásra szolgáló edénynek Szeged vidékén „Szűz Mária pohara, komatál, komabögre, komacsésze, komafindzsa, komaszélke” a neve; csak ilyenkor használják.

Bubáltatás

Havibajos asszonynak nem szabad „bubalátni” mennie; a napszállta utáni vendégnek pedig előbb a tűzhely mellé kell állnia, s le kell ülnie, hogy el ne vigye az anya tejét, de nem az ágyra vagy a bölcsőre, mert akkor éppen elvinné. Az asszonylátogató fonákul veszi föl az ingét, a férfi pedig kalapját pillanatokra a gyermek fejére teszi. A kisgyereket nem dicsérik, hanem háromszor megköpködik, hogy meg ne igézzék. Bubáltatáskor a férfiak a bölcső jobb oldalánál állnak, a szoba déli részén velük szemben a nők; a bölcső elejéhez nem állhat senki, ez kelet, a Nap helye; de a bölcső végétől sem nézhetik a gyermeket. Elmenetkor háromszor keresztet vetnek rá, s valamely ruhadarabjuk foszlányát vagy egy szál hajukat a bölcsőbe dobják.

Egyházkelő

Az asszonyavatás régi nevén „egyházkelő”, általában szülés után 4- 6 hét elteltével tartották. Avatás előtt az anya, ki lévén téve a gonosz ártásának, erős tilalom alatt áll: nem szabad még csak az udvarra sem kimennie, hacsak nem erősen elleplezve. Amit megérint, az tisztátalanná válik; ezért tiltják a dologtól (ezt a komaasszonyok végzik helyette), de főleg a házbeliek ruhájának érintésétől, a veteménytől és a víztől: nem szabad varrnia, padlásra mennie, gyomlálnia, kapálnia, forráshoz vagy kúthoz közelednie. Rendesen a bába kíséretében mennek avatódni; néhol azonban az asszony valamelyik asszonypajtása vagy komaasszonya is elkíséri, s legtöbb helyt a gyermeket is magukkal viszik. Az asszony ünneplőbe öltözik, a gyermeket pedig virágosán hímzett „avatókendővel” takarják le, amelynek szegletébe sót, szenet, tömjént kötnek. Útközben kalácsot és perecet osztogatnak a szembejövőknek, de főleg a szegényeknek és a gyermekeknek.
Az avatás szokásai néhol igen egyszerűek, néhol misztikusak. Somogyságban körüljárják az oltárt, s a bába a gyermek fejét az oltár ereklyetartó részéhez érinti. Hegyháton és Moldvában pedig a pap engedélyt ad az asszonynak, hogy most már kúthoz mehet, a konyhakertben dolgozhat, s mindennemű munkát végezhet a házon kívül is. A református anya a templom porából egy csipetet hazavisz, s a gyermek bölcsőjébe teszi; hazaérve a kútról vizet hoz, és abban megmosdik.
Végül szétszedik a gyermekágyat, szalmáját elégetik és megisszák a „boldogasszony- vagy bábapoharat”. Áldomás ez, amit a legöregebb asszony áld el tenyéren, hogy az anya a boldogasszonyágyát kifeküdte. Amíg az asszony a boldogasszony-ágyát fekszi az ura „bornyúköteles”, „bornyúkötélre van eresztve” – nem hálhat együtt a feleségével. Szeged környékén az járta, hogy a templomból jövet, az anya fölvette és a bölcsőbe tette, amibe megbotlott. Hazaérkezve a bölcsőt szenteltvízzel átlós irányban meghintik, és fejtől-lábtól fokhagymát rejtenek bele. Az „eláldó” boldogasszony-pohárra vigyáztak, hogy el ne törjön, el ne vesszen, mert szerencsétlen lenne az újszülött. Hasonlóképpen, amelyik gyereknek nem adják meg a tisztességet, nehezen kap házastársat; nem lesz boldog élete.

Isten tenyerén...

A régi ember hitében a gyermek hat- hétesztendős koráig Isten tenyerén él. A Temető határtalan szeretetét hozza magával, s az ő bölcsessége hatja át csete-bota mozdulatait, s kifogyhatatlan kíváncsiságát, kérdéseit. Általa, vele a Jóisten a felnőttet vizsgáztatja, a nagyobb testvért vagy kiskomát, a szülőket, de mindenekelőtt az öregszülőt, aki legtöbbet foglalkozik vele – a „nagy”, az öreg mit tud a világról, amelyben a gyermeknek felnővén biztonságban kell majd élnie.

Bölcső, csecsemőápolás

A gyermek néhol már a keresztelés, másutt csak az avatás után kerül ki az anya ágyából a maga bölcsőjébe. Amíg benne fekszik, két- három esztendős koráig is mindig ég a mécses vagy szenteltgyertya mellette, betegségelhárító kalárisfüzér a nyakán, piros szalag a csuklóján, inge fonákra adva; a bölcsőre kereszt faragva, csillag festve, s virág, a bölcső sarkához sarló vagy evővilla ütve, mert a gonosz keresztelés után is ott leselkedik a gyermek körül; ha az anya magára hagyja, seprűt tesz a bölcsőn keresztbe. A bölcsőre nem szabad ráülni, üresen vagy kettőnek ringatni, a mestergerenda alá lábbal az ajtónak állítani, holdsugáron tartani, fejtől belenézni. A gyermek „elváltásától” mindenütt nagyon félnek, a szemverés, az igézés, a gyermekbetegségek, a nyűgösködés, az álmatlanság elhárítására, megszüntetésére számtalan varázslószert és eljárást ismernek. A fürdésre nagyon ügyelnek: minden alkalommal háromszor körüllocsolják a gyermeket a lábától merített vízzel, és a vizet mindig naplemente után öntik át a kerítésen, háttal anélkül, hogy visszanéznének.
A csecsemőgondozásban is sok a varázslás: a bölcsőneműt nem szabad szélben szárítani, sem éjjelre szabadban hagyni; ölben hordva a gyereket, lába sohasem eshet az ajtó felé, tükörbe nem nézetik, megrémülhet attól, hogy fordítva látja az ismerős arcot, más gyerekkel nem mérik össze, nem lépnek keresztül rajta stb.

Szoptatás

A csecsemőápolásnál a legnagyobb gondosság a szoptatást övezi. Az „előtejet”, azaz a keresztelés előtti tejet általában boszorkányosnak, mérgesnek tartják, az anya érthető aggódása okán, s vagy kinyomkodják, vagy urukkal kiszívatják. A gyermek első étele a herbatea vagy a kölcsöntej, esetleg olyan szoptatós rokonasszonytól, akivel az anya eddig haragban volt, de most kibékült. A szoptatást nem szabad pénteken kezdeni, és kezdeni mindig déli harangozáskor szokás (a harangszó a régiek hite szerint léte fölé, Istenhez emeli az ember lelkét; régen a fő étkezéseket is harangszókor kezdték): a mellbimbójukat benyálazzák, s előbb jobbat adják oda, hogy a gyermek balos ne legyen. Félnek a tej elvesztésétől vagy „elvitelétől”, s ezért számtalan tiltó cselekvést ismernek az anyára és a látogatóra: ügyelnek például, hogy az előtej a földre ne cseppenjen, s a fekvés ideje alatt tilos a házból bármit is ki- vagy kölcsön adni; nem szabad az anya ágyára ülni, a gyermeket rajta keresztül átemelni, és szopás után a tejes arcú csecsemőt megcsókolni. Ha az anya útról érkezik haza, szoptatáskor cirokseprűt, vaslapátot vagy más gonoszűző tárgyat tesz a lába alá, de ugyanezt teszi villámláskor is. A régi asszonyok azt tartották, hogy az anyának söprűre ülve kell szoptatnia, akkor bő lesz a teje. Ha teje van két, sőt több évig is elszoptat az anya, mert ettől a gyermek erősebb lesz, ő pedig addig nem foghat magot; ha azonban nincs teje, vagy újból gyermeket kíván, rövidesen evésre szoktatja a gyermeket.
Az anyatejjel táplálkozó gyerek „csöcsszopó”, „csöcsömös”, „csöcsemő”, „szopós kicsi” vagy „dunnacsúcsigyerök”. Vannak gyerme­kek, akik még kisiskolás korukban is szopják a kezüket (ujjukat), ezek a „szopityúk”. Ha az anyának sok a teje, más magzatát is egyidejűleg szívesen szoptatja. Az ilyen két gyermek „tejtestvér, kocatestvér”. A tejtestvérek sokszor jobban ragaszkodtak egymáshoz, mint az édestestvérek; a legnagyobb veszedelemben életük kockáztatásával is segítették a másikat.
Régen az anyát sokszor gyötörte a „csöcsfájás”. Szőregen úgy orvosolták, hogy az imádságos asszony jobb kezével a fájós csecset simogatta, közben háromszor ezt mondta: „erős asszony, engödelmes embör. A Jézusnak gyékényágya, kűpárnája: ez a csöcsfájóknak legnagyobb orvossága.”. Másutt a fájós csecsre keresztet vetettek, majd karácsonykor szentelt terméskővel megnyomogatták, ruhába kötött sózatlan kását kötöttek rá, s végül ezt imádkozták: „kűpárna, sajttalan kása, Isten mondása: ez a csöcsfájósoknak gyógyulása.”. Az anyatejet hatalmas erejűnek tartották, „Mária teje”, „Boldogasszony teje” néven emlegették, bekerült a példabeszédbe is: „édes, mint az anyatej.”. Az anyatejet szem – és arcfájós gyerekre ráfejte az anyja. Régebben kifejve eltették, ha a kicsinek később fájt a szeme ezzel szokták megkenni. Ha a gyerek szemébe valami beleesett a gyerek szempilláját rázva ezt mondták: „Giz-gaz esött a szömőbe. Boldogasszony teje mossa ki belüle”. Boldogasszony teje eredetileg ősvallásuk „istenasszonyáé” volt, általános oltalmat adott: „Szent János vére, Boldogasszony teje fussa be ennek a háznak mindön résit, lukát”, imádkozták eleink lefekvés előtt.

Elválasztás

Nem jó az elválasztás favirágzás és levélhullás idején vagy páratlan hónapban megkezdeni, hanem farsangkor, búzahordáskor vagy gyümölcséréskor. Befolyást tulajdonítanak a gyermek fejlődésére a Holdnak is: ezért a leányt általában holdtöltekor választják el, hogy teltmellű és formástestű legyen; a fiút pedig Újholdkor, hogy gyorsan fejlődjék. Az elválasztásnál erőszakos, fájdalmat okozó és undort keltő módokat is igénybe vesznek, például kefét tartanak a mellhez kapkodó gyerek szája elé, vagy sós mézzel kenik be a bimbót. De többnyire megelégszenek a varázsló eljárásokkal; az anya utoljára disznóvályún ülve szoptatja gyermekét s ugyanekkor ingét fordítva veszi fel; hogy teje minél gyorsabban elapadjon, melle meg ne gyűljön, elfogadják ugyan a bábák tanácsait, de azért néhol uruk gatyamadzagával kötik le mellüket, vagy kenderkóccal melegített tejes köcsögöt tartanak rajta és cirokseprűre fejik tejüket. Az elválasztott gyerek „cucát”, tiszta vászondarabba csavart kenyérhajat rágicsált.

Az „első” szerepe a gyermek életében

A csecsemő első ürülékét elteszik varázsszerül. A komáknál tett első látogatáskor tojással kerítik körbe az arcát, ezeket a tojásokat kikeltik, és a csirkék árán veszik a gyermek első ruháját. Némely helyen almával kerítették az arcát. Körmét egy esztendős koráig nem szabd ollóval vágni, hanem az anyának kell lerágnia, mégpedig először pénteken. Haját is pénteken vágják le először, még pedig újhold péntekén, s ezt a hajat a kerékvágásba teszik, hogy hosszúra nőjön. Ha az első fog az alsó állacskában nő, a gyerek hosszú életű lesz, ha pedig a felsőben hamar meghal. Az első fog kinövése kisebb családi ünnepséggel jár: jelentkezéskor a keresztszülők viszik az édesgyökeret, de rendszerint csörgő játékot is visznek a gyermeknek. Ha a gyermek első szava „apa”, az utána jövő gyerek fiú lesz, ha „anya”, akkor leány. Az első gatya anyagát is a keresztszülők adják, de az anyának kell megvarrnia, még pedig egy ülőhelyben, különben a felnövő gyermek sokat járhat majd feleség után.

Kisgyermekkor

Nem szabad félesztendős koráig a gyermeket tükörben mutogatni, mert akkor őrzőangyala elfordul tőle. A kicsi gyerek, ha gügyörész és mosolyog, az őrangyalával beszélget. Ha ébren van, és mozgó ujjait szemléli, a Kis Jézus arany almájával játszik. Ezt a Boldogasszony adja a kezébe. Ha a gyermek kiesik a bölcsőből, nem üti meg magát, mert a Boldogasszony kötője felfogja; még patyolat tiszta a lelke.
Amint a gyermek kinő a bölcsőből, fel-felül, ki-kihajol: ülőszékbe teszik, kint a mezőn pedig botokra erősített lepedősátorban tartják; ezt azonban nem szabd mezsgyére állítani, mert az a gonosz leshelye. Majd kiszabadítják az ülőkéből, s négykézláb engedik, amikor pedig már magától lábra tud állni, járókába teszik. Ha nem akar járni, koldusbottal veregetik meg a talpát, hogy olyan kitartóan jó járó legyén, mint a koldus. A megszólalni késlekedő gyereket koldustól kért kenyérrel etetik meg. Aztán elkövetkezik a tanítás ideje: apró versikékkel tanítják állni, járni, lovagolni, tapsolni, mosdani, avatják be a világ titkaiba, s tanítják keresztet vetni és imádkozni is.
A versikék szövege vagy a cselekvés módjának leírása, vagy csak becéző mondóka, amelyben csak egy-egy gyermekszó mutat a cselekvésre (pl. csicsija-csija; szopi-szopi; hinta-palinta). Külön csoport a verses imaköltészet. Reggeli és esti imák étkezés előtti és utáni imák a leggyakoribbak. A régiek tele örömmel mondták – rendezett mozdulatokkal kísérve – a mondókákat, s szívük, lelkük egészével énekeltek és imádkoztak.
Az altatás, ringatás versei megszámlálhatatlan változatban virulnak. (Az őrségi és göcseji öregek néhány emberöltővel ezelőtt lefekvés előtt megmutatták a kisgyermeknek az Északi Sarkcsillagot, hogy nyugodt álmuk adódjék.):

„Tente, baba, tente,
Itt van már az este,
Harangoznak szépen
Csillagok az égen.”
„Aludj baba, aludjál,
Csillagokat álmodjál,
Nyuszika is alszik
Este van a faluban,
Esti harang hallszik,
Majd ha reggel felragyog
Isten tányérkája,
Mosolyog a baba is,
Anyuka is rája.”

Reggel ekképpen ébresztik a gyermeket:

„Tej, túró, tejfel,
Kicsi baba kelj fel.”
vagy
„Kukuriku, kikiri,
Felkelt a Nap, gyere ki.”

A mosdatást is rigmussal segítik:

„Megmosdott már a cica,
Mosdjál te is Katica.”
„Dugi, dugi, dugi láb,
Sánta kutya mezítláb.”
Vers segíti az öltöztetést:
„Először az ingecskét,
Utána a szvetterkét,
Bugyikát és nadrágot,
Zoknit és topogót,
Fordulj erre, fordulj arra,
Felöltözött a kisbaba.”
Számlálhatatlan változata van az „etetőknek”:
„Ecske-becske, bakkecske,
Itt a finom tejecske.”
„Szopi, szopi, szopika,
Nagy legyél, mint anyuka.”
„Kerekíti, kerekíti,
Míg a baba meg nem eszi.”
Némely mondóka utolsó ütemére az ételt a kisgyermek nagyra tátott szájába teszik:
„Ádám,
Éva,
Két szem
Szilva, Ábra-
Hámm.”
Arccírogató és csiklandozó rigmus:
„Ciróka, maróka,
Mit főztél?
Kását.
Megette a pap macskája,
Cikk-bakk-bakk.”
Az arc részeit verssel mutogatják végig: Erdő: haj; kis erdő, nagy erdő: szemöldök és szempilla; mező: homlok; pillogtató: szem; szuszogtató, szipogtató, szortyogtató: orr; tátogtató, hápogó, kortyogó: száj; tojástartó: áll; gégerágó: nyak.
„Sűrű erdő,
Kopasz mező,
Pillogtató,
Szuszogtató,
Tátogtató,
Itt lemegy,
Itt megáll,
Itt a kulacs,
Itt igyál.”

Más változatban az oltár a homlok; a gyertyák a szemek; a párnák az arc két fele; a pap vagy a harangozó a szájon jár ki-be; a prédi­kálás helye az áll; a ministránsok a fülek; a csengő vagy a harang az orr:
„Itt van egy oltár,
Itt van két gyertya,
Itt van két párna,
Itt bemegy a pap és meghúzza,
ling-ling-ling.”
Testrészek megéneklése:
„Keze, lába van neki,
Szeme, füle van neki,
Orra szája van neki,
És hol fut a kis nyuszi?”
Nyakvágó játék:
„Fenem, fenem a kaszát,
Vágom az ördög nyakát.”
Csiklantó:
„Bizseri borsó, kiskorsó,
Eltörött a kiskorsó.”
Mászós csiklantó:
„Mászik a béka,
Mászik, mászik,
Csikk-makk-makk.”
Tenyeresdi:
„Kerőke, maróka,
Oda tojik a madárka.”
„Kör, kör, karika,
Itt szalad a nyulacska,
Hopp.”
Ujjkiolvasó:
„Ez elment vadászni,
Ez meglőtte,
Ez hazavitte,
Ez megsütötte,
Ez az iciri-piciri mind megette,
Neked nem maradt semmi sem.”
Tapsoltató:
„Tapsi, tapsi, tapsika,
Ennivalót hoz mama,
Libuskának,
Kis kacsáknak,
Ficánkoló
Halacskáknak.”
Ökölütegető:
„Így törik a diót: kop-kop-kop,
Úgy meg a mogyorót: rop-rop-rop.”
„Pacsit adok a babának,
baba meg a mamának.”
„Csipi csóka,
Varjú vágja,
Kakas parancsolja,
Hess, hess, hess innen el.”
Fejlóbáló:
„Szitáljunk csak:
Szita-pita,
Szűrőszita.”
Orrfenő:
„Én is pisze,
Te is pisze,
Gyere pisze,
Vesszünk össze;
Pisz-pisz-pisz.”
Láblógató:
„Lóga, lóga, lóga,
Nincs Esztinek dóga,
Mert ha dóga vóna,
Nem lógalógázna.”
Fölállásra buzdító:
„Áll a baba áll,
Mint a gyertyaszál,
Ákom-bákom, tanulj tőle,
Vitéz Varga Pál.”
Jártató, sétáltató:
„Jár a baba, jár,
Mint a kismadár,
Lépked ide, lépked oda,
Ide is ért már.”
„Séta, séta előre,
Azután meg visszafele,
Amoda a hegyen
Két kicsi baba megyen.”
Csücsültető:
„Sétálunk, sétálunk,
Egy kis dombra lecsücsülünk,
Diót törünk,
Hopp.”
Futtató:
„Égszakadás, fölindulás,
A fejeden egy koppanás,
Szaladj te is pajtás.”
Táncoltató:
„Tánci, tánci, galambáci,
Itthon van a Gyuri bácsi,
Táncoljunk hát, galambáci.”
Tornáztató:
„Teregeti kacsóját,
Nyújtogatja bábóját.”
Hordozó:
„Gólya viszi a fiát,
Elejti a tojását, Pötty.”
Lóbáló:
„Zsipp-zsupp, szalmazsupp
Háztetőre felrakjuk,
Ha átázik, ledobjuk.”
Túróáruló:
„Túrót vegyenek,
Túrót vegyenek,
Ha nem vesznek,
Nem esznek.”
Höcögtető, lovagoltató:
„Gyí, te fakó, gyí, te sárga,
Hazaérünk nemsokára.”
„Höcc, höcc katona,
Ketten ülünk a lóra,
Hárman meg a csikóra.”
Hintáztató:
„Hinta, palinta,
Hintázik Katika,
Ám Gyurika nem hintázik,
Ő az almafára mászik.
Kis madarak, ne féljetek,
Tőlem meg ne ijedjetek,
Maradjatok csendesen,
Piros alma kell nekem.”
Számoltató:
„Egy – megérett a meggy,
Kettő- csipkebokor vessző,
Három – te leszel a párom,
Négy – bíz oda nem mégy,
Öt – hasad a tök,
Hat – hasad a pad,
Hét – nem ettél túrós derelyét,
Nyolc – üres a polc,
Kilenc – Kis Ferenc,
Tíz – tiszta víz,
Ha nem tiszta, vidd vissza
Ott a szamár megissza.”
Rajzoltató:
„Egy krumplicska,
Két krumplicska,
Egy vesszőcske,
Két vesszőcske,
Nagy a feje,
Nagy a hasa,
Készen van a Török pasa.”
Óvó rigmus:
„Kés, villa, olló,
Gyermek kezébe nem való.”
„Ne piszka Peti,
mert szikra veti.”
„Piszok esett a szemembe,
Isten vegye ki belőle.”
Figyelmeztető, parancsoló:
„Csend, rend, figyelem,
Aki rossz lesz, megverem.”
„Kuss,
A kútba fuss,
Ezer évig ki ne juss.”
Dajkálók:
„Kacagj baba, kacagjál,
Soha el ne búsuljál.”
Ültető:
„Míg a baba ül,
Mindenki leül.”
Fülhúzó:
„Húzom, húzom füledet,
Hadd nőjön meg a gyerek.”
A régi falu az idő titkába is beavatta a gyereket. Az idő fája:
„Kerek egy ég alatt, kerek egy istenfa,
Kerek istenfának szép tizenkét ága,
Szép tizenkét ágon ötvenkét virágja,
Ötvenkét virágján három aranyalma.”
Évszakot idéző rigmus:
„Tavasz virághintő,
Nyár kalászdöntő,
Ősz gyümölcsérlelő,
Tél havat terelő.”
„Gólyamadár, mikor lesz nyár?
Mikor apád gatyába jár.”
Hónap varázslók:
„Január elől jár,
Február a nyomán,
Március szántóvető,
Április nevettető,
Május szépe zöldellő,
Június nevelő,
Július érlelő,
Augusztus csépelő,
Szeptember gyümölcshozó,
Október borozó,
November télelő,
December pihenő.”
A napok beszéde:
„Hétfő hetibe,
Kedd kedvibe,
Szerda szerelmibe,
Csütörtök csűribe,
Péntek pitvarába,
Szombat szobájába,
Vasárnap kétszer az Isten házába.”
Napszakokra:
„Délelőtt
Szaladj a szél előtt,
Délután
Szaladj a szél után.”
Jeles napokra:
„Az újesztendőbe
Bújj a kemencébe,
Szedd ki a szilvát,
Ropogtasd a magvát.”
„Mátyás, Gergely
Két rossz ember.”
„Ajtó mögött állok,
Piros tojást várok,
Ha nem adnak tojást,
Estig is itt állok.”
„Péter, Pál érkeze,
Szakad a búza gyökere.”
„Midőn eljön Simon Júdás,
Didereg, fázik a gatyás.”
„Itt van a szép karácsony,
Van-e kalács a rácson?
Ha nincs kalács a rácson,
Szomorú a karácsony.”
„István napja ma vagyon,
Ugrik a bak a fagyon.”
Harang utánzók:
„Gingalló,
Szent ajtó,
Főz kását, .
De nincs só.”
Óra utánzó:
„Egynegyed egyre
Farkas megy a hegyre,
Egynegyed kettőre
Macska megy a tetőre,
Egynegyed háromra
ökör van a járomba.”
Időjárás:
„Süss fel, nap,
Fényes nap,
Kertünk alatt két kis bárány
Majd megfagy,
Eridj fel az égbe
Fehér lepedőbe,
Kérd ki a kis kulcsot,
Hívd be a hideget,
Engedd ki a meleget.”
„Süss ki nap,
Süss ki nap,
Isten napocskája.”
Holdhívogató:
„Jöjj fel, hold,
Fényes hold,
Legyen búza bőven.”
Esőkérő:
„Csepp, csepp, esőcsepp,
Szomjas a föld, itasd meg.”
Szivárványra:
„Nem lesz többet özönvíz,
Szivárvány az égen dísz.”
Esőének:
„Esik az eső, csepereg,
Paprika Jancsi kesereg.
Hát az öreg mit csinál?
Hasra fekszik, úgy pipál.”
Hideg ellen:
„Aki fázik, vacogjon,
Fújja körmét, topogjon
Földig érő kucsmába,
Nyakig érő csizmába,
Bújjon be a dunyhába,
Üljön rá a kályhára,
Mindjárt megmelegszik.”
Időjósló:
„Hangyát látok,
Esőt várok.”
„Ha fénylik a vízkereszt
A búza jól ereszt.”
„Pongrác napi eső,
Zöldül már a mező.”
„Ha karácsony hava zöld,
Húsvét napján havas a föld.”
Az állatokat is bemutatta a régi falu a gyerekembernek:
„Csigabiga, gyere ki,
Jó élet van ideki.”
„Katicabogárka, repülj el,
Jön az ősz a seprűvel.”
Pulykabosszantó:
„Szebb a páva,
mint a pulyka,
Glu-glu-glu,
Mert a pulyka
Csüngő orrú,
Glu, te pulyka,
Glu-glu-glu.”
Bikabosszantó:
„Böm-böm bika,
Vaskarika,
Nem illik rád
A pántlika.”

Háziállatok
Kutya:
„Tas, tas, tas,
Te kis kutya, ne ugass.”
Macska:
„Tarkabarka,
Jaj, de szép a
Macska farka.”
Malac:
„Röf-röf-röf,
Orra sárba döf.”
Borjú, tehén:
„Bú, bú, bú,
Boci szomorú.”
„Mú, mú, mú, asszonykám.
Hozd a sajtárt szaporán.”
Kecske:
„Kecske mondja: mek-mek-mek,
Nem ugrálok én kendnek.”
Nyúl:
„Nyuszi, nyuszi, nyulacskám,
Ne félj tőlem, nincs puskám,
Van ám nékem egyebem,
Friss káposzta levelem.”
Kakas:
„Kukurikú, jó reggelt
Mond a kakas, ha felkelt.”
Tyúk:
„Kot-kot-kot-kotkodács,
Mindennapra egy tojás.”
Csirke:
„Csirke mondja: csip-csip-csip,
Aki fürge, többet csip.”
Ruca:
„Sáp-sáp-sáp,
Sárga kacsaláb.”
Csikó:
„Csikó mondja: nye-he-he,
Kizöldült már a here.”
Szamár:
„Baktat, kocog a csacsi,
Diceg-döcög a kocsi.”
Bárány:
„Zizegő szalmán,
Szopik a kisbárány.”
Marha:
„Hogyha tudná szegény marha,
Miért viszik vágóhídra:
Letaglózzák, felaprítják,
A vevőknek árusítják.”
Páva:
„Szép madár a páva,
Büszke is ő a tollára.”
Háziállatok együtt:
„Liba mondja: gi-gá-gá,
Mikor megyünk világgá?
Ruca mondja: zsák-zsák-zsák,
Lassan telik a papzsák
Pulyka mondja: rút-rút-rúf,
Pöffeszkedő mindig rút.
Kecske mondja: mek-mek-mek,
Ne csúfolj, mert megböklek.
Borjú mondja: mú-ú-ú,
Minden sarkon egy kapu,
Disznó mondja: röf-röf-röf,
Hol egy tócsa, hadd fürdők.
Tyúkom mondja: koty-koty-koty,
Gazdasszonykám, gondoskodj,
Azt is mondja kotkodács,
Mindennapra egy tojás.”
Madarak:
„Gólya, gólya vaslapát,
Hozzál nékem kisbabát.”
„Gólya, gólya, gilice,
Mitől véres a lábad?
Török gyerek elvágta,
Magyar gyerek gyógyítja,
Síppal, dobbal,
Nádi hegedűvel.”
„Fecske, fecske,
Villás fecske,
Ide fészkelj
Ereszünkbe.”
„Csireg-csörög a szarka,
Vendég jön a házba.”
„Pitypalatty,
El ne hagyj,
Pitypalatty,
Itt maradj.”
„Kár, kár, kár,
Elmúlott a nyár.
Kár, kár, kár,
Hord el magad, csúnya madár.”
„Csóka, csóka, adj diót,
Én meg adok mogyorót.”
„Két kis veréb ül a fán,
Azt se tudja, mit csinál.”
„Héja, héja, Vastaréja,
Csirkének a koporsója.”
„Pacsirta, – csirta, – csirta
Búzakalászt elringatja.”
megyfára rigók jöttek,
Egy két szemet meg is ettek.”
„Szegény bagoly nappal vak,
Dőlt falak közt fészket rak,
Éjjel jár ki vadászni,
Egereket hajhászni.”
„Cinke, cinke, cinege,
Itt a tavasz örülsz-e?”
„Csir-csir, tiszta víz,
Megfürdött a csíz.”
„Szajkómadár éles nyelvvel,
Reggel, délben mindig nyelvel.”
„Meghalt szegény kis pintyőke,
Fekszik rózsás temetőbe,
Liliom a lepedője,
Rozmaring a keresztje,
Pacsirta szól felette.”
„Hess el, sas, sastollas,
Akkor vagy te hatalmas,
Hogyha galambot lophatsz.”
Erdei állatok:
„Dirmeg-dörmög a medve,
Nincsen neki jókedve.”
„Lics-locs,
Kicsi bocs.”
„Mókuskának négy a lába,
Ötödik a farkincája,
Ha elfárad, leül rája.”
„Róka koma, kellene
Egy kis kakaspecsenye?”
„Egy, kettő, három, négy,
Kis őzike, hová mégy?
Elég, hogyha tudom én,
Tavasz elé futok én.”
„Tányértalpas,
Lompos farkas,
Huss el innen,
Huss, huss, huss.”
Rovarok:
„Szitakötő, szitakötő,
Süt a nap, süt a nap,
Szitakötő, szitakötő,
Adjál egy kis aranyat, aranyat.”
„Fogtam én egy szúnyogot,
Nagyobb volt egy lónál,
Kisütöttem a zsírját,
Több lett egy akónál,
Aki eztet elhiszi,
Szamarabb egy lónál.”
„Tücsök koma, gyere ki,
Szalmaszálon húzlak ki.
Házad előtt elsüllyedtem,
Hat ökröddel vontass ki.”
„Pille, pille, aranypille,
Ne szállj tova ,jöjj el ide.”
„Hangya, hangya, zabkalangya,
Hordjad, hordjad asztagodba.”
Egyéb állatok:
„Kamarában az egér
Zsákot összerágja,
Miért nem tesz hát rendet
Egerek királya.”
„Putty, putty, puttypurutty,
Béka brekeg kuttykurutty.”
„Denevér,
Benned van a kutyavér.”
„Tekeredik a kígyó,
Tekereg a fára,
Addig-addig tekeredik,
Leesik a sárba,
Sz-sz-sz-sz.”

A növények világát játékkal ismeri meg a gyerek. Pitypangfúvó:
„Szállj el, száll el,
Szállj a nyárba,
Keresd meg apádat,
Keresd meg anyádat.”
„Ég a gyertya ég,
El ne aludjék,
A sok kicsi házak fölött
Világos az ég.”
Növénykaszaboló (gyomirtáshoz):
„Ne nőttél vón ide,
Nem vágnálak most le.”
Növény-, virág- és gyümölcsszedő:
„Szedjük a sóskát,
Elaludt a kondás,
Nagy kalap a fejébe,
Görbe bot a kezében.”
„Beérett már a kökény,
Szedjük tele a kötényt.
A héja már fekete,
Mókus is gyűjt télire.”
Növények beszéde:
„Mag, mag, búzamag,
Benne aluszik a Nap.”
A fokhagyma így kínáltatja magát:
„Ments meg engem a sótól,
Megmentelek téged hetvenféle nyavajától.”
Alma és rózsa mutatók:
„A, a, a,
Kerek az alma.”
„Rózsa, rózsa, pici a rózsa,
Vesszünk össze kis boróka.”

A hangutánzó mondókák a szavak és a szavakkal megidézhető valóságréteg ízét, zamatát, „titkos” tartalmát közvetítették.
Harang:
„Ün-nep hó-nap,
Ün-nep hó-nap.”
„Fe-hér ke-nyér, son-ka,
Fe-hér ke-nyér, son-ka.”
Kisharang:
„Ká-sa, má-lé, pu-lisz-ka.”
Nagyharang:
„Min-den van, min-den van.”
Ha szegény hal meg:
„Ringy-ben, rongy-ban.”
Ha gazdag:
„Se-lyem-ben, bár-sony-ban.”
Vonat, mozdony. Induláskor:
„Csi-hi, pu-hi,
Ke-fe-kö-tő,
Csi-hi, pu-hi,
Ke-fe-kö-tő.”
Menet közben:
„Si-hu-hu-hu,
Ha-za-me-gyek,
Pa-szulyt-e-szek,
Az asz-szony-nyal ösz-sze-ve-szek.”
Kaptatón: „
Is-ten se-gíts,
Is-ten se-gíts.”
Ereszkedőn:
„Ha se-gítsz is, ha nem is,
Me-gyek én már ma-gam is.”

Kerekek
Szekérkerék:
„Ha-za-fe-lé dö-cö-gök,
Ha-za-fe-lé dö-cö-gök.”
Kocsikerék:
„U-rak-nak sza-la-dok,
U-rak-nak sza-la-dok.”
Talicskakerék:
„Fi-ról fi-ra.”

Hangszerek
Dob:
„Sej-haj, pereg a púpja,
Fokhagymával van bedugva.”
Nagydob:
„Üsd, vágd,
Nem apád!”
Nagybőgő:
„Bő a lyuka,
Bő a lyuka.”
Duda:
„Bű a gatya, bű, bű, bű,
Nem igaz mert szűk, szűk, szűk.”
Béka:
„Varrsz, varrsz,
Papucsot varrsz.”

Háziállatok
Kutya:
„Ha felkelek, ha-ha-ha!...”
Vonítás:
„Fa-víííg, fa-víííg!”
Kutyák és farkasok:
„A farkas a falu végén ordít: ú-ú-ú,
Adós nekem ez a falu-u-u!
A kölyökkutya válaszolja (vékony hangon):
Meg kell adni,
Meg kell adni!
Az öreg kutya (vastag hangon):
Nem adjuk meg,
Nem adjuk meg!”
Macska:
„Mihály,
Gyere minálunk.
Mit csinálunk?
Létrára mászunk.”
Malac:
„Gyuri-i...”
Kövér disznó:
„György, György...”
Amikor éhes:
„Rossz gazdasszony,
Rossz gazdasszony.”
Mosléktöltéskor:
„A sűrűjét,
A sűrűjét.”
Amikor levágják:
„Gyuri-i, Gyuri-i György!”
Az öreg koca a csürhéből hazafelé jövet:
„Korpás moslékot,
Korpás moslékot.”
A malacok ráfelelik:
„Azt, azt, azt!”
Rucák:
„Hány zsák árpátok van?
Csak egy, csak egy, csak egy!”
Gácsérruca (hangosan):
„Hány zsák ár-pád van?”
A tojóruca (halkan):
„Sá-sze.”
Pulyka:
„Apró túró,
Az lesz jó,
Lub-lub-lub
Udri-udri-udri.”
Kisliba:
„Papatyi, papatyi, papatyi.”
Nagyliba eszik:
„Bele, bele, bele.”
Galamb:
„Van borunk,
Van borunk!”
A boroshordó leesik a szekérről. Mondja a galamb:
„Itt gurul,
Itt gurul!”
Rá a ruca:
„Csak csapra
Csak csapra!”
A liba pedig:
„Igyunk, igyunk rá!”
Gyöngytyúk:
„Csüpp, csüpp, csüpp,
Bogrács, bogrács, bogrács.”
Kakas:
„Petike-tike, ho-ho-ho,
Ugyi, Kati jó-ó-ó!”
Birka.
Télen a fiatalabbja:
„Perje levele,
Perje levele!”
A többiek:
„Majd nyáron,
Majd nyáron!”
Az öreg birka:
„Nem érem én azt el,
Nem érem én azt el!”
Ló.
Amikor eszik:
„Zabot aratni,
Zabot aratni.”
A kiscsikó:
„Zabot hányni,
Zabot hányni.”
Tehén:
„Búzával van megrakva a szekér,
Bú-ú-ú.”
Bivaly:
„Komám, komám, komám.”
Kecske:
„Megette a korpát?
Me-e-eg.”
Bárány:
„Beeresztettek?
Be-e-e.”
Szamár:
„Csicsás, csicsás, csicsás.”

Madarak beszéde
Fecske:
„Ficseri-fácsori,
Fekete lukácsi.”
Vadgalamb:
„Megölte, megölte,
Bokorba, bokorba.”
Rigó:
„Mi jó, Mi jó,
Érik a dió!”
Cinege:
„Künn csücsü
Künn csücsü.”
Gerle:
„Köbölkút,
Pacsirta:
„Kicsi csűr,
Kicsi csűr!”
Bibic:
„Búvik,
Búvik!”
Seregély:
„Ki mit kaphat,
Ki mit kaphat!”
Fürj:
„Itt szalad,
Itt szalad!”
Fácán:
„Kölykök,
Kölykök!”
Varjú:
„Kár, kár,
Az eső kár!”
Bagoly:
„Viszlek,
Viszlek!”

Egyéb állatok
Tücsök:
„Gyűjtsd, gyűjtsd!”
Dongó:
„Fér még a kaptárba,
Fér még a kaptárba.”
Egér:
„Nincs itthon a gazdaasszony,
Nincs, nincs, nincs.”
Róka:
„Üres a ketrec a faluba.”

Egyéb hangutánzók
Sarló:
„Szegénynek kaparok,
Szegénynek kaparok”
Kasza:
„A gazdának aratok,
A gazdának aratok.”
Pipaszó:
„Öregapám a pipából.”
Gyermeksírás:
„Kovász, kovász, kovász.
Le-le-le-le!”

A gyermekkonyha mondókái
Főzicskéző:
„Süti, süti pogácsát
Apjának, anyjának,
Kedves kis babájának.”
„Szita, szita, sűrű szita.
Ma szitálok, holnap sütök,
Neked is majd cipót küldök.”
Ételkínáló és dicsérő:
„Feneked emeled,
Szájad vendégeled.”
„Lencse, borsó, kása,
Mind Isten áldása.”

Kenyérsütők
Szitáló:
„Pofon verlek, nem haragszol,
Nekem szép kenyeret adol.”
Kelesztő:
„Siess kovász, megkelni
Mint a nagylány férjhez menni.”
Bevető:
„Ákom-bákom, vaskondáré,
A kemencébe bújj belé.”
Tejfejő:
„Uram áld meg
Szaporítsd meg.”
Vajköpülő:
„Köpü-köpü-köpülök,
Szép csendesen csücsülök.”
Kukoricapattogtató:
„Pattanj, kakas, pattanjál,
Olyan legyél, mint egy tál.”
„Pattogatott kukorica,
A menyasszony pattogtatja,
A vőlegény ropogtatja.”
Egyéb étkes mondókák:
„Ángyom sütött bélest,
Nem adott belőle,
Feltette a fára,
Elvitte a kánya,
Ángyom bosszújára.”

Számolósdi:
„Egy – megérett a meggy,
Kettő – csipkebokor vessző,
Három – te vagy az én párom,
Négy – biz oda nem mégy,
Öt – érik a tök,
Hat – hasad a pad,
Hét – süt a kis pék,
Nyolc – üres a polc,
Kilenc – Kis Ferenc,
Tíz – tiszta víz.”
„Szervusz tíz,
Hogy vagy húsz?
Mit csinál a harminc?
Nem beteg a negyven?
Ötven,
Mondd meg a hatvannak,
Ne hetvenkedjék
Azzal a nyolcvan krajcárjával,
Mert kilencvenszer úgy kupán vágom,
Hogy százat hengeredik.”

Nyelvgyakorló és nyelvtörő rigmusok
Előrímes:
„Csengeri csikós itat a Tiszán,
Három cserép csengő cseng
a csikós csikajának nyakán.”
Előrímesek és magánhangzó ismétlők:
„Kerekes kereken kerekíti kerekre kerekét.”
„Öt ördög görbe úton görgőn görget
Gömbbé gömbölyödött öt görögdinnyét.”
Előrímes és mássalhangzó ismétlő:
„Csinos csíkos cincsészében
Cukros csirkecomb.”
Előrímes magánhangzó és mássalhangzó ismétlő:
„Két kék kőkút körül ireg-forog
Törpe tarka kurta farkú töröktyúk.”
Magánhangzó ismétlő:
„Jakab kapuján
Hatvan tarka vak galamb ül.”
„Öt csökönyös kölyöktücsök
ötven törött csörgő köcsög között sündörög.”
Mássalhangzó ismétlő:
„Te Tar, árad a Túr erre?
Én nem t’om, te tarts a jártabb útra be.”
Magánhangzó és mássalhangzó ismétlő:
„Jól járnak a Molnárok,
Mikor jó nyár jár rájok.”
Szóismétlő:
„Hátamon a zsákom,
Zsákomban a mákom,
Mákomban a rákom,
Kirágta a zsákom,
Kihullott a mákom,
Elszaladt a rákom.”
Agyonképzett szók:
„Ezt a káposztástálat teljesen
Elkáposztástalanítottátok.”
„Megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért.”
Visszafelé is olvasható. Azonos szövegű:
,A sári pap írása.”
Különböző értelmű:
„Római fővezér-Rézevő fia mór.”
Idegen nyelvutánzó:
„Tón a lúd átusz,
Visszaúsz meg átusz.”
„Ág ing is, lóg is,
Sík úton por is.”

Varázsmondókák
Szeplő ellen:
„Fecskét látok,
Szeplőt hányok.”
Betegség ellen:
„Újdonság hasamba,
Betegség pokolba.”
Lustaság ellen:
„Gólyát láttunk, szaladjunk,
Nehogy lusták maradjunk.”
„Vas” kérése kihullott fogért:
„Egér, egér adj fogat,
Én adok csontfogat,
Te meg adjál vasfogat.”
Szerencséért
„Gólyát látok,
Görcsöt kötök,
Szerencsét találok.”
Pénzért:
„A Hold növekedjék,
Pénzem sokasodjék.”

Szerelemtudakoló a virág szirmának vagy az akácfa levele­szirmának tépdesése közben (amelyik sorra esik az utolsó szirom, az lesz igaz):
„Szeret?
Nem szeret?
Szívből?
Színből?
Igazán?”

Katicabogár röptetők
Férj-tudakoló:
„Katicabogárka,
Merre megyek férjhez?
Égbe,
Földbe,
Vagy temetőbe?”
Katonaság-tudakoló:
„Katicabogárka,
Mérre viszel katonának?
Budára, Bécsbe,
Lyukas kemencébe.”
Életkor-tudakoló:
„Kakukkmadár
Hány esztendőt adsz nekem?
Míg élek,
Míg meg nem halok,
Mindig neked aratok”
Egyéb tudakolok és varázsmondókák:
„Repülj, repülj,
Szép katicabogár,
Mutasd meg nekem,
Merre van Kolozsvár.”
„Amit látok,
Megújulék,
Meggyógyulják.”

Mesemondókák
„Volt egyszer egy ember,
Szakálla volt kender,
Meggyulladt a kender,
Elszaladt az ember.”
Csalimese:
„Mondjak egy mesét?
Kutya viszi a kefét,
Macska meg a gereblyét.”
Beugratós mese:
„Egy suszternek volt egy háromlábú széke,
Izgatta, mozgatta,
Szamár, aki hallgatta.”

Végtelen mese:
„Három dongó meg egy légy
Van még hozzá mondjam még?”
(Igenlő válasz esetén a mondóka elölről kezdődik.)

Csúfolók
Névcsúfoló:
,Aladár,
Neked tojik a madár.”
„Balázs,
Csípje meg a darázs.”
Falucsúfoló:
„Kis tarisnya, nagy üllet,
Bogyoszlai viselet.”
Mesterségcsúfoló:
„Csizmadia dikicses,
Orrod, füled csirizes.”
Fiú és leánycsúfoló:
„Úgy szép a lány, ha borzos,
A fiú meg, ha taknyos.”
„Lányok,
Lekváros a szátok,
Nyalja a cica.”
„Neki, neki legények,
Mint valami lepények.”
Szerető csúfoló:
„Szeretős mártás,
Kifutott a rántás.”
„Két szerelmes pár,
Mindig együtt jár.”
Első, hátulsó, középső:
„Meszelő, meszelő,
Kipukkan a legelső.”
„Két szélén fakanál,
Közepibe aranytál.”
„Elől-hátul laska-nyújtó,
Mit eszik a leghátulsó.”
Április bolondja:
„Április bolondja,
Felmászott a toronyba,
Onnan nézi, hány óra.”
Osztálycsúfoló:
„Első osztály i, i, i,
Második osztály bicikli,
Harmadik osztály kiskirály,
Negyedik osztály nagy szamár,
Ötödik osztály sült krumpli,
Hatodik osztály megeszi.”
„Szamár” csúfoló:
„I, á, nagy szamár,
Két fülivel kalapál,
Nem kell neki iskola,
Csak egy korhadt taliga,
Befogják a taligába,
Úgy viszik az iskolába.”
Válasz a „szamár” csúfolóra:
„Aki mondja utoljára,
Az a szamár unokája.”
Lustákra:
„Késő kása, rizskása,
Elaludt az ágyába.”
„Kikiriki, lokiriki,
Szól a kakas, gyere ki.”

Rossz iskolás:
„Karikalábú nudli,
Jobban kell tanulni.”

Hibák
Síró, nyafogó, kényes:
„Sír a baba, sír,
De nem tudja, mír.”
„Síró nyafogó,
Béka lyukába való.”
„Bőg a szamár, eső lesz,
Lóg a füle nagy szél lesz.”
„Kínyes, fínyes,
Fényes, kínyes.”
Cifrálkodó, gőgös:
„Én vagyok én,
A budi tetején.”
Haragos, mérges:
„Mérges pulyka mérgibe,
Beletojt az ingibe.”
„Csíki szűr, pipitér,
Mérges gyerek kicsit ér.”
Hazug, pletykálkodó:
„Hazudó Mátyás,
Kifutott a rántás.”
„Pletykálós vagy,
Mint a szarka,
Neked jut a Macska farka.”
Árulkodó:
„Árulkodó Júdás,
Kapsz egy kotlóstojást.”
Sugdolózó:
„Súg a szamár a csacsinak,
A csacsi meg a szamárnak.”
Kíváncsi, kotynyeles:
„Kíváncsi, kopácsi,
Megöregszik a bácsi.”
„Hol voltál?
Széltallón zabot aratni.”
Részeges:
„Leesett a süvegem,
Hogy veszem fel, istenem,
Forog a világ velem.”
Szurtos, mocskos:
„Csúnya baba fekete,
Nem szereti senki se,
Még az anyja se.”
Taknyos:
„Taknyosodik,
Okosodik.”
Kövér:
„Török basa,
Nagy a hasa.”
Kopasz:
„Kopasz csirke, vadliba
Holnap megy a lagziba.”
Foghíjas:
„Csorba csík,
Mindenbe csak belecsíp.”

Irigy:
„Irigy béka,
Sós uborka.”
Válogatós:
„Válogatósnak vadalma,
Annak is a legrossza.”
Utánzó:
„Utánozás,
Majomkodás.”
Egyéb csúfolók:
„Azt mondja az öreg Nagy,
Hogy egy kicsit bolond vagy.”
„Te, te, te,
Nagy teve.”
„Okos,
Mint a tavalyi kos.”

Beugratók
„Bagoly.
Az ágy alá szagolj.”
„Szemtelen.
Bújj az ágyba meztelen.”
„Üveg.
Lekváros a füled.”
Leszel a gazda?:
„A kecskének négy a lába.
ötödik a farka,
Árkot ugrik, nagyot fingik,
Igya meg a gazda.”
„Én is” beugratós:
„Elmentem az erdőbe – Én is.
Kivágtam egy fát – Én is.
Csináltam egy vályút. – Én is.
Tettem bele moslékot. – Én is.
A disznó megette. – Én is”
Mutató:
„Né. Ott egy fészek.
Apád részeg.”
„Né, ott megy a Rézi.
Bolond, aki nézi.”
„Jó” tanács:
„Fáj a hasad?
Egyél vasat.”
Egyéb beugratók:
„Kicsoda Feri
Melyik Feri?
Amelyik a kézit a szádba teszi.”
„Mennyi tízhatod meg tízhatod?
Húszhatod.
Na akkor húzom.” (Meghúzza a fiilét vagy a haját).

Cívódók
Haragtartó:
„Örök harag,
Míg a kutya meg nem harap.”
Kárörvendő:
„Úgy kellett,
Káposztába hús kellett.”
„Dob, dob, dob,
Így jár, aki tollat lop.”
Játékmondókák
Játékindító:
„Kör, kör, kijátszik,
Aki nem jön nem játszik.”
Párválasztó:
„Szembe babám, ha szeretsz,
Ha nem szeretsz, elmehetsz.”
Hallgatósdi:
„Sárga virág, pukkasztó,
Pukkanjon meg, aki szól.”
Cicabosszantó:
„Ez a cica olyan rest,
Nem eszi a húslevest.”
„Cica-mica, haj,
Hova lett a vaj?
Ott látom a bajuszodon,
Most lesz neked jaj.”
Hunyócskázó:
„Egy, kettő, három, négy, öt,
Hat, hét, nyolc, kilenc, tíz,
Tűz, víz,
Vakuljon meg aki néz.”
Szembekötősdi:
„Erre kakas, erre tyúk,
Erre van a gyalogút.”
„Itt csörög, itt pattog,
Három vén mogyoró,
Itt csörög, itt pattog,
Három szekér friss dió.”
Forgó, táncoló:
„Sas, sas, lakatos,
Látom, libád ripacsos.
Addig libát nem adok,
Míg százat nem fordulok.”
„Hopp mókuska, mókuska,
Vékony karcsú Mariska.
A verebek tánca
Szoknyátoknak ránca.”
Guggoló:
„Ég a gyertya, ég,
El ne aludjék,
Aki lángot akar látni,
Mind leguggoljék.”
Labdadobó:
„Egy előre,
Két kettőre,
Három hatra,
Hat kilencre
Üsd ki tízre,
Tizenegyre,
Veres király,
Vas Peti,
Hátba váglak,
Szaladj ki.”
Labdázó, labdaiskola:
„Mindenki a maga mesterségét folytassa, folytassa,
A másiknak átadja, átadja.”
Kötélugró:
„Erzsi, Bözsi, Sári, Kati.”

Harangozó:
(Háton való emelgetés):
„Ignác, mit látsz?
Eget, földet, vaskarikát.”
Buborékfúvó:
„Gyere ki buborék,
Kék ruhában,
Zöld ruhában
Piros topánkában.”
Sípszókeltő:
„Szólj síp. szólj,
Kerék alá teszlek,
Onnan is kiveszlek,
Szólj síp, szólj.”
Lapos kő:
„Lapos kő, rajta hát,
Ezt a vizet ugráld át,
Szőjél nekem szép ruhát,
Három inget, hat gatyát.”
Mielőtt a víz alá bukkan:
„Isten neki fakereszt,
Ha meghalok eltemetsz.”
Ha víz megy a dobó fülébe:
„Kik kű, veres kű,
Bújj ki kígyó, fülembű.”
Csereberélő:
„Cserebere fogadom
Többé vissza nem adom.”
Egyéb játékmondókák: pl.
„Tüzet vittem, elejtettem,
Tűzbé majdnem beleestem.
Tüzes volt a lapátom is,
Meggyulladt a kabátom is,
Tűz, tűz, tűz,
Ne játsz vele, lásd, hogy tűz.”
„Vízből mertem, vizet mertem,
Víztől én is vizes lettem,
Mert a vízbe beleestem,
Vízbe többé nem mehettem.
Víz, víz, víz,
Jaj de hideg a mély víz.”
Emelkedőre ugráskor:
„Enyém a vár,
Tiéd a lekvár.”

Kiolvasók vagy kiszámolók:
„Egyedem-begyedem, tengertánc,
Hajdú sógor, mit kívánsz?
Nem, kívánok egyebet,
Csak egy darab kenyeret.”
„Eccem-peccem, pimpaláré,
Szól a rigó, rakoncáré,
Cérnára, cinegére,
Hiss ki, libám, a mezőre.”
Hányat mondasz, te?:
„Madarak voltunk,
Földre szálltunk,
Búzaszemet kapirgáltunk,
Mondd meg hányat te.”

Milyen színt szeretsz, te?:
„Egy üvegben ül egy törpe,
Megkérdeztem tőle:
Milyen színt szeretsz te?
Vagyis, vagyis te.”
An-tan-té-nusz:
„An-tan-té-nusz,
Szó-raka-té-nusz,
Szó-raka-tiki-taka,
Alam-bala-bam-busz.”

Egyéb mondókák:
„Kicsi vagyok én,
Majd megnövök én,
Mint a tüdő a fazékból,
Kidagadok én.”
„Csűröm, csavarom
Mégsincs úgy, ahogy akarom.”
„Házasodik a lapát,
Veszi a puliszkafát,
Férjhez megy a reszelő,
Megkérte a meszelő.”
„A násznagy a kapufa,
Násznagyné az ajtófa,
Muzsikál a vaskanál,
Egyest jár a fakanál.”
„Komámasszony pendelye,
Sövényre van terítve,
Komámuram ölelje,
Hogy a szél el ne vigye.”
„Azt a szél el nem viszi,
Mert a fót nem engedi,
Mert a cérna és a fót
Kilenc csuszták ára vót.”

***

A gyermek a felnőttek között él,

látja cselekvéseiket, hallja beszélgetésüket és dalaikat: figyel és utánoz. A gyermekjátékokban minden előkerül, ami a felnőttek gondja, dolga, de amit a felnőtt csendben végez, a gyermek annak szót ad a játékban. Sütnek-főznek, ragadozót űznek. Katonát és papot játszanak. Utánozzák a felnőttek szokásait és játékait, átveszik dalait, táncait, megjátsszák a kecskeűző pásztort, a libaőrzés eseményeit, a vásárt, a búcsút, a lakodalmat, néhol a zarándokjárást, a pandúrok tolvajfogását, de a régi élet eseményei is megtalálhatók bennük. Játékaikban, mondókáikban az értelmetlenség és a látszólagos összefüggéstelenség nem számít, fő az, hogy a mozgása és érzékelésre vágyó lelkiségük kielégüljön.
Nap- és állathívogató, fűzfasípcsináló, sóskakereső, s másféle rigmusaik régi varázsmondókák csökevényei lehetnek; esőüdvözlőikben hajuk növekedését, a búza szaporodását, s a zab bokrosodását kérik, – kakukkszó halláskor hátralévő életévük számát tudakolják, katicabogár eresztéskor jövendőbelijük lakóhelye után kérdezősködnek, fecskeüdvözléskor szeplőt mosnak. A régi pogány orvos-pap gyógyító módjának emléke maradt meg a tavaszi gólya­köszöntésben. Ezekben főleg a mozgások érdekesek: esőüdvözléskor, pl. feltartott fejjel körbe forognak; fürdés után mutatóujjukat fülükben rázogatva kígyót űznek, a gólyaköszöntőben kezüket mellükön keresztbe téve, s a gólya felé hajlongva arcukat simogatják, és minden simítás után úgy tesznek, mintha valamit eldobnának maguktól, – a labda vagy golyó előtt a levegőben kört csinálva mondogatják: „guruzs, guruzs tekerd meg!” – a porból kenyeret sütve – „kelj meg!” kezdetű, rontott latinszavas mondókát mormolnak. Ősi elemek mellett a történelmi vonatkozások is megtalálhatók bennük (játékaikban, mondókáikban). Emlegetik a gyertyakoppantót, a sustákot, petákot, hallunk bennük a boszniai harcokról, Lengyelországból való hazaérkezésről, a patyolatos kurucokról, bujdosó hajdúról, a tatárok kegyetlenkedéséről (sós kútba tesznek) stb.; de előkerül Szent Erzsébet asszony és Mátyás király is, néhol a legendás emlékű Szent László alakja.
Amint a gyermek annyira megtanul járni, hogy az elkódorgástól kell félteni, a palócságban és az Alföldön cserép csengőcskét kötnek a nyakába, hasonlót a bronzkori sírokban találtakhoz. Hatesztendős koráig a társaival játszik, otthon és az utca porában. Sok játékukat azonban analógiás következményük miatt tiltják a fel­nőttek. Nem szabad például temetősdit, vagy tűzzel játszani, egymást átlépniök, vagy átugorniuk.
Ez idő alatt a szülők csak három pedagógiai eszközt ismernek: a szidást, verést és ijesztést, bár megtalálható a rábeszélés és a jutalmazás is. A gyermekijesztőknek külön mitológiájuk van: vannak közöttük földön, föld alatt, s vízben lakók és némelyik, mint például a „kankus”, többszázados irodalmi életre tekint vissza. Korán fektetik és korán keltik őket; az imákat nem engedik elhagyni. Keresztet vetni, imádkozni az anyától vagy az öregszülőktől tanulnak, de később az apa is felügyel rájuk. A palócoknál például a „boldog- anya” – mestergerenda – köré állnak a gyermekek, s azt megcsókolva mondják el imájukat. Győr megyében pedig reggel simára sepert udvaron térdepelnek apjuk körül.
A régi faluban a kisgyermek is megtalálja a neme szerint való munkát. A fiúgyerek igen hamar segít apjának, öregapjának az istálló körüli tennivalókban, állatok etetésében, befogásában; a kocsin, szekéren is elkíséri az apját. Részt vesz a nagy munkákban is, rendszerint kicsi szerszámot készítenek neki, sokszor ő maga is barkácsol már, pl. kicsi villát, kicsi gereblyét; ha elfárad, vizet hord, vagy éppen érő mezei, erdei gyümölcsöket szedi és viszi a felnőtteknek. A lánygyerek rendszerint otthon a házban, sütésnél, főzésnél, szövésnél, fonásnál, hímzésnél, takarításnál segít; s az aprójószágok ellátásánál. Amint elfárad, abbahagyhatja a munkát.
A gyermekjátékok elkészítésénél is jelen van a kicsi, eleinte csak nézi, hogyan készíti el a felnőtt a csuta hegedűt, ökröt, szekeret vagy rongybabát, csuhébábut stb., később ő is segít, illetve önállóan készíti azokat.
A munka és a játékok készítése szükségképpen az esztendő változás és átváltozás rendjébe kapcsolja be a gyermeket. Már kicsi gyermekként együtt létezik, lélegzik a Mindenség teremtő és megtartó rendszerével, a család és a kaláka közösségében; ide kapcsolják a jeles napok játékai, amelyeknek kezdetben csak szemlélője és a családi élet nagy eseményei is (születés, keresztelés, avatás, esküvő, halál). S fokozatosan megismeri az őt „ölelő” világ szereplőit: az eget, égitesteket, csillagokat, levegőt, vizet, földet, mezőt, erdőt, növényeket, állatokat, madarakat; s a teremtő és világigazító Istent minden élet eredőjét és okát, s örök jelenlétét, annak szükségét az emberi életben. Életét biztonságosnak érzékeli, hiszen mindaz, amit, lát, hall, tanul rögtön „hasznára van”, használható.

A gyermekkor

A hajdani falu gyermeke rendszerint hatesztendős korában kapta első „öltözetét”, vele együtt a feladatokat: a munkát és a tanulást; de nem tűntek el, sőt szaporodtak a játékai is. A kisebbek, hat-nyolc évesek még aránylag szabadabbak, ahogyan azonban testiekben és szellemiekben gyarapodnak, nagyobb és nagyobb részt kell vállalniuk a gazdasági és házi munkából. Színesedik is az életük, saját „társadalmuk” létesül, kedvükre válogathatnak kincsestárukból, a minden más korcsoporténál gazdagabb és változatosabb játék-halmazból; próbára teszik testi erejüket, mozgékonyságukat, ügyességüket, társító készségüket, fegyelmezettségüket. Munka és játék közben megismerik az időt és a teret, a mondákban, mesékben lelkesült téridőt. Lelküket az elsőáldozás magasztossága tárja egyre inkább a „megtalált”, személyes Isten felé. A korszakot záró serdülőkor kezdete, ha egyénenként némi eltéréssel is, éppen az általános iskolai évek vége tájára esik.

Öltözet

A régi gyermek ruháinak száma „szűk” volt, „nem nagyon hányta magát”. A leánykáknak még általában több rend került, a legénykék viszont csak ritkán kaptak külön ünneplőt, „iskolába járó ruhá”-jukba töltötték az ünnepeket is. Megszokott volt a testvérről testvérre öröklődő „kollekció”. „Szentgyörgytől” „Szentmihályig” mezítláb jártak, a szegényebb gyermekek annál is korábban, mihelyt az „idő kinyílott”, a hó elment. „Gergelypápakor” így indították útnak a szülők a gyermekeket: „a kégyó nem marja meg a lábatokat”. Télire bakancskát, pici csizmát, gyapjúpapucsot vagy „talpbocskort” kaptak a fiúk-lányok egyaránt.
A fiúk haját majdnem kopaszra nyírták, nyáron általában hajadonfőtt jártak vagy szalmakalapban, télen báránybőrsapkát viseltek. A leányok haját befonták, körbefonással vagy két ágra, ünnepre viszont simán hátrafésülték, a tarkójukon egy ágba fonták, és leeresztett végét masnival „megcsokrozták”. Télen fejükre mintás fejkendőt kötöttek. Nyáron hajadonfőtt jártak. Első áldozásra a kisleányoknak ünneplő ruhát varrtak, rendszerint a fiúkat is „ünneplő”-vel ajándékozták meg a módosabb keresztszülők.

Alvás

Hat-nyolc éves korukra a gyermekek kinőttek a kicsi ágyból, a „ládakanapé”-ból is – a nagyágyban kaptak helyet. Ebből általában kettő volt házban: az egyikben a szülők aludtak, a másikban fejtől-lábtól két vagy három, szükség esetén négy gyermek; de szükség esetén, priccsen, lócán, kemencepadkán, istállóban, pajtában és a szabadban is aludtak. Minden gyermeknek állandó fekhelye volt. Fiúk-lányok egy helyiségben háltak általában; a lánykák párnája „tolu”-val (toll), a legénykéké szalmával volt megtömve.

Táplálkozás

Az iskolások étkezésmódja nem sokban különbözött a kicsikétől. Nem lévén még kenyérkeresők, ők sem ülhettek a nagyasztalhoz. Némely vidéken a már munkát végző gyermek az „asszonyok oldalán” foglalt helyet az asztal mellett nemre való tekintet nélkül. A mezőn, erdőn a hideget tarisznyából ették; a főtt ételt – ebédet – szabadban a család egy tálból fogyasztotta el. Az erdélyi és felvidéki pásztorkodó fiúk a havason főztek maguknak.

Nevelési elvek, rendszabályok, illem

„Legyen jó gazdaember belőle.” Legyen szorgalmas; tudjon megállni a maga lábán; legyen ember, különb, mint a szülei; edzett, kitartó, munkára mindig kész; olyan, aki megadja a másnak kijáró tiszteletet; a máséhoz nem nyúl, nem hazudik, mindig egyenes úton jár, nem keveredik pletykába, sem „törvényes” ügybe. Aki egyszerű és vallásos; mindenben elfogadja Isten akaratát, az ő „rendelése” szerint él ünnepen és hétköznapon egyaránt.
Ahogy nőtt a gyermek úgy került nagyobb „regula” alá. Ha a rábízott feladatot, munkát nem végezte szorgalmasan és megelégedésre – büntették; a szófogadatlanságáért, feleselésért kikapott. A szülőknek mindig tudnia kellett, hogy hol jár, időben kellett hazamennie: „Mikor a Nap ölnyire van az égtől, itthon légy!” Az elsötétedéstől azzal ijesztgették például, hogy „lüdérc” van a fűzfában. A lopásért megszégyenítették – az eltulajdonított tárgyat apjával kellett visszavinnie – és még jól el is verték. (A gyümölcslopást kevésbé tartották bűnnek.) Ha pénzre tett szert – szigorúan ellenőrizték. A legáltalánosabb fegyelmezési módszer a verés volt – de egyik-másik szülő csak „szájjal vert”, vagy szigorú tekintettel; mások megint kukoricára térdepeltették vagy hasábfára, a sarokba állítás. fél lábra állítás, guggoltatás későbbi szokás.
Dicséretben fukarok voltak – ne bízza el magát a gyermek. Úgy vélekedtek, hogy „megdicséri az ember magamagát”. Jutalomból új ruhával lepték meg, s a nagy szigorúságban a kedvében is jártak: a fiúgyermek farigcsálhatott, csak azt kötötték a lelkére, hogy a szerszámokat tegye el. Legtöbb családban az anya fegyelmezett, de volt ház, ahol az apa szigora tartott rendet. „Fontos, hogy ha az egyik veri, a másik ne szóljon, ne védje.” Általában idegen is figyelmeztethette a gyermeket, sőt meg is verhette.
A jó nevelés fontos próbaköve volt a köszönés: elmenetkor, hazamenetkor köszönni kellett: „Fiam, köszönj, mert a küszöb nagy köz. Mikor kiléptél a küszöbön, nem tudod, mi lel, mi történik veled. Köszönj!” A gyermek mindenkinek előre köszönt, dicsértessékkel. A „Jó napot kívánok!” – későbbi köszönési mód. Az iskolatársak szervuszoztak. Idősebbeket nem tegezhettek, a szülőket sem; régen a „kend” járta. Kendezték egymást már hat-hét év korkülönbségnél is. A komák, ha egykorúak voltak, akkor is magázták egymást.
Ha a háznál vendég volt, nem illett hallgatózni. Az idegen kérdésére válaszolni kellett. Illetlenségnek számított a fütyülés. Ha leány tette, így az anyja: „Inkább énekelj e helyett, mert Mária sír”. A fiúgyermeknek este nem volt szabad fütyülnie ugyanilyen okból.

Munkára nevelés, munkába nevelődés

Nemcsak azért dolgoztatták a gyermeket, hogy „felmentsék” szüleik, hanem hogy maguk is dologra szokjanak, „hisz az után kell, hogy megéljenek”. Meg, ha dolgoztak – kevesebbet „verekedtek”. A túl sokat követelő, az „agyon dolgoztató” szülőket a közvélemény megrótta: „Megöli a gyermeket”. Ritka volt az olyan vélekedés: „Az övé, azt csinál vele, amit akar”. A kicsik csak kóstolgatták a munkát. Mihelyt dologra való volt, betöltötte a kilencedik életévét, komolyabban ráfogták a munkára. Ilyenek kevesebbet tanultak az iskolában, és kevesebbet is játszottak. Javarészt csak annyit bíztak rá, amennyit elbírt; de a „szükségé” volt a döntő szó. A több szántóval rendelkező családok korábban „ráhajtották” a gyermeket; az állattartó gazdák fiaikat tizenkét éves korukig, de általában egészen a katonaságig csak pásztorkodásra kötelezték. A nagyon szegények sokszor időnap előtt dajkának, cselédnek, szolgának szegődtették a gyermekeiket, vagy magukkal vitték napszámba, bérmunkára. Minél nagyobb volt a család, annál szigorúbb volt a rend. „Ahol sok fiú van, utánuk mindig több a dolog. A leány ott hamarabb dolgozik.” A szülők az otthoni munkára beosztották a kisebbeket is, csak a gyengébb, beteg gyermeket kímélték.
A legtöbb munkát a valóságban: látástól és gyakorlásból sajátította el a gyermek. Kiskorától „fogalma” volt, szórakozásból, maga magától nekifogott. Mivel a felnőtt mívesen, mintegy szertartást téve végezte a munkát, a gyermek „csábító” mintát kapott, szívesen dolgozott. Akinek hajlama volt, rendszerint szerette is a dolgot, „sebesen”, jól végezte: „Égett a keze alatt a munka.” A fiúgyermekről azt tartották: „amelyik a gazdaságot tatárul kezeli, úgy is hal meg, nem lesz jó gazdaember belőle.” Ha pedig a leány lustaságának híre megy: kibeszélik az asszonyok –„nem kapnak rajta” a legények.
A két nem munkaköre a nevelődés során fokozatosan elkülönült: a fiú inkább az apát segítette ki; állatgondozás, szántás, vetés, kaszálás, „erdőlés” volt a dolga; a leány anyjával együtt kapált, aratott, forgatta a rendet, font, szőtt, sütött, főzött. Ha a gyermek jól végezte a dolgát nagyobb, önálló feladatot bíztak rá) lánygyerekekre például a kenyérsütést); de a gyermek szívesen dicsekedett is a nagyobb feladattal: „Én már jártam szántani egyedül”. Ha az egyes dolgokban megbízható volt, tizenkét éves korában helyet kapott a családi asztalnál.
A házi munkával megbízott kisebb gyermek a szülők távollétében a nagyszülőktől, rokonoktól, szomszédoktól, keresztszülőktől kért tanácsot. A munka fogásában jártás nagyobb gyermeket kalákába hívták. A kaláka beleszoktatta a kezdőket a munka ritmusába, a közösségi erkölcs alakulásának alkalma volt. A faluközösségnek is szerepe volt a munkára való nevelésben: a legmódosabb gazdák is elküldték egy-két télire szolgálni a gyermekeket. „Nem lehet jó gazdaember az, aki nem kóstolta meg más kenyerét.”
A munkához kapcsolódó szertartásos cselekvéseket az öregektől tanulta a felnövő; vagy szemtanúi lehettek annak; például, hogy a marhák csordába való kiverése napján némelyek láncot tettek a kapuba, azon hajtották keresztül az állataikat, hogy az erdei vadak ne bántsák:

„Tinó-binó jószágocskák,
Nyakukon a harangocskák.
Csingi-lingi láncra,
Rínak az utcába.
Baj ne essék köztük,
Csingi-lingi láncra.”

A tejverő dézsa alá tett fésű elősegítette a vajképződést. Trágyázáskor a munkavégző búzaszemet tartott a szájában, hogy hallgatásra ítéltessék, hogy miképpen a játszó gyermek „azzá válhassék, amit tesz”. A gazdasági munkák és a naptári év összefüggéseit is számon tartották: „Ha azt akarod, hogy sok teremjék, nő neve napján vess. Ha férfi neve napján teszed, csak kóré nő!” A nő, növény, növekedés szoros rokonságban valók, titokzatos módon egymásból következők. „Újholdra nem jó vetni, mert megüszkösödik a búza, sem disznót vágni, mert megférgesedik.” A megdagasztott tésztára, ásító szájra keresztet vetettek.
A gyermek dolgoztatása sokszor a tanulás rovására ment; legtöbb szülő csak télen járatta iskolába: „úgysem lesz püspök belőle”. A gyermekek is rendszerint szívesen dolgoztak.

Környezet és természetismeret
Gyűjtögetés, halászat, vadászat

Az iskoláskorú gyermek életének nagy részét a szabadban töltötte: játékának és munkájának a természet adott keretet. Megismerte faluja határát, természeti adottságait, az azokhoz fűződő hagyományokat, hozzánőtt a tájhoz, lelkébe „merítette meg” a szülőföldet, „eggyé lett” vele.
A határban kiválóan tudott tájékozódni. Számon tartotta az egyes helyekhez, helynevekhez fűződő történeteket, hitregéket: pl. a vidéken egykor tanyázó óriások „lábnyomát”, az óriások építette templomot, Szent László király táltos lovának patkónyomát…
Ismerték az időjárás változásainak előjeleit. Úgy tartották, hogy eső lesz, ha a hangyák előbújnak, és tojásaikat költöztetik; ha a békák kuruttyolnak a tóban, vagy a házba „látogatnak”; ha a verebek a porban fürdenek; ha a fecskék alacsonyan szállnak; ha a kutya hanyatt fekszik, s a lába égnek áll; ha a köd a hegy tetejére ül; ha a tűz nagyon „burrog”. Az esti kakaskukorékolás és a tyúkok késői elülése, tollászkodása, szomorkodása időjárás változást jelent. Meleg lesz, ha a macska befelé (a házba) és hideg, ha kifelé mosdik. Az ősz hosszú lesz, ha a csipkerózsa ilyenkor kivirágzik. Havazás várható, ha károg a varjú, fagy, ha „fészkét rakja” a disznó, enyhülés, ha télen kukorékol a kakas. Ha este piros az ég, másnap szél lesz. Ha barkaszenteléskor, virágvasárnapon megcseppen, sokszor lesz sáros, lucskos idő. „Ha fénylik gyertyaszentelő, az iziket vedd elő!” Ahány nappal „Szentgyörgy napja” előtt dörög, annyi nappal utána hó lesz. Ha „Margit napján” esik, egész évben sok eső lesz. A karácsonyt követő tizenkét nap időjárásából az egész jövő év hónapjainak időjárására jósoltak.
Az ásványi anyagok, a vadon termő növények és állatok egy részét a gyermek, mint kész játékszert vagy annak anyagát, másrészt, mint hasznos élettelen anyagot vagy élőlényt ismerte meg. Természet adta játékszere a homok, a kavics és a víz, az utóbbi változó halmazállapotokban közege is a játéknak. Játékaiban használja a vadon termő növényeket: fű, pipefű, kutyatej, pásztortáska, nád, szamárcsipke, sás, somkóró, vadkomló ina, málna ina, útilapu, keserűlapu és termése a bojtorján, a tölgy levele, a margaréta, a gyermekláncfű, lóherevirág, nádibutikó, kecskerágó, a fenyőtoboz, bikkmakk, cseremakk, cseregolyó, bikkalma, fűzfaág, mogyoróág, nyírfa, nyárfa, bodzafa, fenyőfa, stb. A termesztett növények közül fölhasználja: a hagymaszárat, a disznótököt, a főzőtököt, a búzaszárat, a zab-szalmát, a kukoricaszárat, a kukoricahajat, a kukoricacsutkát, a krumplit, a fuszulykát, a kendert, az almamagot, a szilvamagot, stb.
De ismeri a vadnövényeket hasznosságukról is: a macskaparéj teája pl. vérszegénység ellen jó, a kamilláé gyulladt testrész borogatására és belélegzésre, a fodormentáé reuma és torokfájás ellen, az orbáncfű májbetegség ellen. Az ótvar burjánnal a pattanásokat borogatják. A hasmenés gyógyítására a pipefű, vagy libapimpó és cickafark leveles szárát és a cserefa héját kell megfőzni. A pipefű kicsi csirkék, rucák gyomorfertőtlenítő itala. A jézusfüvet a disznók moslékjába kell vágni giliszta ellen. A lovakat, ha taknyosak jézusfűvel kell párolni, stb. Ismerik az egyes termesztett növények gyógyhatását is. A sült hagyma levét pl. síró kisbabának adják. De teának főzik meg a macskaparéj és eper gyökérzetét, málna kóróját, a laposmenta, szeder, málna és áfonya levelét, stb. A régi gyermek olyan táplálékadó növényeket is fogyasztott, amelyre a felnőttek már ügyet sem vetettek: földi mogyoró, madársóska, bakkszaka; az éretlen kömény, árpa és búza szárát, piros lóhere – , macskaparéj- és akácvirágot, a papsajtot, bábakalácsot, a fán található macskamézet; nyírfa megcsapolt levét, ennek íze az áldozatból újra támadó életet idézte meg. Az erdő, mező adta ízek, illatok, a mindig más virágok, a növények más-más állapota az esztendő körének változásrendjéhez igazította a gyermek lelke-kedvét.
A gyűjtögetés – amennyiben nem pénzszerzés a célja – szórakozás, amelyben a családtagok vagy szomszédok, barátok gyermekestül vannak jelen. Az iskolás leányok hárman-négyen összetársulnak, s mennek „fenyőhegyetszedni”, gombászni vagy eprészni. A fiúk leginkább pásztorkodás közben teszik ezt; a levélféléket, a vackort, vadalmát, mogyorót rongyzsákba szedik, a gombát tarisznyába. Az epret kis mennyiségben megbogozott fűszálba fűzik. A törékeny gyümölcsöknek nyírfa- vagy fenyőfahéjból készítenek edényt.
A juhok, kecskék takarmányozásához leveles ágakat (csere-, nyár- és rakottyalapít) júliusban és augusztusban holdfogytára nyestek; de gyűjtöttek cserefahéjat, annak kérge alatti fehér részét a lakás illatosítására; a házi szappant fenyőszurok tette illatossá. A feketeéger héjával fekete színt festettek. Az erdőről fűtéshez „aszúágat” hordtak.
A vad élő állatok is „játszótársai” voltak a gyermeknek: csigabiga, szarvasbogár, vadméh, katicabogár, cserebogár. A tücsköt, békát, fecskét, fürjet, vadgalambot, gólyát, cinegét, pacsirtát, verebet énekeikbe, mondókáikba foglalták bele. A madarak többségét fölismerték. A bagoly szerintük halálmadár (ha meghal valaki, a háztetőn kuvikol); a kakukk reggelenként minden kerek órában kakukkol. Beleköltözik az idegen fészekbe, kihányja onnan a más madarakat. A denevért „bőrmadár”-nak tartják.
Az erdei vadaknak legtöbbször csak hírével vagy nyomával találkoztak. A havon vagy nedves földön a farkas, medve, róka, nyúl és őz nyomát fölismerték. Szívesen segítettek a felnőtteknek a csapdakészítésben – s halásztak egyedül is; a pici halakat sokszor hazavitték, s megpróbálták cseberben felnevelni. Tavasszal kecskebékát fogtak kézzel, combjukat megsütötték lisztbe, tojásba mártva.
A fiúgyermekek előszeretettel gyűjtöttek és már nyersen „megitták” a madártojást. A madarak közül a varjú, a vadgalamb és a szajkó húsát fogyasztották. A madárfogás számtalan módját ismerté: pl. a szajkófióka lábát belekötötték a fészekbe, s ha már megnőtt vitették belőle; de különböző csapdákat is tudtak készíteni. A gyűjtögetés és zsákmányolás egyik legjobb alkalma az erdei pásztorkodás volt.

Pásztorkodás

A csordából időlegesen elmaradt állatok őrzése, vagy a külön járó jószágé általában a gyermek (ritkábban az öreg) dolga volt. A gyermekek rokonaik, testvéreik társaságában már kiskorukban kezdtek pásztorkodni, hogy „szokjanak”. Először csak az állatok „térítését” bízták rájuk. A leányok rendszerint libát őriztek. Báránykát, kecskegidát kisebb fiú vagy leányka egyaránt legeltetett. A csingó-bingó állatokat: csikókat, borjúkat, teheneket nagyobb iskolásfiúk őrizték. A nagyobb gazdák a nagyobb gyermekeiket földművelésre fogták, a kisebbeket pásztorkodni küldték. A kisebb gazdák „kisszógának” adták gyermekeiket. Előfordult, hogy hét-nyolc éves leányka már disznópásztornak szegődött.
A gyermekpásztortól a szülő elvárta, hogy „az állatot ismerje, ne verje, jól etesse, vadtól megőrizze, és pontos számban hazaadja”. A legeltető helyek ismerete a gyermeknek is érdeke volt, mert kevesebb volt a dolga a jó legelőn, több ideje jutott a játékra. A pásztorok legeltetés közben készítették el térítőeszközeiket. Az ostort is a pásztorkodó gyermekek fonták patak göbeiben ázó kenderből.
Az elkóborló állat „visszahívásához” is érteniük kellett: ismerniük kellett kolompjának, „harangjá”-nak szavát, s azokat a helyeket, ahova jobb eleség reményében szívesen csatangoltak. A vad jöttét általában a kuvasz jelezte; a pásztor „csühíttéssel” uszította rá a kutyákat, ő maga bottal, fejszével védekezett. A különjáró állatokat a pásztor nevéről ismerte és szólította.
A járatlanabb gyermekszolgát a fejős pásztor tanította meg fejni. A pásztornemzedékből származó tizenkét-tizenhárom esztendős gyermek már sajtot is tudott készíteni; de megtanulta az állatgyógyítás tudományát is.
Ha az állatok jól jártak jutott ideje játékra is. A kisebb fiúk minden nap mást és mást játszottak: ráköptek egy kőre, pl. égő szenet tettek rá, s olyant szólt, mint egy puska; bükkmakkot tűzbe dobtak, s az is nagyot szólt. Játékokat faragtak: nyírfahéjból havasi kürtöt tekertek, mogyoróágakból bakszánt hajlítottak, amin a kisebbeket húzták. Utánozták a nagyok munkáját: faággal kaszálást mímeltek, sajtot csináltak. Ugráltak a bokrokon keresztül; „csingolyáztak” a faágon; fára mászva kergetőztek (mókuskáztak), budálkodtak, pisztolyoztak, rablóztak; ijesztgették a lányokat; bogarakat zümmögtettek, kutyákat hámba fogták, „csapták”. Jellegzetes fiúpásztorjátékok, amikbe a jelenlévő leányok is bekapcsolódtak: botos, bicskás. Nagyon szerettek „bicskapapozni”: „Vettük kukkra a hegyes fát, ha a hegye beállt a fődbe, nyert.” A pusztákon: rómáztak, tegéztek, malacoztak. A játékszereket helyben készítették el, s aztán otthagyták, hogy a következő alkalomra is meglegyen. Kiterjedt térségben „bűzbefutóztak”, „cikkeztek”. A libapásztor leánykák színes köveket gyűjtöttek, kutat, házat ástak, kemencét raktak, kenyeret sütöttek, főztek, babát neveltek, komaasszonyoztak, egymást vizitelték, lakodalmaztak; növényszárakból, levelekből jósolgattak, ezek különféle mutatványokra is alkalmasak voltak. A nagyobbak labdáztak, kicsigyűrűztek, kézimunkáztak. A szérű közelében a boglyában bújócskáztak. Ha fiúcska volt a játszó lánycsapatban, segített gátat dugni a patakon, és fürdőztek.
A mezőn, ugaron is menniük kellett őrizni. „Ha megázott (a pásztor) a jó Isten megszárította.” Rögtönzött hajlékokban húzódtak meg az eső és a forró napsütés elől. A deleltetés egybeesett az ebédidővel; tüzet tettek, és szalonnát sütöttek. Evés után szunnyadtak egyet, vagy viccelődtek, beszélgettek. Két-három órai deleltetés után az állatokat felköltötték; délután is játszottak, közben meg-megtérítették egymás állatait, ijedten kapták tarisznyájukat, és indultak keresésükre. Hazatereléskor ugratták egymást, megbeszélték a másnapi tervet; otthon megkötötték a tehenet és megfejték.
A havasi pásztorkodás során tavasztól őszig, esőben, szélben a pásztorgyerek nagy természetismerő lett, megfigyelések (állat, ég, növény viselkedése), tapasztalatok alapján előre számított az időjárás változásaira: esőt jelzett pl. az állat nyugtalan, bogárzó, táncoló viselkedése.
Az égitestek járása szerint a pásztorgyermek megtanult tájékozódni. Napközben az árnyék irányából tudta meg, hogy hány óra. Pálcát ütött fel a pusztán és köréje a földre írta az óra számjegyeit. Éjszaka az időt a járó csillagok és a telihold állásából számította.
Az őrzés nyújtotta szabad perceiben játszottak ők is: seggbáloztak, kecskét ugrottak, küzdölkődtek, verekedtek, cserkabolán forgatták egymást. Horgas bükkfából egy méternyi hosszú 30 cm-nyi széles, felfelé görbülő álló csúszkát faragtak, s a hegy oldaláról a füvön lecsúsztak rajta> a kisebb gyermekeket előszeretettel ugratták be – például azzal biztatták, hogy szájkosarat fonnak neki, s e célból fűszálat tettek a szájába, amit fogaival össze kellett szorítania; ekkor hirtelen megrántották a füvet, s a fiú szája megtelt bogyós virágzattal. Hidaztak, vizet öntöttek egymást kabátujjába.
Este az öregek „hazajáró lelkekről”, „vadleányról, „kísértetekről, „boszorkányokról meséltek nekik. Lefekvés előtt imádkozniuk kellett.
A juhokat őrzők a marhapásztor gyermekeknél magányosabbak voltak. Játszani nem értek rá: állandóan a juhokra kellett figyelniük. Csak az őrzés és a fejés szüneteiben, ha már a vízhordáson, favágáson, tűzvetésen túl voltak, faraghattak furulyát, „írhattak” szilva- és barackmagot, diót, fenyőágat és szilvalevelet bicskájukkal a pálcájukra vagy a készülő guzsalyra. Ilyenkor tekerték juharból a kürtöt. Az egyhangú munkát nyár derekán, pünkösdkor vagy szentpéterkor a pásztorünnep szakította meg. Pásztoréletükben nevezetes esemény volt a húsvét is, amikor a gazdáktól ajándékot: festett tojást, kalácsot, perecet, „madarat” kaptak.

Állatgondozás

Állatgondozásból kivétel nélkül minden gyermek kivette a részét; a kisebb leányok a csirkéket etették, krumplit főztek a disznóknak, vályúba öntötték a moslékot. A kisfiúk annyira szerették a bárányokat, kecskéket, borjúkat, hogy maguk ajánlkoztak: „Enni vetek, édesapám, megitatom.” Ahogy nőttek, rájuk merték bízni a marhák és a lovak gondozását is. Etették, kihányták a „ganéjt”, „aljaztak”, kefével, kaparóval tisztogatták a lovat és a tehenet; a lekefélt marhaszőrből labdát készítettek. Segítettek befogni a tehenet, fejtek; a birkák nyírását is elvégezték.

Szénamunka

Kaszálótakarításnál a gyermekek nyesték fel a bokrokat, elgereblyézték a vakondtúrásokat és a szemetet; a kaszálást bottal utánozták, de összetakarásnál, forgatásnál, petrencézésnél segítettek már. Szekérrakáskor „tapodták” a szénát, a csípős legyeket elhajtották a tehenekről.

Földművelés

A földművelésre leginkább a középgazdák szorították rá a gyermekeket. A szántóföld takarítását a kisgyermek is meg tudta csinálni; de a „ganyézásnál” csak a nagyobbak segítettek. Szántáskor a hat-hét esztendős fiú vagy nagyobb leányka az állatokat vezette, ha három loval szántottak (faekével), könnyű, az állatot nem terhelő hét-nyolc éves gyereket ültettek fel az első lóra, vagy a „borozdás”-nál kevésbé húzó hátsóra. Ha rossz földben csak „tekeregtek” az állatok, nehezék gyanánt az ekére gyermeket ültettek. Egyik-másik nyolc-kilenc esztendős fiú már ragaszkodott hozzá, hogy az eke szarvát megfoghassa; de tíz-tizenkét éves fiú már szántott; a felszínre került kukoricacsutkát a kisebbek gyűjtötték össze. A gyermekek segítettek a kert ásásában, gondozásában; kint a földeken vetésnél, ültetésnél, kapálásnál, egyelésnél is hasznukat vették. A virágoskert gondozása a nagyobb iskolás leányok feladata volt. Aratásban jórészt csak kilenc éven felülieket foglalkoztattak; a nagyobbacska fiúkat kalákába is hívták „kötelet vetni”. Az elhullott szálakat gyermek gereblyézte; kereszt rakáskor, a kévéket hordták. A szekérrakásban a nagyobb fiúk segítettek.

Erdőlés

Az erdőlés a fakészítés, a fa kidöntése és ágaktól való megtisztítása, s a fuvarozás – mindezeknél a gyermekek is segíthettek; az aprófát kézzel összehordták, a rönkhúzásnál vezették az állatokat; hazafelé, lejtős úton a kerék „fékezését” a gyermek végezte.

Házimunka, kendermunka

A takarítás a leánykák dolga volt; a favágás, fa- és vízbehordás, tűzgyújtás, udvar- és utcaseprés a fiúk teendője közé tartozott. Állandó gyermekmunka volt a cipőtisztítás is. Leánykák végezték a kicsi gyermek etetését és dajkálását; segítettek a főzésben is. Kenyérsütéskor a kisebb leányka vizet töltött a kovászkeveréshez, a nagyobb szitál. Disznóöléskor a gyermekek szalmát hoztak elő, vizet töltöttek a „hurkamosó”-nak, kolbásztöltéskor a belet szurkálták, s bekötözték a végét.
A kendermunkánál a nagyobb leányok segítettek: „nőttek”, virágot „súroltak”, magot csépeltek, áztattak, tiloltak, fontak, a nagyobbacskák már szőttek is. A varrásnál általában babaruháig jutottak, vagy a férfiing „tüzdelés”-éig.

Inaskák, cselédek, dajkácskák, szolgálók

Inaskának, marhapásztornak egy-egy nyári idényre helybéli vagy szomszéd falusi gazdákhoz szegényebb rendű nagycsaládos gazdák kilenc évet betöltött gyermekei szegődtek el – fehérneműért, posztóruháért, esetleg pénzért. Cselédet egész évre (újévtől újévig) a jobb gazdák fogadtak, bérüket írásos szerződés rögzítette. A szolgálat próbahéttel kezdődött: ha a gyermekeknek nem tetszettek a körülmények, nem volt köteles maradni; a legváltozatosabb gazdasági munkát kellett végezniük.
Némely kisleány alig járt ki egy-két osztályt megkezdte a „kóválygást” – a falusi gazdák jórészt csak nyárra, vagy egy-két hónapra kicsi gyermekük gondozására fogadta fel őket. A városi úriházaknál gyakran egész évre gyermek-szolgálót fogadtak fel, a szegényebb sorsú családokból.

Napszám, részes munka, bérmunka

A nincstelen vagy csekély birtokú gazdák el nem szegődött gyermekei szüleikkel együtt idegen földeken vállaltak munkát: gyomláltak, kapáltak, arattak, szedték a krumplit természetbeli juttatásért.

Iskola

Az első osztályban a gyermekek megtanultak írni, olvasni és húszig számolni. Olvasókönyvük közmondásokat, gyermekverseket, mondókákat, köszöntőket, gyermekjátékokat, népmeséket és mondákat is tartalmazott – a népi műveltséget írott betű is közvetítette; az olvasmányok nemzetünk történelmébe avatták be a tanulót; (IV.-VI. osztályban a történelem a falu múltjából tágult a nagyvilágig; a gyermek ekképpen megismerhette elei szerepét a nagy eseményekben; s ebből következően maga-magát is a történelem résztvevőjeként érzékelhette!). A beszéd- és értelemgyakorlatok révén a kicsik földrajzi, természetrajzi és gazdasági ismeretek birtokába jutottak. Gyakorlati órákon: horgolni, kötni tanultak, tornán mozgásos játékokat játszottak.
A további osztályok olvasókönyvei közmondásokat, meséket, mondákat, köszöntőket tartalmaztak. a gyermek fokozatosan megismerte a nyelvet, a fogalmazást, az alapvető számtani műveleteket és a mértant (kombinatorikát a „kiszámolós” és „párosító” játékokkal tanult). A földrajz helyi, később tágabb körű ismereteket nyújtott, kézimunkaórákon a kisebbek papírhajtogatással, agyagmintázással, szalmafonással, a nagyobb fiúk fafaragással foglalkoztak. A III.-IV. osztályban a leányok megtanultak harisnyát kötni, majd varrni. A gazdasági és háztartási ismereteket alsóbb osztályokon egyszerűbb házi és iskolai gyakorlatok, az V.-VI. osztályban kerti munka közben tanulták meg. Valamennyi ismeret hasznos volt; az iskolából kikerülő gyermek rögtön kamatoztatta.
A mezei munkák időszakában sok gyermek hiányzott az iskolából – a legtöbbjük két-három osztályt végzett el; de a gyermekek maguk se lelkesedtek a tanulásért – tisztelet néhány kivételnek. Némely gyermek akkor is „kerülte” az iskolát, ha a szülő küldte. Sokan katonáéknál tanultak meg írni, olvasni.
A század elején sok falusi iskolában együtt tanultak az „alsósok” vagy legalább két osztály; de akadt olyan kicsi falu, ahol a hat osztály együtt volt. A tanítók „kemény” fegyelmet tartottak, ha kellett verés árán. De az iskola „jót” is adott a gyermeknek: kapcsolatba kerültek az egykorúak, gyermektársadalom alakult. Szünetben játszottak: lovaztak, küldj király katonát, gomboztak. A leánykák bittyköveztek. Némely tanító maga is tanított játékokat. „Gergelypápakor” külön táncot rendeztek a gyermekeknek; Húsvétkor versenyt futottak, májusban majálisoztak, Pünkösdkor vetélkedtek.

Játékalkalmak

A régi gyermekek szüleik minden igyekezete ellenére se nevelődhettek volna szívós, edzett, dolgos és kiegyensúlyozott felnőttekké, ha kettős kötelességük a tanulás és a munka mellett nem jut alkalmuk a játékra is. Néha az órán sem „ölte meg” őket a figyelés: sokan „bubázódtak” a pad alatt; tornaórán a tanító állította körbe játszani őket. A gyermekmunkák mellett is rendszeresen folyt a játék: a házpásztoroknak otthonhagyott lányok az istállópadláson játszottak. Ha estefelé a szülők kiültek a kapu elé, látótávolságban ott játszottak a gyermekek is. „Szórakozásra” leginkább ünnepek előestéjén és délutánján került sor; szombaton este már kezdték a játékot. Vasárnap a gyermekek „alig tették le a kalánt”, a hétköznapinál jobb ruháikban már mentek estig játszani. Egy-egy víg kedélyű felnőtt maga is bekapcsolódott, csak a legnagyobb dologidőben szünetelt mindennemű szórakozás , kivéve a szakrális játékokat; beugrató tréfálkozásokat, meséléseket.

Játék

A személyiségükben nap-nap után gazdagodó iskoláskorú gyermekek játékélete hasonlít is, de el is tér a kisebb társaikétól: a kiskorból örökölt szórakozási módok újabbakkal egészültek ki, s valamennyi fénykorát éli.
A kisebbek: hat-kilencesztendősök továbbra is szívesen játszanak a természettől készen kapott játékszerekkel: sárból pogácsát, tortát gyúrnak; homokvárat építenek, „lódítófáról sárpuskát” hajítanak el. A növények inkább a kisebb leányokat vonzzák: bár a nagyobbak is szívesen jósolnak segítségükkel. A téli szórakozás az „iszánkodás”, a hóemberkészítés, a hógolyózás, a házi korcsolyán csúszkálás, szánkázás. Régebben holdvilágos estéken is kint szánkózott a gyermeksereg. Forró nyári napokon „ferdeni” mentek, gáttal duzzasztották a csekélyvizű patakokat, a fiúk egymás belevették a vízbe, megtanulták a „kutyaúszás”-t; a vízparton homokoztak.
A kisebbek a felnőttek világát utánozták: a leányok pesztrálkodás, libapásztorkodás közben menyasszonyt, vőlegényt vagy nyoszolyót alakítottak; de igen sok vidéken a gyermekcsapat időnként „lakodalmat” játszott. A fiúk pásztorkodás közben hol háborúztak, hol kaszás férfiként – kalákában, faággal álltak rendbe; az iskolaudvaron a leányokkal együtt „lovaztak”.
A játékszereket mindig maguk készítették el, rendszerint néhányan vettek részt a „gyártás”-ban. A játékfabrikálás igazi mesterei mindig a férfigyerekek voltak; szőrlabdát, disznóhólyagzörgőt, cérnakarika-kocsit (traktort), nyilat, sárkányt, csepű- és pityókapuskát, parittyát, csúzlit; surrogtatót, pergettyűt, kelepelőt, gólyalábat, fakardot, szekercét, csúszkát, famadarat, keréken forgó pillangót, álljfeljancsit, kicsi tutajt, kunyhót készítettek. A leányok legföljebb lágyszárú növényekből: cikorjavirágból, hagyma- és búzaszárból formáltak sípot, „kocsánymuzsikát”, gombból fűztek surrogtatót, gyufaskatulyából vonatot. Babakészítésben viszont fölülmúlhatatlanok voltak: cérnából, fácskából, rongyból, kukoricacsutkából és csuhéból, tojásból, agyagból, makkból, cserfagolyóból egyaránt tudtak babát formálni; ruhát és ágyneműt bojtorjánból készítettek, útilapuból bútorokat is formáltak. A játékok szabályokhoz, meghatározott mozdulatokhoz, tánchoz, erőpróbához, gyorsasághoz, párbeszédhez, eszközök használatához szoktatták a régi falu gyermekét.
Esős időben is el tudtak szórakozni értelemfejlesztő és tréfálkozó játékokkal, nagyon kedvelték a zálogosdit, a fejtörős játékokat és a beugratókat.

Játszótársaságok

A játszótársaság megválasztása az alkalomtól függött. Általában nem szerint különültek el, de korántsem kötelezően: néha például a kisebb legénykék is „befogóztak” a leánykák énekes-táncos játékaiba, és viszont. A nagyobb fiúk már inkább megzavarták, megkergették a leányokat; fiúnak, leánynak saját nemében kellett megerősödnie. A nyári hétköznapi játszáson – legelőn, otthon – szomszédság szerint szerveződtek a gyermekek, alig négy-öt évnyi korkülönbséggel; néha a kicsi testvérek is a nagyobbak közé vegyültek. Legtöbben a közös játszóhelyek valamelyikén „csomolyodtak essze”, ahol együtt volt a környék apraja-nagyja. Tizenöt év alatt nem vegyültek a „nagyokhoz”, mert azok durván elzavarták a kisebbeket. A játék kezdeményezését és irányítását rendszerint a rátermettség döntötte el. A csoportjátékban főként azt kedvelték, aki kitűnt a játékban, de a „gyengébbeket” se zavarták el. A nem kívánt szerepet kiszámolóval vagy sorshúzással osztották ki. A szabálytalanságokat a „kezdeményező” szűrte ki. Egy-egy gyermek valamely játékba csak azért nem kapcsolódhatott be, mert abban ügyetlennek érezte magát. A túl ügyetlent egyébként biztatták, a túl szerencsést pedig mondókákkal próbálták „megrontani”. Sorrend a játszásban nem volt: örökké cserélgették a játékformákat, mikor, ami eszükbe jutott. A játékos részét alkotó mondókák mellett az egymás helyzetére, tulajdonságaira utaló társas gyermekmondókák a játszóalkalmakon keltek életre; itt adományozódtak rendszerint a „csúfnevek” is; vagy az iskolában.

Ünnepi szokások

A felnőttek ünnepi szokásai, látványos szokásjátékai mindenkor nagy hatással voltak a gyermeki lelkekre: eljátszani-végigélni azok fő- vagy mellékszerepeit, valamennyiük vágyának netovábbja volt. Tették a párválasztást, a lakodalmat, a keresztelőt, de játszották a temetést is, mindezt lehetőleg „teljes pompával”. (A temetésre csak akkor mentek el, ha rokon halt meg – a többit természetesen, ha tehették, végig is élték az „igaziban”.)
A jeles napokat testükre szabott, nemzedékről-nemzedékre öröklődő szokásokkal ünnepelték. A munka „szertartásaiba” is beavatták őket a szülők (aratáskezdés, jézuskéve készítés, vetés előkészület, stb.) A legtöbb „játék” karácsony ünnepéhez kötődött: családot, rokonságot köszöntöttek, ostyát hordtak, néhol a tíz-tizenkét esztendősök betlehemeztek is. Aprószentek napján a nagyobb legényekkel, vagy azokat utánozva, a kisebbek is jártak aprószentekelni. Újévkor köszöntöttek, vízkeresztkor háromkirályokat jártak, és ministráns gyermekként a házszentelő papot kísérték. A farsangi maszkázásban, s egy-egy napon a táncban, mulatsági mókákban is részt vehettek. Húsvét előtt tojást festettek, Húsvéton „tojáskomáz”-tak, Húsvéthétfőn locsolkodtak; a májusfa-állításnak inkább csak nézői voltak; de pünkösdölni a legtöbb helyen eljártak már; s néhol a szentiváni tűznél is jelen voltak; a szüreti vigalmon pedig szívesen mókáztak, s „leskelődtek” az esti mulatságon.

Ismerkedés a felnőttek szellemi világával

Fokozatosan megismerték az előző nemzedékek fölhalmozódott tudását, hétköznapokhoz és ünnepekhez kötődő szokásait, hitét, s a népköltészet jelesebb alkotásait. Különösen Advent-Karácsony-Vízkereszt varázsos napjai, szokásai hatottak rájuk; de a többi varázsos alkalom is formálta tudatukat: farsang, nagyböjt, húsvéti és áprilisi határjárások, aratóünnepségek, zarándoklatok. Az öregektől téli estéken, kalákában sokat hallgattak: boszorkányokról, a szépasszonyról. De Boldogasszony hatalmas erejéről is; tudtak garaboncokról, táltoslovakról, lidércekről; Szent György napján, éjfélkor, lánggal kicsapó kincsről; csudakocsiról, tündérekről, határban megforduló óriásokról, „beszédes” kígyókról. Jártak gyógyító vagy halottlátó „tudós”-nál. Kisasszonykor szorongva és hittel nézték a felkelő, „bölcsőt” hozó Napot, stb. Amit hallottak, láttak azt tovább is adták, különösen ezt tették a csodás mesékkel. A nagyobb testvér, szülők, de különösen a nagyszülő mesélt a gyermekeknek. Meséltek ők is egymásnak őrzés közben, játék közben, de különösen esős vasárnapokon; a dal is hűséges társuk volt, különösen a leánygyermekeknek. (A régi gyermeknek volt honnan népdalt tanulni: az öregszülők és a szülők foglalkoztak velük, alig volt olyan dal, amit meg ne tanítottak volna. Ha rosszul fújták, kiigazították: „Nem úgy van, hej!”). Megtanulták a „templomi imádságok” mellett az „otthoniakat” is; a Biblia történeteit is úgy, ahogy a falusi nép emlékezetében őrizte. A Mindenségben otthonosan mozogtak – közlekedésük módja a dolgokat „megidéző” képiség volt – az Ég és a Föld „fészek” volt számukra, s nem legyőzésre ítélt idegenség.

A felnőttkor küszöbén

Legényavatás

Protestáns vidékeken a konfirmáció már bizonyos legényjogokat ad a sihedernek: bort ihat, virágot hordhat a kalapja mellett, részt vehet a felnőttek társaságában, az utcán is szóba állhat a lányokkal, eljárhat a leányos házakhoz; de teljes jogaiba csak az avatással lép a legény, sőt a leány is. Amint a fiú 16., némely vidéken a 18. évét betöltötte, elérkezett a legényavatás ideje. Ez a „bekáfolás” a Balaton-felvidéken egyszerűen áldomásfizetéssel jár. Szakmáron és több Pest megyei községben „sittyó-áldomásnak” nevezik az avatási ivást, amely nyolc katonaviselt legény koccintásával kezdődik (Aporka). Lakon (Kéttornyúlak) és Nórápon (mindegyik falu Pápa mellett van) az új legény a régiek közül keresztapát is választ magának, s akkor „megfoggyák a kezit, leöntik borruó (borral), valamit mondanak” és a két legény ettől kezdve „keresztapám”-nak és „keresztfiam”-nak szólítja egymást. (A borral leöntött egymást szorító kezek a vérszerződés maradványa lehet.) Vas megyében a regősidő befejezése után tartják az avatást a kocsmában. Előbb elfogyasztják a regöléssel keresett ennivalót, aztán a 18 éves legények bort hoznak, mindenik megtölt egy poharat, s ezt ki-ki közülük annak a legénynek adja, akit keresztapául választ; ez kezét a fiú vállára teszi, a bort megissza, aztán kezet fog a legénnyel: „szerbuc keresztfiam, legény vagy!”. Nógrád megyében az avatás farsangkor történik. Somorján két legény elmegy a fiú szüleihez, s megkéri őket, hogy engedjék meg fiuknak a legények sorába lépését. A fiú keresztapát választ, s ezzel és a többi felavatandó társával, meg ezek keresztapjával a legénybíró udvarán sorakoznak (farsang hétfőjén, 9 óra előtt). Innen indul a menet a táncházba: elől a legénybíró a két hadnaggyal, aztán a legények, majd a keresztapák párban, végül a cigányok. Az alap itt is a koccintás majd a lakoma, a „batyusmulatság”, amelyen a legény keresztanyát is választ magának; az ételeket tálaló versekkel szolgálják fel.
Vannak erőpróbás legényavatások is. Hidas- és Tornyosnémetin a felavatandó két-három legény a keresztapát lábánál fogva megragadja, és a házhéj alatt a gerendázatig feltolja: „feltusolja”. Kéthelyen minden felavatásra váró más-más erőpróbás dolgot alkalmaznak, ezeket azonban a felavatandónak előre nem szabad megtudnia. Pardón meg kell birkóznia a legénybírótól kijelölt legénnyel; ha veszít, két hónap múlva újra birkózik – a győzelemig. Ekkor minden legény ráüt egyet: „engedelmes légy, béketűrő légy!”. Kisdisznódon a templom kerítése körül 5-10 mázsás fövenykövek vannak, – régen minden legényjelöltnek egy ilyen követ kellett a hegyre felvinnie. A kőemelésbe beleszakadhatott a legény; ez a próbaforma, a halálba való beavatásra utal. Az erőpróbákat boráldomás „ördögváltság” követte.
A legényavatás és a legénység irányítása lassanként az egyház kezébe került, és írásba foglalt rendtartások szerint folyt (bérmálás, legényegyleti avató ünnep). A felavatott legénynek, az érett férfinak joga van dohányozni, kocsmába, fonóba, leányos házhoz járni, a táncba leányt hívni; verekedésben a többi legény védelmére kelhet, kalákába hívják, egyedül végezhet és irányíthat „rangos” munkákat, otthon a felnőttek asztalánál, az ember „oldalán” ülhet, miképpen a templomban is, bár sok helyen a templomban a legény helye a kóruson volt.

Legénybíró

Jelvénye bojtos pálca, segédei pedig két hadnagy, a kulcsár és a botos. Emezeket a legénybíró jelöli ki; őt pedig a legények választják (Újévkor, Farsangkor, Karácsony előtt). Rendesen a fonóban avatják fel úgy, hogy beléptekor a vállukra emelik. Katonaviselt legényt választanak meg bíróul, módos, értelmes „legényes”, jó erkölcsű ifjút; régen a választás érvénye a földesúrtól és az elöljáróságtól függött. Több helyen lóversennyel, futással, bikafékezéssel vagy birkózással lehetett Pünkösdkor e rangot elnyerni. A győztes, a „pünkösdi király” egy esztendeig „uralkodhatott” a legények fölött: deres, kaloda nem fenyegette, borát a földesúr vagy az elöljáróság fizette, lovát és marháit a legények őrizték, hivatalos volt minden lakodalomba, házi és kocsmai összejövetelekre; a rendtartás ellen vétő legényekre bírságot vagy „lapickaütést” rótt ki, neki minden legény engedelmeskedni tartozott. Ő kezdeményezte a mulatságokat, szokás-játékokat, s rendezte vasárnap délelőtt a legénybírói „igazlátó” gyűlést.

Pünkösdi királyné

A pünkösdi király mellett valamikor királynét is választottak. Ez a szokás azonban fokozatosan a gyermekek közé került: szerepe a pünkösdi köszöntés, a „gyermek királynénak” hatalma csupán egyetlen napra terjed, növekedést varázsol.

Leányavatás, leánykifőzés

A leányok nem tartoztak olyan „kötött „társaságba”, mint a legények. Inkább „klasszis”-okat alkottak, utcában lakás, szomszédság és rokonság szerint. Fonók, fosztók, lakomás családi összejövetelek, lakodalmak tartották össze ezeket a szövetkezeteket, de azért a klasszisokba és kórusokba való bejutásnak is meg volt a formája. Pardón a leány 14. születésnapján vacsorára hívja meg a klasszis leánytagjait, ezek legidősebbje pár szóval maguk közé fogadja, s ezt a befogadást mindenik leány kézfogással és csókkal erősíti meg. A nyilvános táncokat azonban, sőt néhol még a „játszó”-kat is csak a legények elismerése nyitja meg a leány előtt. Ennek elkövetkezésére elég a „leánycégér” kitűzése is. Őriszentpéteren, amikor a leány eladósorba lép, az apa ölnyi magas oszlopot ás a ház elé. A hegye vasból van, a hegy alá kis deszkácskára cifra korsót helyeznek azzal a forrás- vagy kútvízzel, amelyen a leány felnevelődött; a korsót piros, fehér, zöld szalagokkal körülpántlikázzák, a deszkát pedig, piros kukoricacsővel körülaggatják. A vizet a korsóval együtt elteszik, mert a násznagy ezzel hinti meg majd az asszony új tűzhelyét. Ilyen előzmények után következik el a leányavatás, néhol aprószentek napján a címer alatt történt leánykorbácsolással, másutt meg a farsangvasárnapi táncba való ünnepélyes meghívással. Ez a tánc Kiskapus vidékén, a felavatott leányokra nézve, három napig tart és „kifőzés”-nek nevezik. Igen ritkán az is előfordult, hogy halálra táncoltatták a zsengének számító leányt. Baracskán a ház elé ásott pózna tetejébe szalmacsóvát és egy csokor virágot tűznek.

Legény- és leányélet

Az avatással a legény és a leány megkülönböztetett helyet nyert a családban is: önálló munkakört töltött be, s a testi fenyíték ritka alkalom volt, sőt egészen el is maradt. Búcsújáró helyen, annak fő ünnepén „búcsúkeresztapát” és „búcsúkeresztanyát” választhatott mindkét nemű beavatott; akikkel régebben közösen merültek meg a szent forrás vizében.

Szépségápolás a leányoknál

Már a gyerekleány sok babonás eljárást és szokást eltanul, amelyekkel haját növeszteni, arcbőrét tisztán és pirosan akarja tartani. Már a kisleánynak is csak újhold péntekén vágták a haját; körben forogva ugrálnak az esőben, s a szivárvány alatt, s verssel is buzdítják hajuk növekedését. Hajukat szomorúfűz alatt mossák, szomorúfűz ágakat főznek a hajmosó vízbe. Hajat növeszt még: a Mária-len, jegenyefabimbó, ökörfakóró virága; s a szarvasbogár agancsot is hajukba fonják, de használják a marhahús rághatatlan inát is. A hajhullást úgy akadályozzák, hogy naplemente után s pénteken nem fésülködnek, talált hajtűt nem tűznek be és férfikalapot nem tesznek a fejükre. A homlokba nőtt haj tövet denevér vérével dörzsölgetik. Félnek a szeplőtől: az első fecske láttakor szeplőt hánynak, az első márciusi hólével, az első májusi harmattal mosdanak meg, sokra tartják annak a templomnak a szenteltvizét, amely templomban először voltak életükben. Ismerik a Vénusz-asszony fürdőjét, a petrezselyem főzetet, a kutyatejjel való kenekedést, a rózsaszirommal való füstölést, a különböző források erejét; az „aranyvizet”, amely újév hajnalán az elsőnek kiérő leányt ajándékoz meg „tiszta arccal”. Piros arcszínt kaptak a kenyérhéj és a piros alma gyakori evésétől; s a karácsonyi aranyos vízbe merített almától, amely mosdóvizüket szentelte.

Leányillem

A leánynak nem szabad fütyülnie, mert akkor sír a Szűz Mária; ha fésületlen megy ki az utcára, megtépázzák a boszorkányok. A nyalakodó leánynak eső lesz a lakodalmán. Egymásra tett lábát lógatva az ördögöt hívogatja. Ha feláll, székét tolja az asztalhoz, mert elhagyja a kedvese. Kimenetkor nem csapja be maga után az ajtót, mert ezzel a mennyország kapuját csukja be maga előtt. Ha mosogatóvize hanyagságából felforr, soha nem megy férjhez, s akkor sem, ha a seprést félbehagyja; a kapkodó, rendezetlen leány önmagának való. A régiségben az asszony valósította a rendet, a férfi, aki „sarkára tudott állni”, a biztonságot adta.

Tegeződés

Az egy iskolába járó fiúk és leányok tegezik egymást, de a legényavatás után a leánynak illik magázni, kendezni, illetve bátyámozni a legényt. Ha a tegezést a legény továbbra is fenn akarja tartani, ezt bejelenti a leánynak és a leány anyjának is; ha a beleegyezést megkapja, pár nap múlva egy liter borral látogatóba megy, és a leánnyal pertut iszik.

Ismerkedési alkalmak

A két nembeli fiatalság között az ismerkedés már az iskolában megkezdődik, folytatódik a libapásztorkodás, őrzés közben, az esti utcai sétákon, szélesül a falusi élet közösségi alkalmain, kalákás összejövetelein, táncokon, szokás-játékokon, végül túlmegy a falu határán a lakodalmak, búcsúk, leányvásárok, vendégségek révén.

Esti séták

Dolguk végeztével a leányok nyaranta, napszállat után – miközben a szülők kiülnek a ház elé – csoportokba verődve beszélgetnek, danolászva, s mikor a legények is odakerülnek, sétálgatnak, az utcán táncba kapnak. Séta közben a karon fogás nem szokásos, csak a kézfogás, soronként. A reggeli dolog miatt 9-10 óra között befejezik a sétát.

Legényséta, leányséta, leányfürdőzés

Vasár- és ünnepnap délután legényséták vannak: 10-12 fős csapatok az út egész szélességében összefogózva, s magukat részegnek tetetve, dalolva, duhajkodva járják az utcákat, főképp a maguk fertályán és ilyenkor minden arra tévedő más negyedbelibe belekötnek. Egerben a legénysétákon a leányok is részt vesznek, de vannak külön leányséták. Cigándon a május elsejei templomozás, Somló vidékén a fehérvasárnapi litánia után és Zimányban húsvét első vasárnapján délután kezükben felszalagozott zöld ágat tartva, páronként hosszú sorban, összefogózva járják végig az utcákat, s közben csak ez alkalomra szóló dalokat énekelnek; Szeged vidékén és a Dráva mentén leányfürdőzés helyettesíti a sétákat; az egy bandába tartozó leányok a helyez és az időt a legények előtt eltitkolva, egyenként kilopakodnak az előre megbeszélt folyórészre, úgy, hogy a legények már csak a dalolva visszatérő leányokkal találkoznak. Hontban és Kalotaszegen a legények és a leányok páronként összefogódzva járják az utcákat, közben-közben a vezető pár megáll, „aranykaput” csinál, s valamennyi „zöldág, zöld levelecske” végigbúvik a kapu alatt. E szokásjáték hajdan virágvasárnaphoz kötődött, és csak leányok tették.

Játszó, cécó, cicázás

A nagyböjti játszó, cécó egyes vidékeken a délutáni istentisztelet végén kezdődik és késő estig tart. mindkét nemű fiatalság részt vesz benne, sőt a gyermekek is, s az idősebbek is ki-kijárnak gyönyörködni. Dalolás, cicázás, labdázás, játék tölti ki ez ismerkedő alkalmat, amelyről páronként kézen fogva, dalolva térnek haza. A sárközi lányok a mezőn körbefogódzva énekszó mellett, lassú forgó táncot járnak, „karikáznak”. Később maguk közé engedik az ott settenkedő legényeket is, s rövid tánccal fejeződik be a cécó. Másutt a legények és leányok egymásért bekiabálva csapatosan a falu főterére vagy a falu végének gyepére indulnak; rövid beszélgetés, danolászás után csoportonként különböző játékokba, majd táncba kezdenek. Itt tanulnak meg táncolni a gyermekek, akiket a felnőttek szívesen tanítanak („serketánc”).

Kaláka-táncok

Az ismerkedés alkalmai a fonók, tollfosztók, tengeri-hántó és egyéb kaláka-munkák esti játékos, táncos végződései. A leányoknak is joguk van ezekre nekik tetsző legényt hívni, vagy valamelyik idősebb rokon-asszonnyal meghívatni azt.

Látogatások

Idegen falubeli legénnyel nehezebben megy az ismerkedés. A leányok csak szüleikkel tett látogatásokon, kézfogón, lakodalmon, búcsún, vásáron, vagy aratásra szegődésen találkozhattak másfalubeli legénnyel. A legények azonban télen átszánkóznak a szomszéd faluba, bemennek a házakba eladó fát vagy borjúz keresni. Ha leányos házhoz kerülnek, s megtetszik nekik a leány, a család beszéd közben hamar kitudja a „nézelődő” személyes és vagyoni viszonyait. Majd a legény „billé”-nek hívja meg a leányt a legközelebbi „szomszédfalus” mulatságra.

Vendégség

A palócság külön alkalmat teremtett a más falubeli fiatalok összeismerkedésére. A szomszéd falvak legényei, leányai „vendégség”-re lépnek egymással; minden leánynak van egy vendéglánya, s a legényeknek vendéglegénye; télen a falunak meghatározott napján vendégség van a más falubeli fiatalok részére.

Leányvásár

A magyar leányvásár nem hozománymutogató leánykiállítás, mint a románok gainai leányvására, ahol az ismerkedés alku, megegyezés, majd nyomban ott a szabad ég alatt esküvő is követ. A mi leányaink csinosan fölöltözve sétálgatnak a búcsúk és a vásárok sátrai között: ismerkedés után együtt marad a két család, kölcsönösen kiismerik egymást, s közös elégedettség esetén háztűznéző következik, a rendes lakodalmi formák közül itt egy sem marad el.

Táncok, bálok

Táncot a böjti idő kivételével vasárnaponként tartanak. Legközvetlenebb formája, hogy a legények és a leányok egy-egy ház előtt citera- vagy harmonikaszóra táncolnak. Sok községben a templomtér vagy a kocsma előtti térség a gyülekező hely. Böjtidőben „ugrál”-nak: a délutáni istentisztelet után a templomtéren vagy kint a legelőn kisebb csoportokban összefogózva körbe forognak, vagy a gyermekekkel együtt játszanak. Vannak aztán ünnepi (karácsonyi, aprószenteknapi, újévi, farsangi, húsvéti, Szent György-napi, május elsejei, pünkösdi) és alkalmi (fonóbeli, kalákás, arató, vásári, búcsúi, rukkolási) táncok; emezek közé tartozik a „ csördöngölés”.
A tánc neve általában „báld”, Nyíregyháza környékén „bursza”, a csángóknál „fülyke”, a „renty”, a „rentyölés” a cselédség mulatsága. „Morzsabál” a neve az ünnepi táncok után való nap a maradék elfogyasztására tartott rövid táncos összejövetelnek.
Szent Györgytől kezdve valamelyik gazda csűrében, a legényektől a célra bérelt cécóház udvarán, Szent Mihálytól pedig a kocsmában, külön e célra bérelt cécóházban, a legtöbb helyt azonban felváltva más-más leányos gazdánál tartják a táncot. A cécóházért minden legény fizet pénzt, vagy egy-egy szekér trágyát, esetleg kalákamunkára kötelezi magát. Az ünnepi és alkalmi táncok idején: színes szalagokkal öltöztetett sudár fát állítanak a ház elé, amilyent néhol lakodalmas ház elé szokás. A cigányt a legények fogadják és fizetik, ennivalóról a leányok gondoskodnak. Ahol nincs legénybíró, ott a báldot két választott legény rendezi, nevük „kezes” vagy „vőfély”.
Némely vidéken a tánc kezdete előtt pár órával a legények a cigány után párban sorakoznak, és muzsikaszóval végigjárják a falut, menet kikérik a leányokat, visszafelé pedig bemennek a már elkészült leányért. A legtöbb faluban egy-egy legény megy el a leányért, s viszi azt idősebb nőrokonával a táncházba. Legény nélkül jött, hívatlan leányt ritkán kérnek táncba.
A cserélés sem gyakori.
A legények a tánchely közepén állnak, a leányok pedig körben a fal mellett, s a legény mutatóujjával inti magához a leányt, az intést nem értik félre, mert mindenki tudja, hogy ez annak a leánynak szól, akit a legény „beváltott”. Nyáron a leányok az udvaron állnak, s innen hívják vagy hívatják be őket a legények.
A báldok szokásaitól sokban eltérnek a nyári táncos délutánok, a fonók és más kalákás összejövetelek táncos szokásai, ezek „csak” ismerkedő táncok. A nyári vasárnapi táncokra hívás nélkül is elmehet a leány, s itt szabad a leányfelkérés; a fonóba pedig a leány is hívhat legényt, és a kikiáltott „leányválaszt”-ban szabadon mehet bármelyik legényhez. Baranyában, a farsangon pártában maradt leányok rongybabával járják a húsvéthétfői első táncot. Bálban nem szabad kalapba táncolni, nótát fütyülni vagy dalolni, cigarettázni, de megróják a leányok tánc közben való nevetgélését, s beszélgetését is. Ide tartozik a sok jóslás is: jó mulatást előre érzi a leány, ha a talpa viszket, ha a szobában elcsúszik – és sok varázsló szokás is kapcsolódik ez alkalomhoz: a leány mézzel keni be a hónalját, istenfa ágacskát dug ingmelle alá, s gúnártollat a cipőjébe, hogy a kívánt táncost elnyerje.

Kitessékelés, kimuzsikálás, kitáncoltatás

A rendre a legénybíró, a kezesek vagy az ezektől kijelölt „cirkáló” legények kötelesek ügyelni. Ez a felügyelet azonban csak a veszekedés, verekedés meggátlására terjed ki. Ha egy leány egy legényt ok nélkül megsért, kigúnyol, a táncban visszautasít, és mással megy táncolni, a legények társuk pártjára állanak, és kimondják a bosszút. Ez azonban a legközelebbi táncig titokban marad. A kitáncoltatás, kimuzsikálás következik (vidékenként más és más módon). Palócvidéken a legény középre állva „ácsit” kiállt a cigánynak. A párok elengedik egymást, a legények a muzsikusok köré, a lányok pedig a túlsó oldalra húzódnak. A megbántott legény a leányok felé fordulva felszólítja a leányt, hogy álljon ki, a cigányokat pedig, hogy húzzák a „rákóczit”. A leányok széthúzódnak megnevezett leánytársuktól, aki hozzátartozóival sírva indul az ajtót nyitó legény után. Ehhez hasonló legénybosszú a kitessékelés. A legény a terem közepén lógó lámpa vagy az ajtó elé vezeti a táncra kért leányt, itt meghajol előtte és otthagyja, néhol az utóbbi esetben a legény ajtónál álló társa seprűt nyom a megszégyenített kezébe: „itt a sepre, táncolj vele!” Ha a leánynak védelmezője akad, verekedés kezdődhet.

Mátkálás, tojáskoma

A sétás, játszós és táncos alkalmakon érik és fejlődik a fiatalok barátsága és szerelme. A leányok „mátkatál” küldésével lépnek egymás közt szorosabb kapcsoltara. Húsvéthétfő, fehérvasárnap (a csángók ekkor tojással „csokkantanak”), húsvétot követő „mátkáló vasárnap” a barátkozás ünnepei, a palócoknál pünkösd. A mátkatál elfogadása és megrakva való visszaküldése után komának szólítják egymást. a komálás általában egész életre, de néhol csak egy esztendőre szól, ez utóbbi helyeken minden esztendőben megújítható. A komatál némely vidéken legényeknek is felajánlható: a közeledésre való bátorítás jele, s annak is, hogy a szülők szívesen látnák a legény hajlandóságát. Göcsejben „tikmony-, tojáskoma” a neve; a székelyeknél „drusza” vagy „ját”, mert hosszabb ismeretség, barátkozás után „isszák meg”, s egészen a verekedésben való segítségig kötelező. Az egymással komaságra lépők halálukig kendezték egymást. E kapcsolat a legszorosabb vérséginél is erősebb volt.

Legényjáró napok, legényeste

Hogy a háznál a hét melyik napját választották ki „legényjáró napok”-ul, arra elég, ha a legény egy héten át este megnézi a ház elejét: tisztára sepert és fellocsolt házelő, legényjáró napot jelent. Mégis a leggyakoribb ilyen nap a szombat. A másnapon jövő legényt sem utasítják ki, mert ez könnyen kitáncoltatást gyümölcsöz, de a legény fokhagymát talál valamelyik zsebében, jeléül annak, hogy csak a kitűzött napon látják szívesen. A péntek legényjárásra tilos napnak számít. A legény a leány vendége. Neki jelenti a tü­körbe néző macska, a farkát billegető szarka csörgése, a viszkető alsó ajak, a fésülködés közben kimaradt hajfürt, stb. Ő fogadja, s kínálja üléssel és kíséri ki a pitvarajtóig. Ezeken az alkalmakon válik igazán komollyá a fiatalok dolga. S ezt mindenki észreveszi, mert a leány nemcsak kikíséri a legényt, de egyre tovább marad kinn vele – a legény a nem legényjáró estéken is megjelenik a kis­kapu előtt, almát hoz, emez pedig kaláccsal kínálja; guzsalyt vagy guzsalyszalagot ad a leánynak, ez meg cifra kalapbokrétát, zsebkendőt a legénynek. Így lesz lassanként a minden legénynek szabad estéből csak egynek szabad legényeste.

Szerető, bejárólegény, kifogott szerető

A „szerető”, a „kedves” ártatlan viszonyt takar. Esti beszélgetés alatt legény és leány között ott van a kerítés, s figyelik őket a családbeliek, a szomszédok és a járókelők is. A pitvarban azonban már magukban vannak. Szokás szerint a kézfogás és derékon ölelést nem tartják megrovandónak, csókot azonban, kivéve a fonóban’ leejtett orsóért járót, szeretőjének is csak titokban enged meg a leány. A matyó és a palóc leány egyedül és a hálókamrájában fo­gadja a legényt. Felöltözve beszélgetnek a sötétben, sőt az ágyra is ráfeküsznek, de a legénynek nem szabad túllépnie a határt, mert azonnal „kimondják” a házból, sőt hírét is terjesztenék, s egyetlen leányos háznál sem fogadnák őt. Néha a bejáró legény „kifogott szeretőivé válik, de azért a bejárás még sem hasonlítható össze a germánságnál és szlávságnál intézményesen szokásos próbaházas­sággal, az úgynevezett „elhálással”.

Szüzesség

A nép irtózik a leányanyaságtól, s a leánynál nagyra tartja a szüzességet: varázserőt tulajdonít neki. A régi időkben gyanús volt az olyan leány, aki smaragdgyűrűt nem hordott az ujján, mert a smaragd azonnal megreped a „rossz” leány ujján, mint a krónikák szerint Mária királynéén, amikor IV. Bélával „a házasság titkos örö­meiben részesült”. A leányok ábrahámfájának (vitex agnus castus) magvát tartják ágyukban, mert ez minden kísértéssel szemben erőt ad nekik. Akinek vizeletétől a csalán elszárad, akinek keze alatt a vaj nem áll össze, az már nem szűz. A szűzleány havivére elmulasztja a kelést, a beteg szájba eresztett vizelete megszünteti az epilepsziás görcsöket. Kolera idején tizenkét szűzleány fonja, szövi és varrja a négy rongybábú ingét, amelyek a határra kitéve távol tartják a veszedelmet. Szárazságkor tizenkét szűzleány szántja a határt, vagy szántja meg a patakot, s a kincskereső gyertyát is szűznek kell megöntenie.

Ivók

A legényélet nem leányos része a kocsmában vagy a legényegyletben folyik. Ez utóbbiban a játékai korlátozottak. A kocsmában a katonaviselt legények, idősebb nőtlen gazdák és az obsitosok vezettek. „Ivó” volt a nevük, s ha bizonyos alkalmakkor nős gazdákat is meghívtak rájuk, akkor „kanmuri”-nak nevezték. Régen az asszonyok és a leányok hajnalig a kocsma előtt ácsorogva várták a „falu rosszai”-t, akik farsangkor az utcán randalíroztak: fajtalan buja énekkel, káromkodással, ordítozva vonultak a falun végig; aj­tókat rugdaltak, ablakokat zörgettek, az udvaron maradt szekereket és más eszközöket a falu közterére vagy a templom köré hordták, aztán lövöldözéssel és törököt, rablót meg tüzet kiabálással ijesztgették a jámbor alvókat. Gyakran verekedtek is. Pipogyának tartotta a falu azt a legényt, aki állta, tűrte a sértegetést.

Sorozás, „reguták”

Minden legény 21 éves korában sor alá került, „vizitálták”, azaz „sorozták”. A bevált újoncoknak „regruta” (régibb kifejezéssel: „reguta”) a neve. A sorozás után valamelyik közeli kocsmában rögtön áldomást ittak, amelyet azoknak dukált fizetni, akik nem váltak be. Kalapjukra nyomban „reguta-szalag”, „regutapántlika” ékesítette. A tápai legények Dorozsmán nagy csokorban kötötték kalapjukra, és hangos nótaszóval, az útba eső kocsmákat látogatva tértek haza. Aki nem vált be azt, legény­cimborái vigasztalták, itatták. A faluban minden legény átadta a maga pántlikáját annak a leánynak, aki híresztelt menyasszonya volt. Ennek fejében a leánytól három egymást követő vasárnapon szép rezgős „csináltvirágot” kapott; ezt feltűzve ment a templomba és a mulatságba. A leány virága azt is éreztette, hogy hajlandó a legényt „megvárni”. Három vasárnap elteltével a virágot tükör vagy fénykép mellé tűzték. A legény családja azonban nyomban levette, ha a leány mégis férjhez ment, vagy mással ment bálba. (A legény olykor legközelebbi leányrokonainak is vett szalagot.) Némely he­lyen „bandával”, muzsikával kísértették magukat a reguták. Ez a kísértetés általában március és október, azaz a sorozás és a bevonulás között többször is megtörtént. Kisteleken a múlt század végén a hosszú regutaszalag színét úgy választották meg, hogy árulkodjon a fegyvernemről. Még be se vonultak és sokszor már vetélkedtek, verekedtek a különböző fegyvernembeliek. A bánáti Tordaregutasorba jutott legényei kövércsütörtökön (farsangvasárnap előtt) muzsikások kíséretében dalolva, táncolva járták a falut. Minden olyan házba betértek, amely ebben az esztendőben regutát adott. Itt megvendégelték őket – este pedig báloztak. Tápiógyörgyén még századunk elején is Szent György napon misét mondtak a bevonulókért, amelyen a regruták meg is áldoztak. Utána kimentek a határba, ahol kalapjukkal a négy világtáj felé suhintottak: azért, hogy jó katona váljék belőlük.
Akik nem akartak katonák lenni, bűbájos praktikákkal próbálkoztak: a temetőben egy sírról száraz kórót szakítottak, és azt gatyakorcba tűzték, vagy összedörzsölve a hajukba szórták – így indultak a sorozásra. Tápén az azonos keresztnevű halott sírjáról hozott földet, gallyat felfőzték. A levében a legény megmosakodott, hogy alkalmatlannak találják. Esetleg olyan nevű halott fürösztő szappanával mosakodott meg, hogy majd a vizitációnál halálsápadt legyen. Régebben a fiúgyereket leánynévre keresztelték, hogy a sorozásnál ne kerüljön listára. Néha megfiatalították a sorozandót. Az elszakadás rátarti szomorúságból, emberi szenvedésből szinte minden esztendőben új „regutanóta” keletkezett. A leszerelést is nagy vígalommal ülték meg, táncolták végig lakomákon, bálokon.

Legénypárbaj

A nézeteltérést a régi faluban nem mindig verekedéssel intézték el, hanem sokszor szabályos „legénypárbaj”-jal; néha mindjárt ott a helyszínen birkózással, fütykös összemérésével. Néha, főleg a székelyeknél, a kihívó legény vagy megbízottja a piacon s az utcákon szétkiabálja a kihívott legény nevét, a kihívás idejét és helyét. A kiállás kötelesség, elmulasztása megvetéssel jár. A birkózás bírói a körülálló legények. Színhelye a falutól távolabb eső mező; Komárom megyében mindig határmező, mert itt az győz, aki a másikat lábánál fogva a szomszéd határra húzza.

A házasság előkészületei

A legény „sudár” és a leány „virág” életét, a párválasztás, az udvarlás szabadságát a régi faluban a legény- és leánybúcsúztatók zárták. E búcsúztatókat a házasság előkészítésének számos rítusa előzte meg. Nagyon régen a családban igen erős volt az apa hatalma, erősen korlátozta a legényt élettársa megválasztásában. A legújabb időkben a legény és a leány véleménye egyre inkább meghatározó, ennek ellenére a szülők beleegyezése szinte elengedhetetlen. Haj­dan a szülők, a legközelebbi rokonok vagy a vének tanácsa, amikor elérkezettnek látta a legény megházasítását, kiszemelte a megfelelő leányt, s a fiatalok tudta nélkül a szülőktől meg is kérte. Nem mindenütt erőltették a szülői hatalom érvényesülését, számos helyen a legény választását a szülők csupán nem ellenezték. A fonó, a játszó, a gazdasági munka sok alkalmat adott az ismerkedésre, bár sok helyen a századfordulókor az emberek nagyon elítélték azt a lányt, aki a legénnyel nyilvános helyen csak szóba is állt.
A házasulandók kora régebben a leányoknál 14-15, legényeknél 18-20 évük volt, később főleg a katonáskodás miatt emelkedett a korhatár. Némely helyen a kiskorúak is eljegyezhették egymást. Kéthelyen például kiszemelték a gyermekeket, hogy „egymásnak nőjenek”, s az előzetes eljegyzést igen komolyan vették. A legények általában a faluban kerestek és találtak maguknak házastársat; de negyedik unokatestvérig tilos volt az összeházasodás. Ha be is fogadtak „jöttmentet” a családba (más faluból valót), a bizonytalanság iránta sohasem olvadt fel egészen. A máshonnan való pár sokszor véres verekedéssé változtatta a lagzit.

Közvetítés

A lány kiválasztásában nagy szerepe volt a közvetítőnek Ezek többnyire öregasszonyok voltak: „kullogó”, „csoszogó”, „szörző”, „pokolpemét”, „gyalogszarka”, „gyalogsátán”, „susogó”, „gügyü”, „nánás” volt a tisztség „neve”. Először csak általánosságban ajánl­gattak leányt a legénynek. Az ajánlott leányok közül aztán a legény választhatott („ne csak szemmel, de főképpen füllel” házasodjék a legény). A közvetítő rendszerint szüret után eljárkált tereferélni a faluba, legénynek leányt, leánynak legényt ajánlgatott, szóbahozva a vagyont is. Munkájának másik része akkor kezdődött, amikor már megvolt a kiválasztott leány. Elment a kiszemelt házhoz, hogy a kedvező fogadtatásra előkészítse a talajt. Már a belépéskor tudtul adta jövetele célját: az ajtót nem a kezével, hanem a hátával tette be. Bent a kemence előtt előtétjét megfordította, hogy megkaphassa a leányt, s amikor elment észrevétlenül vissza kellet fordítania, hogy boldog legyen a fiatalok házasélete. A helybeliek nyílt válasszal, vagy jelképes fogadtatással adták tudtára elhatározásukat. Ha például friss fonott kaláccsal kínálták meg, akkor rendben volt az ügy, ha nem marasztalták, s kimenet a pitvarajtó előtt seprű feküdt keresztbe, akkor fölösleges volt a fáradsága. Munkáját rendszerint egy-két selyemkendővel honorálták. Amíg a fiatalok az esküvővel szinte egyenrangú kézfogón túl nem jutottak a kapcsolatról – rontás távoltartása miatt – nem beszéltek nyíltan, a közvetítő sem.
Sokszor a házasulandó legény ment el a leányos házhoz, s ara­tásra vagy valamilyen nyári munkára jelentkezett. Ha ezt a szülők szívesen fogadták, az a vőnek fogadást jelentette. Vagy egy kulacs borral köszöntött be a leányos házhoz, és sorra kínálta a háziakat, ha a kínálást elfogadták, a kiürült kulacsot teletöltötték borral, endben volt a dolog. Nógrádban a szűrben látogatóba menő legény pitvarban felakasztott szűrét az eresz alá tették, „kitették a szűrét”, ha nem kívánták őt leányuk urául.

Leánynéző

A legény és szülei nem mindig ismerték a leányt és családját. Ezért a „kérő” előtt a legény „szemre” ment a közvetítőtől megjelölt hely­re, például a templom elé, ahol kölcsönösen megszemlélhették egymást. Sokkal fontosabb volt ennél a leányos háznál lefolyó le­ánynézés. Néhol a látogatás a közvetítőtől előkészített és bejelentett, néhol pedig meglepetésszerű volt. Ennek mindig ünnepélyes jelleget adták, s nem nélkülözte a jelképes beszédmódot.
A legény néha magában, de leginkább szülei, rokonai, jövendő kérője társaságában, ünneplőbe öltözve indult leánynézőbe. Induláskor sótörő botot dobott utána az anyja, azután fölvéve a mozsárba tette azt. Útközben a legény, ha vasat talált, az szerencsét hozott, ha követ az a leendő asszony nyűgét jelentette. A leányos háznál, ha tudtak érkezésükről, néhol vendégsereggel várták őket. Rendesen valamely ürüggyel léptek be az ajtón: eladó állatot, vagy gabonát kerestek, az utóbbiból mutatót hozattak be a leánnyal. A leánynézőket a tisztaszobába vezették. Ott „szemlélték meg” a leányt: sokszor a leánynéző egyben legénynéző is volt, mert a fiatalok itt látták egymást először. A leány sokszor elbújt, valamely ürüggyel (játékkal) kellett előcsalogatni. Mikor előkerült tetőtől talpig végignézték, néha meg is forgatták, fontosnak tartották táncbáli mozdulatait: fürgeségre vagy lustaságra következtettek azokból. Néha kétszer, háromszor, voltak vidékek, ahol többször, akár hétszer is el kellett látogatni a leányhoz, amíg közelebbről is sikerült szemügyre venni őt. Egy-egy ilyen alkalmon mindig más és más ment a legényes háztól, és változott a fogadók csapatának összetétele is. A rokonságot is ki kellett ismerniük. A leánynézők a ház és környékének rendjét is szemügyre vették. A kenyér jósága, az ivóedény tisztasága, a szoba rendje az eladóleány dicsérete. Ha a leánynézőket pulykával vendégelték meg, az jó jelnek számított. Távozáskor megkérdezték, hogy mikor ismételhetik meg a látogatást, a válsz rendesen az volt, hogy megüzenik. Ha a leánynéző után nem következett kérés, a leány igyekezett bosszút állni, például a fésűjét háromszor földhöz vágta, hogy a legény három évig ne nősülhessen.

Kérés

Eredményes leánynéző után következett a „kérés”. A leányos ház válaszadása után a kérők általában a kora reggeli vagy még inkább a késő esti órákban indultak el, hogy lehetőleg senki se lássa őket. A kérést „varázslat”-ok előzték: a kérőbe induló legény botja végét keresztülhúzta a disznóvályún, s a leányos ház szobaajtajának alsó sarkát a benyitás előtt ezzel háromszor megütötte. Hogy a gonosz útjukat ne állja, elindulás előtt a szénvonó lapátot megforgatták a moslékos dézsában. Ahol a sihederek tudomást szereztek a kérőbe menésről, csengőt, kolompot rázva, tepsit verve föl és alá szaladgáltak, különösen a leányos ház tájékán.
A kérőbe indulók kalapjukat fölszalagozták és fölbokrétázták. Általában valamely ürüggyel kértek bebocsátást. Elfáradt utasokként, szállást kértek, vagy eladó szénát kerestek. Erre a háziak mutatóba először egy maskarába öltöztetett öregasszonyt vezettek elő, amely a „kereskedőkének nem kellett, mert „üszkös”; majd egy serdülő leányt vezettek be, azt viszont „konkolyos”-nak talál­ták. Harmadikként vezették be a keresett leányt. A szlavóniai ma­gyarok kérői a „szenesházba” mentek, s a szabadtűzhelyen égő tüzet botjukkal szétverték – aztán megzörgetik a szoba ajtaját, és megkérdezik, hogy van-e eladó leány. A kérőket csak a harmadik kérés után vezették be a tisztaszobába. Debrecenben a kérő (a násznagy) a tükör alatt az asztalfő irányában ült le, a legény tőle jobbra az ágy előtti székek elején. Aztán a násznagy felkérte a ház népét, hogy a keresettet szólítsák be. Az eladóleány az ünnepibe öltözött szomszédasszonnyal (a „kísérő”-vel) lépett be. A kérőket megkínálták: kétszer elfogadták, de harmadszorra elutasították a kínálást. Gömörben, a leány és a legény a kérés alatt a pitvarban tartózkodott. A kérést a násznagy állva végezte – néhol a kérő szöveg ünnepélyes, bibliai idézetekkel tarkított volt. Régebben a kérésre nem adtak rögtön választ, rendesen halasztást kértek; előbb tudakozódtak a legény után – elmentek a legényes – házhoz „háztűznézőbe”, s csak egy újabb alkalommal válaszoltak. „Sora volt a dolognak.”

Háztűznéző

A leányos ház sokszor megüzente, hogy mikor mennek háztűznézőbe, másutt a kérés alkalmával beszélték meg az időpontot. Ha a bejelentett „haladékidő” elteltével nem mentek háztűznézőbe, az azt jelentette, hogy nem kell a legény. Általában a leány szülei mentek háztűznézőbe, de rendesen a rokonság, ismerősök is elkísérték őket. Körülnéztek a legény házában és gazdaságában: megnézték a kamrát, a hámos- és aprójószágot, s a közeleső földeket is. Némely helyen a legény cselhez folyamodott, barátaitól, szomszédaitól sok mindent kölcsönkért, más földjét mutatta meg, vagy más házába fogadta a vendégeket – ezért itt rendszerint váratlanul top­pant be a „háztűznéző”-k. A palócok szerint a jó szűr a „rekomendáció” – ezért azt a szobában szemet szúró helyre akasztották. Göcsejben a gabonás hordókat fordítva helyezték el, s fenekükre öntötték a gabonát; a háztűznézőknek nem illett kérdezősködni. A háztűznéző leánynak nem volt szabad nevetnie, mert asszonyként sokat kell majd sírnia. A háztűznézőket megvendégelték, ha a leánynak és kísérőinek nem tetszett a legény portája, nem fogadták el a kínálást.

Válaszadás

Régen háromszor kellett menniök a leányos házhoz, mert nagyon helytelennek tartották, ha a leányt „első szóra” kiadták. A kérésre rögtön nem adtak választ, haladékot kértek. A határidő kitűzés már maga jelképes válasznak számított: a rövid halasztás „nem”-et jelentett, ha üzentek – az legtöbbször mentegetőzés, elutasítás volt.
A határidő elteltével, a legény násznagyával és néhány rokonával ellátogatott a leányos házhoz: ünnepélyesen megismételték a kérést, és meghatározták a „kézfogó” napját. Komárom megyében, ha a kérővel meg voltak elégedve, a kérés utáni napon a leány anyja egy nagy mákos rétest sütött, s este a leány a rétest kötényébe téve, pruszlikja alatt egy üveg borral átment a legényhez, a legény rendes hálóhelyére, az istállóba. Együtt megették a rétest és megitták a bort, s hajnalig beszélgettek. Másnap a legény ment ekképpen látogatni.

Eljegyzés (kézfogó)

Az eljegyzés a házasságkötés folyamatának egyik főeseménye; a hozzáfűződő szokások javarésze jogi jellegű, az eljegyzés kötő jellegét hangsúlyozza. Az anyagi ügyek megtárgyalása, sokszor már kéréskor, illetve a háztűznézéskor veszi kezdetét. A mennyasszony javára szolgáló „móring” összege, vidékenként és anyagi helyzettől függően más és más; Mátyusföldön egyetlen kikötés, hogy páros számból kell állnia. Sokszor a régiségben „móringlevelet” írtak, s a pénzen kívül még holtig való lakást és tartást is belefoglaltak az asszony részére. Ez megillette az asszonyt magtalansága esetén is. S csak akkor veszett el, ha újból férjhez ment. A pénzt és a kívánt ruhaneműt a legény keresztapja adta át a leány keresztapjának, ez meg a leány anyjának. A XIX. században a leány sem pénzt, sem ingatlant nem kapott legföljebb egy ködmönt, borjút, tulipános ládát. Később azonban sokféle szokássá vált az „ellenmóring” is. Ez rendesen a legény adta móring egynegyedé, néhol fele volt. Ha az ellenmóring egyenlő volt a móringgal „katonamóringnak” nevezték; az ellenmóringhoz „katonaágy” is tartozott (ágynemű). Kisasszonyfán a móring átadása után a legény már magáénak tekintette a lefoglalt leányt. A leány nem ment ezen túl leánypajtásai közé, már feleségként, a legény meg az ő uraként szerepelt a nyilvánosság előtt.
Az eljegyzésre hivatalosak: a vőlegény násznagya, a legközelebbi rokonsága, komái és a két szomszédja rendesen gyertyagyújtás után érkeztek, a menyasszonyos házhoz. Ott nem könnyen enged­ték be őket. Az érkezők cselhez folyamodtak: fáradt utasoknak mondták magukat, s végre többszöri elutasítás után, tréfás huzakodással jutottak be a házba. A kérő násznagy bibliai idézetekkel tarkított beszéddel kérte ki eljegyzésre a leányt. Rendesen nem adták elő azonnal, álcázott vénasszonyokat kínáltak, vagy három letakart alakot hoztak elő, akik közül a vőlegénynek, anélkül, hogy érintette volna őket, ki kellett választania az igazit. Aztán a kérő násznagy felszólította a leányt, a kiadó pedig a legényt: jól meggondolták-e a dolgot, s akarnak-e egymáséi lenni. Beleegyezésük után a násznagy: „Isten adja, hogy úgy legyen” szavakkal fejezte be a szertartást. A hitletétel egyszerűbb módja, az egyezségnek „kézfogással” való megpecsételése volt. (III. Miklós pápa a XIII. században a kézfogót „magyar szokás”-nak mondja.) A leány és a legény szóbeli beleegyező nyilatkozata után a násznagy fölszólította őket, hogy adjanak kezet egymásnak. A leány néhol köténybe bur­kolt kezét nyújtotta. A Balaton mellékén összefogott kezüket borral leöntötték, e mozzanat talán a vérszerződés leegyszerűsített formáját őrizte meg; Pusztafaluban a színes szalagokkal ékesített legény megfogta a leány jobb kezét, a vőfély pedig bal kezébe egy száraz ágat vett, rá könnyen gyulladó kenderkócot aggatott és lángra lobbantotta.
A kézfogást a jegyváltás követte. A vőlegény néhol már a kézfogás alatt a menyasszony kezébe csúsztatta a „Jegypénz”-t (fényesre csiszolt arany vagy ezüstpénz); sok helyen e pénzt felbokrétázott papírba „öltöztették”; néhol pedig a legény piros almába szúrta. Ezzel a leány „el volt adva”. Baranyában a násznagy gyűrűvel „kötött össze”: kezébe vett egy díszes tálat, benne a jegygyűrűk, és maga mellé állította a mátkapárt. Bibliai idézetekkel színesített beszéde után a fiatalok kinyújtott jobb kezén a középső ujjra húzta a gyűrűket. Jegyajándékul néhol a legény jegykést, pártára való szalagcsokrot és egyéb apróságot adott (Kalotaszegen faragott díszsulykot). A menyasszony viszont hímzett jegykendőt vagy zsebkendőt ajándékozott a legénynek, páros számút, hogy maga se váljék páratlanná. Másutt „szégyenbokrétá”-t kapott a legény, s ezt eskü­vője napjáig a kalapja mellett kellett viselnie. A jegyadás neve vidékenként más és más volt: jegyváltás”, jegyadás”, jegyfeltevés”, „kendőlakás”. Ezután a kérő násznagy megáldotta a jegyeseket, emlékeztette őket arra, hogy mostantól „a Nap alatt vannak”, s ki­kötötte, hogy a legénynek szabad bejárása legyen a leányos házhoz. Másutt a kiadó násznagyra bízta a menyasszony gondozását, amíg érte jönnek. Végül a jegyesek a szülők elé járulnak, s kérik, hogy fiukká, illetve lányukká fogadják és megáldják őket. A szülők megcsókolták a fiatalokat, majd a vőfély sorba bemutatta menyasszonyt a vőlegény rokonainak, aki a férfiakkal kezet fogott, a nőket pedig megcsókolta. Amíg a házban a szertartás folyt a ház előtt összegyülekezett fiatalság tilóval, kendertörővel, csengővel, kolomppal hatalmas zajt csapott. Üres fazekakat vagdostak az ajtóhoz, amíg el nem zavarták őket. Néhol a legények lövöldöztek, s a vőlegény az első pohár bor után kiment az udvarra, s „elbúcsúzópénz”-t adott legénytársainak. Ezután a leány egy-egy szépen összehajtogatott, s tányérra tett keszkenőt ajándékozott a kérőnásznagynak. Néhol a vőlegény szüleit és testvéreit is megajándékozta a menyasszony. A szertartás után a násznagy felszólítására asztalhoz ültek; a vőlegény és a menyasszony egymás mellett foglalt helyet; úgy, hogy a mestergerenda közéjük nem eshetett. „Egytányérból” ettek, és egy pohárból ittak. Néhol a vacsora alatt a kamrába csuk­ták őket, hogy ismerkedjenek, s csak levest adtak eléjük, s hozzá lyukas szűrőkanalat. Kéthelyen, a tulipános ládára ültették az ünnepelteket, s csak egy-egy pohár borral zavarták meg őket. A vőlegény elfogadta a teli poharat, s a násznagyra, azután a szülőkre kö­szöntötte, átadta a menyasszonynak, s tőle visszakapva végül ivott belőle. A vacsorát általában a menyasszonyos-ház adta, sok helyen azonban a vőlegény népei is vittek ennivalót, s ezt a vacsora után szétosztották. Az „áldomásital”-t a vőlegény adja. Vacsora után a menyasszony sorra csókolta a vendégeket, ezért „csókpénz” járt. A tánc, mulatozás reggelig tartott.
Az eljegyzést általában végleges kötésnek tartották. Ha mégse lett belőle házasság, a lemondó fél köteles volt a maga jegyét visszaküldeni, mert a jegy „foglalódnak” számított. A másik pedig rendesen csúffá tette a nála maradt jegyet. Ha legénynél maradt, mi­kor mást vett el, besározta és piszkafára tette korábbi jegyese kendőjét, s úgy hajtott el a házuk előtt. A visszautasított leány pedig feldarabolta a visszakapott kendőt, s fára aggatta.

Hirdetés

Az eljegyzés után, sokszor már a mulatság reggelén, máskor a legközelebbi vasárnap elmentek a paphoz „beiratkozni”; „szemre mentek”. A vőlegényt a kérő násznagy, a menyasszonyt valamelyik idősebb rokona kísérte. Néhol csak a násznagy ment el bejelenteni. Ha többen mentek visszatérőben beültek a kocsmába, ahova a vő­legény szülei vittek ételt.
Ezt a templomi kihirdetés követte. Ormánsági felfogás szerint illő dolog, hogy mindenki legalább egyszer meghallgassa a saját kihirdetését, hogy házassága boldog legyen, s a gyermekei majd süketek ne legyenek. Göcsejben viszont éppen a hirdetés előtt távoztak el. Erdélyben igen sok helyen sem a jegyespár, sem a velük egy födél alatt lakók nem mentek el a hirdetésre. A hirdetésre menők ruhája a csángóknál fekete. Gigén a harmadik hirdetésre fekete gyászruhában ment a menyasszony.

Jegyesség

A vőlegény ettől kezdve szabadon látogatta a menyasszonyát, néhol minden este, másutt bizonyos napokon. A palóc vőlegény első alkalommal kendőbe kötve almát, diót, „malomkalács”-ot vitt, s ekkor beszélhetett először négyszemközt a menyasszonyával. Általános szokás volt, hogy a vőlegény valamilyen ajándékkal jelent meg: kulacs borral, kaláccsal, pogácsával, hogy a leányt házához szoktassa. Távozásakor a leány kikísérte; a legény pénzt adott neki; s ezzel megvallotta a csókolózási engedélyt. A menyasszony az így össze­gyűlt pénzt lakodalom előtt nem költötte el. Nagy sértésnek számított, ha a vőlegény a látogatást elmulasztotta. Szegeden bálba is elmentek a fiatalok, kísérő nélkül (a vőlegény őrizze már a menyasszonyát!). Szerémségben joga volt a vőlegénynek a menyasszonyos-háznál aludni, de férfi jogait még nem gyakorolhatta. A jegyben járókat külsejük is elárulta: Debrecenben régen a menyasszony violaszín selyemkötényben ment a templomba; a vőlegény feltűnő helyen, kalapja mellett, mellén viselte a „jegyet”, a „szégyenbokré­tát”. A gonosz ártása ellen a fiatalok ilyenkor ezüstpénzt hordtak a csizmájukban. A másik fél hűségét a leány úgy „fogta”, hogy első látogatáskor a legény lábnyomát kivágta a pitvar földjéből, és befelé fordította; távozáskor leoldotta a kötényét, s fordítva kötötte föl, a legény meg fonákul viselte a gatyáját.

Búcsúztató, sirató

A „sirató” a leány, illetőleg a legény kiválásának „elválakozásá”-nak ünnepe leány-legény társai közül, a székelyek szerint „vigassággal siratják” őket Legtöbb helyen mindkét háznál külön tartották a siratást, s rendes hívogatót kértek föl erre is. Oroszhegyen a leány részére három felpárnázott, felcsokrozott leány végezte ezt a feladatot. A sirató a fiatalság mulatsága volt: a násznagy vagy a vőfély elbúcsúztatta a menyasszonyt és a vőlegényt a fiatalok soraiból. Magyarlapádon temetésszerű, de külsőleg tréfás szertartással búcsúztatták a legényt – a szertartást tánc követte. Sajónémetiben az első hirdetéskor a karban (a karzaton) barátai sorban hátba verték a vőlegényt, aki később fizetett nekik a kocsmában. Ahol külön, gyülekeztek a leányok és legények, ott szokás volt, hogy a vőlegény egyedül, vagy a násznagyával átment a leányos házhoz. Néhol be­ment, másutt csak leskelődött a vőlegény, ha azonban elfogták, bevitték és a násznagynak kellett őt kiváltania. Marcaliban és környékén legénybúcsúztatáskor a borospincéket látogatták sorba a vőlegényt búcsúztató legények. A leány búcsúja leánytársaitól néhol a templomban történt. Másutt a lányok az esküvő előtti éjjelt együtt töltötték a menyasszonnyal, ezt nevezték az Alföldön „leányhálónak”. Palócvidéken az első világháború előtt az volt a szo­kás, hogy a lakodalom napját kitűzték, a menyasszony és leánypajtásai összegyűltek a falu játszóterén, körbe kapaszkodtak és énekeltek:

„Lánypajtásaim, ide nézzetek
Utoljája vagyok veletek
Mert menyasszony már az én nevem,
Letelt már a lányéletem.”

S amikor már teljesen együvé, egyetlenné vált a körbe karikázó lánycsapat, a menyasszonynak ki kellett lépnie e „kötésből”. Némely esetben elájult ilyenkor, de nagyon ritkán az is előfordult, hogy a szíve szakadt belé. Virágos leány élete letelt a menyasszonnyá lettnek, a kiválás, kiszakadás visszavonhatatlan, végleges volt. Bátorban a leányok gyűrűjében maga a menyasszony énekelte el ezt a dalt. A siratók java a menyasszony öltöztetésekor hangzott el. Pl.:

„Föltették már, sej, haj, nékem a koszorút,
Zöld levele, sej, haj, a homlokomra borult.
Hullj le sej, haj koszorú levele,
Úgyse teszlek már én többet a fejemre”
Vagy:
„Felhúztam már én a jegycsizmát,
Ne sírj anyám, hogy menyasszony vagyok.
Ne sírj anyám, hogy menyasszony lettem,
Majd megsegít engem a jó Isten.”

A tápai leány esküvőjére feketébe öltözködött, csak este a lakodalomra váltott fehér ruhát.

Esküvő

Előkészületek

A templomi hirdetés alatt készítette el a menyasszony a vőlegény­inget vagy jegyinget. Ahol többen segítettek, a menyasszonynak ott áldomás és vacsora volt a befejezés. Csökölyön a vőlegény a kamrában próbálta föl az inget, a menyasszony segítségével, hogy együtt lehessenek a fiatalok. Másutt a jegyinget az esküvő reggelen küldte el a menyasszony a vőlegénynek, aki az esküvőre fel is öltötte. A lakodalom ideje a kis-és nagyfarsang volt, illetve a zöldfarsang. Kalotaszegen, aki áldozócsütörtökig nem ment férjhez, abban az évben már nem kelt el. A lakodalom napja hétfő vagy még in­kább szerda volt. Szerencsésnek tartották a holdújulási vagy holdtöltéi lakodalmat, mindkettő „gyarapodásit hozott. A XIX. században minden lakodalmat a nagyfarsang vége hozta. Erre utal a vízkereszt utáni vasárnapok elnevezése is: első-, második- és harmadik „hirdetett vasárnap”.
Fontos dolognak tartották a lakodalmi tisztségviselők kiválasztását. A palócoknál és a matyóknál az esküvőt előző vasárnap a vőlegényes háznál mulatott a fiatalság. A násznagy éjféli 12 órakor „kiszól”-t, sorban megkérdezte a tisztségekre felkérteket, hogy vállalják-e a feladatot. Az elfogadás után még táncoltak egy dara­big.
A vendégek meghívása általában a harmadszori hirdetés után történt. A szerdán tartandó lakodalom előtt vasárnap az első, kedden délelőtt a második, délután a harmadik hívás. A vendéghívók kalapja, botja virággal, tollakkal volt ékes, s pattogtatott kukoricá­val, szalaggal; mellükön virágcsokor vagy szalag hirdette tisztüket. Nyakukban kulacs, ebből kínálták a meghívottakat, amelyet azok mindig teletöltöttek. Néhol kísérője, segítője is volt a vendéghívóknak, ezt „kutyaütő”-nek nevezték. Rigmus után a választ rendesen nem szóval adták meg, hanem a következő napokban valami ajándékot küldtek a lakodalmas házhoz. Ezekhez a házakhoz a lakodalom reggelén ismét elmentek a hívogatók. A vendéghívó a meghívottak leányaitól kendőt, szalagot kapott, de jutalmazta a megbízó is.
A meghívottak a lakodalom előtti napon vitték az ajándékukat: ételneműeket, háztartási eszközöket stb. Néhol a vőfélyek, vendéghívók gyűjtötték Össze az ajándékokat, a kezükbe kerülő tárgyakat el is lopták; csak akkor adták vissza, ha érte mentek.
A lakodalmi virágokat a koszorúslányok szedték; ők virágozták fel a vőfélyeket és a hívogatót is. A vőlegényvirágot a menyasszony szedte (vagy vette), és tűzte fel a vőlegénynek. A legtöbb helyen a lakodalomra a rokon és szomszéd férfiak segítségével nagyállatot vágtak – az asszonyok dolgozták fel a húst. A munka befejeztével „vágótort” tartottak.
A lakodalmi ételek elkészítéséhez általában külön tűzhelyet is készítettek az udvaron, s zöld ággal kerítették azt. Erdélyben a legények szekérrel konyhafáért mentek az erdőre, a hazaérkezőket a leányok vízzel locsolták meg, vagy rossz fazekakat dobáltak feléjük. Hétfaluban a „tűzcsináló” férfi gyújtotta meg a menyegzői tüzet. A sütés-főzéshez segítőket hívtak, jó hírű szakácsnőket, a „csömörfőzők”-et. Jutalmul kendőt kaptak. Az Alföldön a lakodalom elma­radhatatlan része volt a csigatészta. Készítéséhez segítőket hívtak, a csigacsináló leányok fehér kötőjükbe vitték az ajándéktojást. A munkát vacsora koronázta, s a közbe oda kerülő legények a leányokat táncba-kapva „eltapsolták a csigát”. A lakodalmi kalácsot is előre elkészítették, néhol akkorát sütöttek, hogy berakáskor szét kellett szedni a kemence száját. Valamikor életfává öltöztették. Sütöttek még rétest, bélest, perecet, újabban tortát és egyéb süte­ményeket is.

Kendőfa

A kendőfa a lakodalmas ház jelölője volt. A lakodalom előtti valamelyik napon a vőlegényes háztól indultak a legények az erdőbe: vidám dalolással fiatal szálfát hoztak magukkal, s virággal, kendő­vel öltöztették. Hétfaluban a legényes ház fájára gazdasági szerszámokat, a leányos házéra háztartási eszközöket aggattak. A kendőfa-állítását lakoma és tánc követte.

Ágyvitel

Sok helyen az esküvő előtt vitték a vőlegényes házhoz a menyasszony ágyát. A lakodalom előtti napon küldöttség ment az ágyért; a vőfély kérte ki az ágyat, de előbb számtalan kérdésre kellett felelnie, s megalkudnia az árban. A meginduláskor a szekér kerekéhez üres cserépfazekakat vagdostak. Az ágyvivők víg nótázással körbenyargalták a falut. Nagyszalontán ennek a körútnak „csengőzés” volt a neve (csengős-szerszámos fogaton járták). A palócoknál kü­lön dunyhavivő asszonyok vitték táncolva a menyasszony dunnáját. A vőlegényes házba megint hosszas kérdezősködés után en­gedték be őket. Sok évődés után vetették meg az ágyat, a bámész­kodó gyermekek közül meghempergettek egyet rajta, hogy fiú legyen az „első”. Utána eljárták az „ágyvetők” mulatós, vidám táncát.

Esküvő, lakodalom

A kézfogó a felek elkötelezésének az ünnepe, a lakodalom a meny­asszony átadásának, hazavezetésének napja volt. A két szertartás közé helyezte a kereszténység az egyházi esküvőt, a múlt század végén ez a kötelező polgári esküvővel bővült. A katolikus templo­mokban a feszületre tett kézzel esküdnek örök hűséget egymásnak a felek: a vőlegény és a menyasszony. Ez, Istennek tett eskü, amelyből esküvő szavunk ered, csak nálunk, magyaroknál található meg. A Galga-menti menyasszonyt az esküvő hajnalán a koszorúsleányok patakra kísérték, s megfürdették; az ekképpen megtisztultat visszafelé a kertkapu előtt szalmatűzön emelték át a vőfé­lyek.
Az esküvő napjának reggelén a hívogatók, néhol cigányzene kí­séretével figyelmeztették, gyűjtötték össze a hivatalosokat. Mindkét háznál külön gyülekezetek; ettek, ittak ilyenkor a régiségben, és táncra perdültek. A vőfély ékes rigmusokkal búcsúztatta el a vőlegényt társaitól és a legényélettől. Majd gyalog vagy szekérre ülve, vidám dalolással, zeneszóval indult el a menet a menyasszonyos házhoz, lehetőleg kerülő úton. Odaérve rendszerint két asszony seperte az utat, s a kapu el volt torlaszolva, szalmakötéllel átkötve. A kiadó- és kikérő násznagy között tréfás vitatkozás kezdődött, ta­lálós kérdésekre kell válaszolniuk, végül beengedték a „szállást keresőket”, s enni-innivalóval kínálták meg Őket. Ez alatt a nyoszolyóleányok a menyasszonyt öltöztették, aki csak ült tétlenül: „jegybe, gyűrűbe”. Aztán a kikérő násznagy kérte, hogy adják ki a meny­asszonyt. Álmenyasszonyokat vezettek elő, s csak harmadszorra jött az igazi. A kikérőnek váltságdíjat kellett fizetnie; ezt a pénzt a menyasszony csizmájába rejtette. A vőfély azután megkopogtatva a mestergerendát verses mondókával búcsúzott a menyasszony szüleitől, elbúcsúztatta a menyasszonyt testvéreitől, leánypajtásaitól, rokonaitól, szomszédjaitól is: a menyasszony sírva csókolt meg mindenkit. Az apa és az anya megáldotta távozó leányát, s a kikérő/násznagy gondjaira bízta; a násznagy pedig eljárta vele a „búcsútáncot”. Közben a vőfélyek is megkapták a menyasszonytól az ajándékkendőt, a kisvőfély pedig a vőfélybotot: a rozmaringágat, amelyre alma, dió, sütemény, élő veréb, szalag stb. volt kötve; s feldíszítették a zenészeket, kocsisokat is, s a lovak szerszámaira kendőt, fátylat kötöttek. Végre a násznagy utasítására a vőfély jelt adott az indulásra. A felállás rendje igen változatos volt. Néhol kü­lön mentek az asszonyok, leányok, s a menyasszonyt két nyoszolyólány kísérte a vőlegényt pedig a vőfélyek. Másutt elől ment a vőfély a bottal, utána a menyasszony az első vőféllyel, a vőlegény a nyoszolyólánnyal. Olyan is előfordult, hogy a vőlegény és a meny­asszony a maga külön kíséretével külön-külön ment az esküvőre. A vőlegény menete előre ment, s a templom előtt várta a menyasszonyét. Az úton kurjongatnak, rigmusokat szólnak, és pereceket szórnak a nézőknek a régi falu lakodalmasai. A leskelődő gonoszt zajkeltéssel (cserépedényeket törtek, lövöldöztek) tartják távol. Néhol szalmakötéllel volt az út „torlaszolva”, a vőfélynek kardjával egy csapással kellett keresztülmetszenie, különben „borváltságot” fizetett a legényeknek. Számtalan jelből a fiatal pár jövőjére jósolgattak; ha lakodalmas menettel találkoztak, mindenki letakarta a maga menyasszonyát és nagy ívben kerülték ki egymást. Esketés után néhol megkerülték az oltárt, s a menyasszony fejére fehér fátylat terítettek. A vőfély megköszönte a papnak a fáradságát, s kalácsot, üveg bort, s egy menyasszony szőtte kendőt adott át neki. Kijőve a parókiaudvaron eljárták a „paptáncát”. Somogyban a leánybarátnők „menyasszonycsókkal” búcsúztak társuktól.
A vőlegény és a menyasszony násznagya már a templomajtóban alkudozni kezdett egymással, a vőlegény már vitte volna a menyasszonyt, de megegyeztek, hogy délutánig szülei házában marad­jon. Aztán külön vált a két menet, helyenként más úton, mint jöttek, hazakísérték a menyasszonyt. Többfelé szokás volt, hogy a menyasszony a templomból kijövet megfutamodott, a vőlegény vőfélyének kellett megfognia, hazavinnie és őriznie, amíg a násznép meg nem érkezett.
A csángóknál a vőlegény két barátja futott versenyt gyalog vagy lovon a vőlegény házáig, útközben szalmakötél akadályokat kellett átugraniuk. A nyertes selyemkendőt ka­pott. Hazafelé menet a menyasszonyt igyekeztek ellopni, a vőfélyek ügyeltek rá. A szalmakötél akadályon kívül egyéb akadályokat is állítottak, kurjongattak, lövöldöztek, s ijesztgették a lovakat az es­küvő résztvevői.
Az esti lakomáig való időt néhol a násznép a kocsmában töltötte vagy hazaszéledt; de a legtöbb helyen mindkét háznál külön ebédet adtak. A vőlegénynek a menyasszony küldött ebédet két nőrokonával. Ebéd után ajándékozták meg a menyasszonyt. A násznagy jelentette be az ajándékozást, a menyasszony köszönte meg.
Alig fejezték be az ebédet egyre-másra érkeztek a követek a vőlegényes háztól, s emlékeztették az otthoniakat a menyasszony közelgő végleges elvitelére. Aztán elindult a küldöttség a vőlegényes háztól: elől az első vőfély rúdra erősített selyemkendőkkel, a „zászló”-val, utána zeneszóval a násznép és a vőlegény. Ha a két fél más-más faluban lakott, akkor a követség előbb valami ismerős házába tér be, s onnan üzenget a menyasszonyos házhoz. (Néha háromszor mennek, s csak harmadszorra adják ki a menyasszonyt. A menyasszony elvitelében, „elrablásában” eredetmondánk, Hunor és Magor leányrablása lelhető föl.) A „szállást” keresőket akadályok, találós kérdések várják, ezen túljutva kerülnek belülre, s ott kölcsönösen étellel, itallal kínálták egymást.
Néhol ilyenkor következett az ajándékok „felszólása”: a nász­nagy az ajándékozó nevét mondva adta át az ajándékot a menyasszonynak, s a vőlegény is átadta ajándékait a menyasszonynak és jövendő ipának, napának. Aztán a vőfély elbúcsúztatta a menyasszonyt háza népétől, majd a kiadó násznagytól kikérte a menyasszonyt. Sok helyen ekkor is maskarát vezettek elő, vagy a letakart személyek közül kellett a vőlegénynek kiválasztania a menyasszo­nyát. Menyasszonytáncot jártak, s előkészültek az indulásra. Szlavóniában a menyasszony ilyenkor széttépte a koszorúját, s a vőlegény csizmájába dugta, jelentvén, hogy már övé a lánysága, ez után letakarták a menyasszonyt, hogy senki meg ne lássa. Végre megindultak a szekerek (a menyasszonyt helyenként a vőlegény ölébe ültették), s akadályokkal kellett megküzdeniük. Útközben több helyen megálltak, „stációt” tartottak, s eljárták a „stációtáncot”. Ha más faluba vitték a menyasszonyt, a falu határában előbb meg kel­lett váltani a legényektől: pénzzel, itallal, vagy a menyasszonytánccal.
Az útban lévő menet követet küldött előre a vőlegényes házhoz, hogy nyissanak kaput. A megérkező menyasszonyt Ölbe vették le a szekérről, vagy az anyósa széket hozott ki, s így segítették le, s ő maga vagy a ház népe gabonaszemeket szórt az érkezőkre. Sok helyen zárva volt a kapu, s a menet csak hosszas alkudozás árán jut­hatott be. A szószóló vőfély engedélyt kért a belépésre, kérte a vőlegény szüleit, hogy fogadják be leányuknak a menyasszonyt, az örömanya ekkor meg is csókolta menyét. Néhol az udvaron búzaszalmából tüzet raktak, s belépés előtt a menyasszony háromszor körüljárta; s az örömanya vezette be a házba. Másutt az örömapa vette át a menyasszonyt, bemutatta háza népének, s ezzel a beiktatta a nemzetségbe. A menyasszony mindenkit megcsókolt, az új rokonságnak, a vőfélynek keszkenőket ajándékozott. Néhol a belé­pő menyasszonynak fáklyát adtak a kezébe, vagy körüljáratták vele a tűzhelyet, s aztán vőlegényével együtt valamit falatozott, s megölelte a kemencét, amely az anyaméhet idézi meg. Másutt a vendégek körülállták az asztalt, s összefogózva, a menyasszonyt és a vőlegényt közrefogva, háromszor, rigmusokat mondva körbejártak. A menyasszonyt körülvezették a házban, a kamrában és az udvaron. A tűzön lévő ételt megkeverte, megkóstolta; aztán mézes kenyeret adtak neki, hogy „édes” legyen majd asszony-élete, s Jézustól áldott (hiszen a mézet adó méh a régiségben Jézus jelölője), vagy a vőlegényével együtt mézet evett, és seprűt nyomtak a kezébe, különböző cselekvésekkel igyekeztek a menyasszony ügyességét, boldogulását, a gyermekáldást megjósolni, illetőleg biztosítani. A menyasszony ezután a kamrába vonult, s ez alatt a többiek tánccal, játékkal töltötték el az időt vacsoráig.

Vacsora

Az asztalhoz ülésre a vőfély szólította föl a vendégeket, s kijelölte mindenkinek a helyét; néhol arra is ügyeltek, hogy páratlan szám­mal üljenek az asztalnál. A főhelyen általában a násznagy ült, két oldalán az ifjú párral, vagy maguk a fiatal házasok, bár néhol ők a kamrában vacsoráztak. Sok helyen a menyasszony mellett a nyoszolyólány ült, hogy vigyázzon rája. A násznagy vagy a menyasszony elé helyezték az „életfát”. Az ételek feltálalásáig énekeltek, közben-közben a fiatalasszonynak jelt adtak a „molnárcsókra”, mi­re az új pár megcsókolta egymást. Kézmosó vizet s egy rúdra fűzött törölközőt is hordoztak körül, s mindenki pénzt dobott a vízbe. A násznagy rövid asztali áldást mondott, s jött a vőfély az első tál étellel, verset mondott, s mintha a tálat elejtené, egy rossz fazekat a földhöz vágott. Ezután következett verses beköszöntővel az ételek sora: a hiányozhatatlan, jellegzetes ételekkel. Csak az ifjú férj ült kalapban! Az ifjú házasok egy tányérból ettek, egy pohárból ittak; fakanál, fakés, favilla dukált nekik. A nyoszolyóasszonyok szolgál­ták fel az ételüket, s a nyoszolyóleányok vágták fel részükre a húst. (Néhol a menyasszonynak semmit nem illett ennie.) Minden vendég elé odahelyezték az általa hozott ételeket, ebből egy-egy darabot tányérra helyeztek egy pohár borral, s jót kívánó mondókákkal küldözgették egymásnak. Az életfa gyertyáit a menyasszony gyújtotta meg, s először ő vett róla a vőlegényével, majd a többieknek szétosztotta a rajtalevőket; a fát pedig az ajtófélfához vágták, hogy a boldogság ne menjen ki a házból. Mindenki kapott a menyasszony hozta mézes pálinkából is. Igyekeztek ellopni a menyasszony cipőjét, ha sikerült a vőfély váltotta ki, s pénzt gyűjtött benne bölcsőkötőre. A vőlegényt és a menyasszonyt megkísérelték egymással összekötözni. A násznagynak néhol két tál között élő verebet tálaltak föl, vagy korpából készült násznagyi tortával kínálták. A lako­dalmi asztal mulattatásáról a vőfélyek gondoskodtak, sok helyen azonban a „kunkapitány”, „vidor”, illetve az „izgáncs”. A vacsora vége felé az áldomások következtek. A vacsora utolsó étele általánosan a kása volt. Utána bejött a bekötözött kezű szakácsné, a vőfély pedig „kásapénzt” gyűjtött a számára. Vacsora után néhol a menyasszony két menyecske kíséretében pénzért mindenkit körbe­csókolt.
A cigányok vacsoráztak ezután, majd a nyoszolyóleányok kisöpörték a helyiséget – és következett a tánc. De előbb még a vőfély engedélyt kért a násznagytól a „menyasszony felszabadítására”. Engedelem után táncolt vele egyet, majd sorba átadta a nemzetség férfi tagjainak, akik ezzel a tánccal beavatták a nemzetség sorába („sortánc”). Utána szabad volt a tánc, s a vőfélyek gondoskodtak róla, hogy különösen a menyasszony családjának leánytagjai tán­cost kapjanak. A vacsorára nem hivatalosok a ház előtt leskelődtek, ezért tisztán kellett tartani az ablakot, mert különben betörték. Éjféltálban jöttek a „hívatlanok”, „szűrösök”, „törökök”, „cigányok” – ezek maskarás legények voltak, akik bejövetelre engedélyt kapva megtáncoltatták a menyasszonyt vagy mókáztak; enni, inni kaptak, majd rövidesen távoztak. Helyenként a hívatlanok serege csődült össze, ilyenkor egy nótáig való tánc járt nekik („hívatlanok tánca”), rendszerint az udvaron, vagy kint az utcán a ház előtt.

Fektetés

Éjféltájban érkezett el a fektetés ideje. A vőfély balkeze ujjai közé három viaszgyertyát helyezett, meggyújtotta, s bevezette a menyasszonyt a lakodalmas sereg közé. Mondóka közben egyenként oltotta el a gyertyákat. Aztán engedélyt kért a násznagytól a meny­asszony elvitelére, miután megkapta, ismét elbúcsúztatta a szüleitől, lánypajtásaitól, rokonaitól; miközben a letakart arcú menyasszonyt a szobában körbe vezette, s végül kiszaladt vele a szobából. Kinn a nyoszolyóasszony várta, aki fehér kendővel takarta le a menyasszony fejet, s felvezette a padlásra: az első hálóhelyére. Néhol a menyasszonytánc éjfélkor volt, s végeztével a vőlegény futva ragadta ki a menyasszonyát a sokadalomból. Másutt „fektető dalt” énekelve egész menet kísérte ki a menyasszonyt, s utána a legények muzsikaszóval a vőlegényt. A padláson a nyoszolyóasszony készítette el a nászágyat, füvekkel, imádsággal megáldva azt. Lefekvés előtt a vőlegény (vagy vőfély) levette a menyasszony koszorúját, s a vőfély botjára tűzve vitte vissza a vendégseregbe. Széken a vőlegényvirágot, a rozmaringból kötött csokrot belehelyezik a menyasszony rozmaringkoszorújába, az elkövetkező nász eljátszása, istenfával való megáldása ez. (A rozmaring istenfa szerepű volt a régiségben.) A nász előtt a menyasszony lehúzta a vőlegény csíz máját, a vőlegény gyengéden a menyasszony homlokához koccantva mondta; „én a te urad vagyok”. Végre mindenki eltávozott, s a padláslétrát az új pár felhúzta. A mulatság odalent tovább folyt, a legtöbb helyen ilyenkor jöttek a mókázok, senki ne gondolhasson arra, ami fönt – Isten közelében – a padláson történik; s közben a legények igyekeztek az ifjú pár valamilyen ruhaféléjét ellopni, hogy kiváltathassák.

Kontyolás

A zene szólt, szabad volt a tánc, különböző játékokat, alakoskodó táncokat mutattak be. így telt el az idő hajnalig vagy reggelig, ami­kor a „kontyolás” következett. Ezzel a szertartással vették fel az új asszonyt az asszonyok közösségébe:
„...Túl a vízen, meg innét, Téged a konty megillet.”
Rendesen külön szobába vitték az új asszonyt. A felkontyoláson az ifjú férjen s a násznagyon kívül általában csak nők voltak jelen. Megkezdése előtt a násznagy megkérdi az új asszonyt s embert: elismerik-e egymást hitvesül, ha elismerik, ezt mondja: „az Isten is ismerjen el benneteket.” A menyecskét ezután székre, lyukas szakajtóra, vagy az embere ölébe ültették- s a nők (néhol csak leányok) kibontották a haját. A menyecske eközben ellenkezett, sírt, mert ez volt az illendőség. A kontyot az asszonyok tették föl. A násznagyok a menyecske kötelességéről énekeltek, s az asszonyok válaszoltak rá:
„Édes sárga szép hajam hova lettél?
Talán bizony fésű alá tekeredtél!
Odatekeredtem ám,
Le sem ereszkedem ám – soha többé.”
A kesergő új asszonyt a nyoszolyólány vigasztalta. A magyar szertartásban a kontyfeltétel volt a fontos ellentétben az idegen „felkendőzéssel”. A főkötőt rendesen a vőlegény adta cserébe a jegyin­gért. A főkötőt a kontyoló tette föl. A Galga-mentiek a főkötőre, amely a konty fészkét „őrzi” szalaggal virágot s madarat idéző formát helyeznek, amelynek „pipiske” a neve. Ezen a vidéken az egyik pacsirta-fajtát nevezik így. A pipiske a fényhozó madár szerepét tölti be, hogy áldás legyen a magzaton. E szokásba föltehetően „Emese álma” szépült. Az új menyecske át is öltözött, majd váltságdíj ellenében átadták a vőfélynek, s az kézen fogva, ujjai között gyertyát tartva vezette a lakodalmasok elé a piruló asszonyt. Néhol a fejére kendőt borítottak, s a bemutató vers végén rántották le onnan. A vőfély a gyertyát (gyertyákat) magasra tartotta, s felszólította a vendégeket, nézzék meg nem hibás-e a menyecske. A menyecske igyekezett elfújni a gyertyákat, de a nyoszolyóleányok és a vőfélyek újra meggyújtották, míg mind a hármat egyszerre el nem tudta oltani. Aztán a menyecske sorba kínálta a vendégeket a menyasszonypogácsával és mézes pálinkával.

Menyecsketánc

A menyecske bemutatása után behoztak egy asztalt a szoba egyik sarkába, rá tányért vagy rostát, s néhol mellé egy üveg bort s poha­rat tettek. Az asztal melletti székre a násznagy ült, mellette állt a vőfély, s néhol a nyoszolyóasszony égő gyertyával a kezében. A vő­fély miután bevezette és bemutatta a menyecskét, fokosával meg­ütötte a mestergerendát és elkiáltotta magát: „eladó a menyasszony (menyecske)”. A cigány rázendített:
„Hej ma-holnap menyecske lesz ebből a lányból,
Kerek kontyot kötöttek a hajába.”
Először a vőfély fordult egyet vele, utána a kiadó-, majd a kérő­násznagy, s azután a vendégek. A táncolni akaró pénzt dobott a tányérba. A maga táncát befejezve, a táncos egy pohárral ivott az asztalra tett borból. Ha a táncostól valaki el tudta ragadni a menyecskét, akkor ennek összekötözték kezét-lábát, s táncosának büntetést kellett fizetnie. Végül az ura nagyobb összeget dobott a tányérba s eljárta vele a „vőlegénytáncot”. Aztán a násznagy összeszámolta a pénzt, s megkérdezte, ki csókolja meg érte, mindenki ajánlkozik, de ő csak a menyecske csókját fogadta el, és kötényébe öntötte a pénzt. Ez az új asszony hozományának számított; néhol részt adott belőle a vőfélynek, s a cigányoknak.

Menyecskeporkolás

Hajnalban a vőfély megparancsolta, hogy mindenki tegye le a „hajnalgarast”. A bágyadt zenészeket ébresztették vele; s utána a porkolás (pörkölés) következett. A vendégek zeneszóval a falu közterére mentek, ott a vőfély a magával hozott szalmát meggyújtotta. Régebben a menyecske hajából levágtak egy fürtöt, és azt a tűzön elégették. A násznép zeneszó mellett körbetáncolta a tüzet, a menyecske pedig közben többször átugrott rajta. Utána kaláccsal és pálinkával kínálta a népét, majd ismét visszatértek a lakodalmas házba.

Kútra kísérés

Reggel felé a felkontyozott menyecskét zeneszóval a kútra kísérték, s ott a vízzel telimerített sajtárt egyszeri rúgással fel kellett borítania; ha nem sikerült, valaki felkapta a sajtárt és leöntötte a menyecskét. A délvidéki magyarsággal a „hajnali mosdatás” járta. A menyecske a kútnál mindenkit megmosdatott, s aztán letörölte a vizet, a férfiakat meg is fésülte, fáradozásáért pénzt dobtak a vizes edénybe. Másutt a menyecske leöntötte vízzel a rokonokat, hogy ezzel irántuk való szeretetüket kifejezze. Kalotaszegen az ifjú férjet létrára kötve kútba eresztették, s lakodalmasok megkérdezték: „ki ennek a felesége?”, mire a menyecske fönnhangon urának nevezte, és kérte az embereket, hogy ne bántsák. Kéthelyen a menyecske két korsóval sietett a kútra, s azon igyekezett, hogy mindkettőt megmeríthesse, s épségben hazavigye. A fiatalság azonban össze akarta törni a korsókat. Ha sikerrel járt a menyecske, az öregek kicsúfolták a fiatalokat, majd mindnyájan ittak a „menyasszony vizéből”. A menyecskeporkolásban és az ezt követő kútra kísérésben az ősi tűzzel-vízzel való szentelés szokása maradt meg.

Tyúkverő

Amikor a vendégek nagyobb része hazatért a legények, néhol a leá­nyok is „tyúkverőbe”, „reménylőbe”, „csiszlóba”, vagy „hajnalozás”- ra indultak. Maskarában, esetleg lakodalmas menetben álmenyasszonnyal és álvőlegénnyel, s fazekakkal, főkötőkkel nagy zajt csaptak. Végigjárták a falut, kivált azokat a házakat, ahonnan hi­vatalosak voltak a lagziba, s különösen a leányos házakat. Az alvó­kat az ágyhoz kötözték, tyúkot, de esetleg más állatot is felkaptak, és azt a gazda kiváltani tartozott; megdézsmálták a kamrát, a ké­ményt is sonkáért, szalonnáért. A gazda megvendégelte őket; egyet-kettőt táncoltak majd tovább mentek. Ha valahol nem kínál­koztak, elvitték a gazda ködmönét, párnáját a kocsmában, s onnan üzentek, jöjjön érte váltsággal. Néhol a leütött tyúkokat rúdra akasztották, s diadalmi jelvényként vitték a lakodalomba.

Hérész, kárlátó

A lakodalom régen több napig tartott, s ez alatt mindkét háznál állandóan voltak vendégek. A lakodalom második napján az idő­közben elszökött vendégeket vezették vissza, ha kellett szalmakö­téllel kötözve, vagy borjúkötélre fűzve. A fiatalság is visszaérkezett a tyúkverőből. A menyasszonyos háznál ez alatt a felgyülekezett vendégek a „hérészes” menet hivatalos látogatóba indult a vőlegényes házhoz. A szegedi hérészben (kárlátóban) a férfiaknak eggyel kevesebbnek kellett lenniük, mint az asszonyoknak. Nagy rúdon hozták a „menyasszony máját” (kerek alakú faváz, tésztával becsavarva, almával, borosüvegekkel, kendőkkel megtűzdelve, rajta a menyasszony és a vőlegény alakja – kállátófának is nevezték). Néhol az új pár égő gyertyával, zeneszóval ment az ugyancsak zenével érkező kárlátók elé. Általában nagyon ügyeltek arra, hogy észrevétlenül ne toppanjanak be – kint várták őket a kapuban. A hérészesek „elszállott madarukat keresték”, de a várakozók igazságlevelük felmutatását kérték. Huzavona után jutottak be, de sok helyen ilyenkor maskarába öltözött alakokat vezettek elibök a menyecske helyett. Néhol a menyecske kamrába fogadta Őket, s vette át az ajándékot. A kiadó násznagy a menyecskét a vőlegény szüleinek szeretetébe, a rokonság, atyafiság jóságába ajánlotta, s ezután a menyecskétől átvett kendőkkel megajándékozta a kocsisokat. A hérészeket megvendégelték és a tánc se maradt el. A távozó hérészesek visszalopni igyekeznek a menyecskét – váltságdíjért adták vissza.

Avatás

A lakodalom végére érve, annak másnapján, de legkésőbb a legközelebbi vasárnapon az új pár a szülők és a testvérek kíséretében a templomba ment avatásra, néhol csak a nyoszolyóasszony volt a kíséret. Az új menyecske a legdíszesebb ruhájába öltözött, felhúzta a jegycsizmát, fején akkor viselte először a nyoszolyóasszony ajándékozta főkötőt. Néhol zeneszóval mentek, a járókelőket kaláccsal kínálták meg, a menyecske pedig minden szembejövőt megcsókolt, amiért pénzt kapott. A templomban a menyecskék között volt a helye. A protestánsoknál az anyósa vagy a násznagya bevezette a családi székbe (székfoglalás). Hétfaluban a legény is ekkor ült először a családi padba, az apja mellé, eddig a karzaton volt a helye. Szegeden égő gyertyával háromszor megkerülték az oltárt, s közben menyasszonyi koszorúját a templom falára, vagy a katedra oldalára akasztotta. Mise után a kontyoló asszony az új menyecskét a sekrestyébe vezette, fehér selyemkendővel borította le, a pap gyertyát adott a kezébe, s külön imádsággal az asszonyok sorába avatta. Ezután néhol a fiatalok ismét kézfogással erősítették meg a kötést. A papnak kendőt, törülközőt, kakast, meg egy liter bort ajándékozott az új menyecske. A leányos ház népe a templom körül settenkedett, igyekezett ellopni az új menyecskét, ha sikerült az új em­bernek ki kellett váltania a párját. Nyitrában délután történt az új asszony „beivása”. Az asszonyok kocsmába vitték az új menyecskét, s a násznagy fizette borból ittak az új pár egészségére: ezzel vették be az asszonyok közé. Abaújban a lakodalom után vitték el a menyecske holmiját az ura házába, s a szekér tetejére bölcsőt kötöttek, ezt azután a lakószoba ajtajában keresztbe állították, és a fiatal férjet átugratták rajta – utána tánc következett.

Szétosztás

A lakodalom végén „takarodólevest”, vagy „vendégűző-ételt”, másutt „kitolókását” szolgáltak fel, és az asszonyok kásás kanállal döfködték a távozni nehezen akarókat. A násznagy „kiszólta” a lagzit, megköszönte a gazdának a vendéglátást és megáldotta az új párt. A palócoknál cserépfazekat vágott a földhöz: „agyonütöm a lagzit!” kiáltással. Másutt parázsra szórt paprikával űzték a vendéget. A szlavóniai magyaroknál megbízott állt a kapuban és vámot szedett a távozóktól. Néhol a fiatalság kocsmába vonult, ahol a rovást a násznagyok írták, de egymásra kiróva fizették meg. Az új pár is meglátogatta őket, de nekik nem kellett fizetniük. Palócvidéken az új menyecske végiglátogatta a falubeli urakat, mézes pálinkát, ka­lácsot vitt (menyasszonymorzsát), pénzt kapott, s bemutatkozott, mint asszony. Ordason az új pár rossz ruhába öltözve, koldulva járta végig a falut, nyomukba a kanász tülkét fújta és ostorával pattogtatott.

Utómulatságok

A lakodalom harmad- vagy negyednapján már csak a segítők jelentek meg. Rendet raktak és megtartották a „batyúvendégséget”. Az új menyecske kínálta a maga főztét. A palócok három tálat szolgáltak fel: az egyikbe töltött csirke és sütemény volt, a másikban élő kismacska, a harmadikban korpa, hamu és csont összekeverve. Mindegyik tál letakarva, ha a násznagy eltalálta a töltött csirkét, akkor ő és asztalszomszédai ették meg, ha eltévesztette, az asszonyoké volt a finomság. Az új pár megköszönte a fáradozást és kendőket osztott ki a segítőknek. A lakodalom után a menyecske hét napig nem mehetett ki a házból. A hetedik napon, sok helyen va­sárnap, a maguk és az új férj legközelebbi rokonait vendégségbe hívták. A vőlegény násznagya beköszöntőt mondott, az új menyecske sorra csókolta szüleit, rokonait. Ebéd után tánc volt, amely néha másnapig tartott. Szeged környékén ezt az összejövetelt „új-asszony pohará”-nak nevezik (másutt: visszahérész). A menyecske tele pohárral kínálta a vendégeket, s ezek az új párnak boldogságot kívántak. Ezzel a násznagy tiszte is letellett, a menyecske köszönetül egy maga hímezte kendőt nyújtott át neki. Néhol ezután egy hétre a menyecske szülei látogatnak el a fiatalokhoz (kishérész) – csendes vendégségbe. A fiatalok ezután sorra látogatták a rokonokat, és kezdődtek a hétköznapok, kezdetét vette az „áldozás”.

Házasélet

A régiségben a házasságkötés után gyökeresen megváltozott a férfi és a nő élete. A házassággal a földbevetett mag szerepét vállalták. A magét, amely, föláldozza magát, s a csíra tápja, táplálója lesz. Életüket az áldozatukkal teljesülő megújulás, a gyermek szolgálatába állítottak, érte tettek mindent – íratlan törvény szerint – hogy haláluk után a nemzetségnek magja ne vesszen, erőben gyarapodjék az, a nemzetség földi léte is „örök” maradhasson. A hajdan volt ember hitte és tudta, hogy legfontosabb dolga a földi tereken az élet egészséges továbbadása, minden más dolgát ennek rendelte alá.

Változások viseletben és viselkedésben

Főleg az asszony öltözete változott meg. Sötétebb, kevésbé virágos ruhákban járt. Megkapta a gyászöltözetét is. A kendőt mindig hordania kellett. Csókakőn a leányok is hordtak kendőt, de azt hátul kötötték meg, nem az állak alatt, mint az asszonyok. Mulatságba, legyen az tor, kaláka áldomás, farsangi dáridó vagy lakodalom pár­ba mehettek csak, s az ünnepi rítuson is (pl. búzaszentelés) együtt jelentek meg csakúgy, mit vendégségben. Az embernek viszonylag több szabadság jutott: kocsmázás, pincézés, férfikalákák. Az asszony csupán a hamvazószerdát követő, maradékot eltüntető zabálócsütörtököt ülhette meg menyecsketársaival, s az új menyecske „beivásánál” lehetett ember nélkül a kocsmába. Az asszony élete változott meg gyökeresen: idegen helyre került, ahol nemcsak urának kellett engedelmeskednie, hanem a nagycsaládban apósának, ura férfitestvéreinek, s anyósának is; s a gyermek a kihordástól a legénnyé cseperedésig mindenekelőtt az ő gondja volt.
Az asszony a gyakran kocsmázó, pincéző, részegeskedő urát va­rázslásokkal próbálta távol tartani az italozástól. Uruk poharába pl. halott ember nevetlenujját mártották; vagy három csepp denevérvért, szárított és megtört békaport, galambszívet tettek italába, de legfontosabbnak az imádságot és a ráböjtölést tartották. Számos esetben az egész nagycsalád imádkozott és böjtölt a „tékozló” megváltozásáért.

Házépítés

Régen akkor került sor házépítésre, ha az együtt élő nagycsalád kinőtte a családfő hajlékát, s „kenyértörésre” került sor. Rendsze­rint a közös telken építették föl az új házat (vagy a régit toldták meg szobával, konyhával, kamrával). A ház helyét gondosan választották ki: villámcsapástól leégett ház helyére, vagy ahova a mennykő sújtott, nem építettek, de oda se, ahol a macska szívesen heverészett. A házépítés munkáit kalákába végezte a sógorság és a komaság, legfeljebb az ácsmunkákhoz hívtak szakembert. Az építkezésnél fölhasznált fákat holdtölte után, holdfogytára vágtak ki, mert ellenkező’ esetben a fa megszuvasodik, vagy „elvérzik”. Szökő­évben nem építettek házat, és kedden meg pénteken nem kezdték a munkát. Az építés többszöri áldomással járt. A fa és a kő behordása után tartották az elsőt: vacsora, csendes italozás. Ha faházat építettek az ácsmunkások vezetője „Jézus nevében” keresztet vágott egy fatörzsbe, s ebbe pénzt vagy virágvasárnapi szentelt barkát helyeztek, majd szentelt vízzel meghintette a tönköt, és az első ásóvágás helyére ásták.

Építőáldozat

Régi emberáldozat emlékét őrzi a Kőmíves Kelemennéről szóló balladánk. (A komik balladájában szűzlány befalazása óvta meg az épületet). Feljegyzéseink enyhébb esetekről tanúskodnak. A székelyek pl. kákával kimérték az éppen arra vetődő árnyékát, s ezt a kákát ásták az alapba; de a „vámot” általában valami háziállatban adták meg: élő kakast, tyúkot, kutyát tettek deszkaládikában az első ásónyom vagy a küszöb alá, vagy falaztak a ház falába, hogy aki az új házban elsőnek alszik, még az évben meg ne haljon. Később az állatot előbb leölték, s csak aztán falazták be, vagy ennek elégetet hamvát keverték a mészhabarcsba; sok helyen tojást, tejet, mézet kevertek a mészhabarcsba; vagy pénzt, s a föld termékeit helyezték cserépedénybe rejtve az alapba.

Mustrálás

Az alapvetést a „megmustrálás” követte: egy éppen arra járó su­hancot az első ásónyom helyén hasra fektettek, s elvertek, hogy legyen, aki az építés idejére emlékezzék, s fájdalomdíjul néhány krajcárt adtak neki. Ez a megmustrálás középületek, templom, is­kola, községháza építésekor is szokásos volt.

Áldomások, bokrétaünnepély

Az első követ a gazdasszony szokta letenni, s ahány kalapácsütés kellett a helyreveréséhez, annyi pohár bort „fizetett” a kőművesnek. Az alap elkészülése után tartották a második áldomást. A munkavezető indítványára „megöntözték” az alapot, hogy erős legyen; s a gazda pohárral kezében segítséget kért az Istentől. A szelemen feltevése után az építés vezetője egy gerendán ülve üveg borral a kezében kérte az Istent, hogy óvja meg a házat tűztől, víztől, s adjon a gazdának erőt, egészséget és mindenben szaporaságot. Aztán ledobta az üres üveget: ha épen esett le, a gazda hosszú és szerencsés életét jelentette. A belécezést követő áldomáskor a „bokrétaünneplyen” az építők a csúcsra maguk szedte virágbokré­tát erősítettek, amelyre a háziasszony színes szalagokat és kendőket kötött ajándékul a lécezőknek.

A házelő megvarázslása

A házcsúcs villám ellen óv, a rajta lévő különböző állati, növényi alakoknak, vagy a keresztnek gonoszűző erőt tulajdonítottak. A csúcsdíszek közül a lófej, az ősi ló kultusz maradványa. A ház első, háromszögű homlokának deszkabetétjén napsugaras mustra csakúgy található, mint életfa. A Balaton felvidéken ránézést balolda­lon JHS (Jézus „monogramja”), középen Napból támadó életfa, jobb oldalon pedig Mária betűiből szerkesztett mustra található a homlokzaton. A barcasági padlásablakokra festett fecske is, a vil­lámtól óvta a házat éppen úgy, mint az előfalon vájt mélyedésbe helyezett Szentháromság-, Mária-, vagy Flórián-szobor a tűzvész­től. Az ajtó és ablakküszöbök alá borsszemeket tettek, az ajtóra szentelt krétával „B” betűt és keresztet írtak, hogy a gonosz a beköltözés előtt meg ne ronthassa a házat. A gonosz félrevezetése a ház hátulsó falán egy darabot tapasztatlanul hagytak, mintha a ház még nem készült volna el, majd oszlopot vittek be és döntöttek le a házban, annak jeléül, hogy ott már meghalt valaki.

Beköltözés

A beköltözés megelőző éjjel kutyát hálattak a lakásban, s ezt reggel az ablakon ugratták ki. Valamelyik kalákással tüzet rakattak, majd lapátra tett parázzsal bejárták a belső helyiségeket; aztán a családtagok háromszor körüljárták a házat, harmadszorra a gazda bedobta a fejszéjét az ablakon, a gazdaasszony pedig a kút vizével vagy szenteltvízzel behintette a lakóhelyiségek, a padlás és a melléképítmények sarkait. Ezután a gazdaasszony sót és kenyeret, a gazda pedig pénzt és ócska seprűt vitt be a házba, és csak ekkor kezdték meg a bútorok, ezek közt is elsőnek az asztal beszállítását; később a sót kenyeret és pénzt feszület, szentképek és Biblia helyettesítették. A beköltözés végén a rokonok, komák és szomszédok részére házáldomást tartottak; meg az egyházi szentelést, amelyet évente vízkeresztkor megismételtek. A kemencébe az utolsó téglát a gazdaasszonynak kellett beillesztenie, s a kemence földjének közepébe vasdarabot tapasztottak.

Házközösség

A kisházat először csak kamrának használták, majd az eladólány hálója lett belőle, a legényfiú az istállóban kapott ágyat. Az egyszobás házakban megvolt a család minden tagjának a maga ágya vagy fekvőhelye és ládája, s csak ezeknek a helye volt az övé. Bodrogközben a fiatalasszony csak saját falrészét tartozott kiszemelni. A szobában csak az asszonynép és a gyerekek aludtak, a férfiak a tornácon vagy az istállóban éjszakáztak. A kamrás házakban a szoba az öregeké; a kamra az eladóleányoké és menyeké. Ha azonban csak egy nős fiú van, a kamra a fiataloké. Több nős fiú esetén a ház végéhez több kamrát építettek. Ha a család vagyoni viszonya jobb volt a ház végéhez minden fiúnak szoba-kamrás lakást építettek, vagy a telken külön házat; később egyre gyakoribb lett a külön telekre való építkezés.

Válakozás

Ha a testvércsaládok elsokasodása, vagy torzsalkodása okán szétválásra határozták magukat, a férfiak közös megállapodással, a családfő vezetésével megosztották a vagyont. Az ősi ház, a fekvőség, a gazdasági eszközök és állatok egy része az apáé és ennek ha­lála után a legifjabb fiúgyereké maradt. Ha nem tudtak megegyez­ni: „nyilat húztak”; akinek gyengébb vagyonrész jutott, azt a többiek pénzzel kárpótolták. A székelyeknél és a palócoknál válakozáskor ünnepélyes kenyérszegésre, „kenyértörésre” került sor.

A gazda jogai

A régi család feje, s korlátlan ura a gazda volt, a házközösségben élőknél mindig az apa, vagy a legidősebb férficsaládtag. Irányít és felügyel, ő rendszerint nem vett részt a gazdasági munkában. A külső és belső munkákban mindenkinek részt kellett vállalnia korának és nemének megfelelően. A gazda szedte be és kezelte a hasznot, az ő joga volt minden beszerzés, de ő fizette az adót is; s gondoskodott a családtagok mindennemű (beleértve a ruházatot is) szükségletének kielégítéséről. A háztartásban bevonuló új asszony munkakörét is ő jelölte ki – ennek kötelessége volt, ha leány nem volt a háznál, mosogatni, ivóvizet hozni, este ipa lábát megmosni, lábbelijét kitisztítani. Minden külső munkát a gazda kezdett meg, ő ette meg az első gyümölcstermést, ő ivott először az új pohárból, s evett az új tányérból; ő kezelte a pincét és osztotta ki a bort.
A gazda a család feje és papja volt. Ő fogadta, s jelölte ki helyét a vendégnek, ő kezdte meg az aratási táncot. Ő etette meg karácsony estéjén az állatokat, füstölte meg bizonyos napokon az istállót, írta fel vízkeresztkor a G. M. B-t; ő rakta Flóriánkor s más újtűznapokon az acélkovás tüzet; tűzte jeles napokon az ajtókra és ablakokra meg a búzaföld négy sarkába a gonosztávoltartó vadrózsát. Ő kerülte meg földjét bizonyos jeles napok hajnalán tolvaj és élősdi kár ellen, vagy gabonaasztagját villámlós időben, s ő végezte az eke és vetőkészség megvarázslását, húzta le ingével a szemmel vert tinót és ökröt, kerülte meg az új férficseléddel az istállót, tette kalapját az elszületett kiscsikó fejére stb.

A gazdaasszony jogai

A gazdához hasonló rangú volt a gazdaasszony. Sok varázslás a gazdával együtt végzett. Karácsonyeste ő etette meg a teheneket és a tyúkokat. Neki nyújtotta át a pásztor az életvesszőt, ő fogadta itallal az aratókat a ház ajtajában, ő kezdte meg némely vidéken sarlóval az aratást; ő vezette a kemence körül a menyét. Néhol ezt a hatalmát a gazda halála után is a felesége tartotta meg, másutt azonban rögtön átszállt az új gazda feleségére, s ő maga beérte a tanácsadó és unokanevelő szereppel. Ha a gazdaasszony előbb halt meg, mint a gazda, akkor a menyei közül választotta ki az új gazdaasszonyt. A gazdaasszony a háztartás korlátlan vezetője volt. Fel­ügyelete alatt állt az éléskamra. Sütött, főzött, egyik leánya, menye vagy sógornője segítségével; nagy munkák idején az ételt a földekre kihordta. Ő vezette a kendermunkát (ő veszi magához és kezeli a kenderhasznot). Övé volt a majorság haszna. S amint a család férfi tagjai a gazda mellett mintegy béresek; a női családtagok is csak a gazdaasszony cselédei voltak. A gazdaság nagysága szerint ő osztotta be a különböző női családtagok munkáját. A kenyérsütést felváltva végezték. Az új menyecske először általában csak az új lisztből süthetett kenyeret.

Jobb- és a baloldal szerepe, a kint és a bent

A régi házakat ajtóval keletnek illetve délnek tájolták. Tehették ezt, mivel az ősi szeres településnél a házat a telek kellős közepén építették föl, annak tájolását nem szabta meg az utca irányultsága. Az első ház, amely így délre, illetve keletre nyitott ablakot a tisztaszoba volt; a hátsó az északi, illetve a nyugati a nők helyét adta. Az asztalnál a fő helyen a gazda ült vele szemben rendszerint a ke­mencénél a gazdaasszony; a férfiak a gazda jobb oldalán, oldalt ültek, a nők a gazdától balra az asztal mellett állva ettek (a gyermekek helye a kemence-sut volt). A templomi ülésrend is ilyen volt sok vidéken, ahol is az oltár a gazda helyét jelölte. Nappal, tavasszal és nyáron, az évkor „jobb” felén és kint a gazda volt a korlátlan úr. Este és éjszaka, ősszel és télen, az évkör „bal” felén és bent a gazdaasszony uralkodott. Nagypéntek hajnalon a gazda fürdette meg kint, a patak aranyos vizében a lovakat; a gazdaasszony vödörbe vitt e vízből, és bent az istállóban mosdatta meg a teheneket. A szentelt búzából a férfi a kalapja mellé tűzött szálakat, az asszonynép imakönyvében őrizte a szentelt zsengét, stb.

Befogadott vő

A szoros családtagok közé tartozott a „befogadott vő”. Ha ugyanis a lány egyetlen gyerek volt, urát az öregek házához vették. Ez hazulról pénzben és állatban kivette a jussát, s megszűnt az apai ház tagja lenni, ellenben felesége családjának teljes jogú tagja lett. Más esetekben nagy szégyennek számított a „benősülés”.

Cselédség

A házközösség tagjai közé tartozott a cselédség is. A leánycseléd a gazdaasszony, a férficseléd a gazda, rendelkezése alá tartozott; a leánycseléd a nők oldalán vagy a konyhában, a férficseléd a gazda asztalánál étkezett. A cselédfogadás napja különböző vidékeken más és más volt, de általában Szent György napja adta az alkalmat. Az új cselédet „beavatták”: a férficseléddel a gazda háromszor megkerülte az istállót, s a szekeret; a leánycseléddel pedig a háziasszony a tűzhelyet, közben belenézették a kéménybe, s vizet hozattak vele a kútról, amelyből a kemence mellett egy loccsanást a lá­bára öntöttek.

Különélő családok

A különélő családoknál (kiscsalád) is volt közös kassza; de megvolt a külön gazdaasszonyi jövedelem is, a kender- és aprómarhahaszon, amelyből a gazdaasszony a saját és felnőtt leányai ruházkodását fedezte, a többi családtag ruházkodása a közös kassza terhére történt, amely fölött a gazda rendelkezett.

Megszólítás

A gazda és a gazdaasszony minden családtagot tegezett, őket azonban valamennyien magázták, kendezték. A feleség urának idősebbik fiútestvérét öregbik uramnak, az ifjabbat kisebbik uramnak titulálta és mindkettőt magázta, ők tegezték az asszonyt.

Az anya nevének használata

Egy faluban a hasonló vezetéknevűeket, megkülönböztetésül anyjuk vezetéknevével említették. Pl. a gyermekek Vincze Molnár nevében az első az anya, a második az apa családi neve. Megesett, hogy az anya vezetékneve helyett keresztnevét használták megkülönböztetésül, de akkor azt az apai név után tették: pl. Sebestyén Léna Rózi. De gyakori volt az anya mindkét nevének második helyen, s egy szótagként való használata is: pl. Tóth Kisboris Andris.

A rokonság mértéke és foka

„Tejtestvér”-nek tartották azt, aki anyja halála vagy betegsége miatt egy dajkát szopott egy másik gyerekkel; ha a dajka nem volt családbeli, ettől kezdve őt is rokonnak számították, s gyermekét tejtestvérnek nevezték. A szoros rokonság a nagyszülőktől az unokáig tart, általában negyedíziglen; az anyai ágon való kapcsolatot sokkal jobban számon tartották régen, mint az apait. A negyed ízig tartó rokonsággal való házasságot nem szerették, a tejtestvérrel való házasságot sem, mivel a tejtestvért a vérségi rokonság részének tekintették.

Házasélet

A házasélet varázsló szokásainak tiltott és szabott cselekedeteinek célja a házi béke és a férj hűségének biztosítása. A többségük asszonyi szokás és megfigyelés: a ház körül veszekedő szarkák, a só és a paprikatartó feldőlése, a köténymadzag kioldozása, lángos tűzzel álmodás veszekedést, bajt jelent; ugyanilyenek a tiltott cselekvések is: a cipő asztalra tétele; a papírral való asztaltörlés.
A férj szerelmét biztosító varázsló szokások között sok a „titkot kibeszéltető”: az asszony az ura vacsoráját kakukktojással készíti el, s ha elalszik szárított gúnár, vagy vízibéka-nyelvet tesz szívére, aztán ballába nevetlenujját gyengén megfogva, szóra bíztatja. Kendervirág, bergőburján gumója, páfránymag, baszakurdé a papmonya torzsája szamártejben megfőzve és levesbe vagy főzelékbe cseppentve otthon tartja a férjet; de itt is a részeges férj esetéhez hasonlóan az imádságot és a ráböjtölést tartották a legfontosabbnak: „a családot Isten tartja egybe!” – így a régiek.

Konyha

Amint a ház védelmének alaphelye a küszöb, a családi élet tárgyi központja a tűzhely és az asztal. A küszöb elzárásával elzárták a házat, a tűzhely megóvásával megóvták a családot is; az asztalon vagy alatta történtek a jeles napok védekező és természetvarázsló cselekedetei. Mivel hajdan az étkezés az Istennek tett áldozat bemutatása volt, az asztalnak oltár szerepe adódott, s terítő fedte mindig; az ételen kívül csak a lámpának (gyertyának), feszületnek (katolikusoknál) és a Bibliának (protestánsoknál) volt helye rajta.

A tűz

A tűztisztelet ősi maradványa az „újtűz”, a tűzetetés (a tűzzel jelenlévő ős táplálása), a tűzgyújtás tiltott napjai, a nagyszombati tűzszentelés és a tűzpatrónus szentek szobrainak a ház elejére való kitételének napja. Tűzbe dobták az első farsangi fánkot, a kenyértészta egy kis darabkáját, ami főzés-sütés közben az edényekből kipattant, kiesett; a tűzé volt egy-egy falat a lakomák minden fogásából, s ha a tűz nagyon morgott lisztet hintettek bele, de néhol meg is itatták a tüzet: begyújtás előtt mutató- és középujjukkal kereszt alakban vizet vettek rá, vagy főzés közben néhány szem parazsat a tűzhely vaslapjára tettek, s ezeket a leves habjával öntözgették. Ha ilyen módon nem szolgálják a tüzet, vagy másvalamiképpen megsértik (szidják, beleköpnek, szemetet dobnak bele) – azt tartották, hogy akkor kipattan, panaszra indul, s a házra is rászállhat, vagy megbosszulhatja magát a villámmal. A tűzben, a tűzzel, a szikrával teremtő ős volt jelen: a Teremtőt idézte meg. A tűz miatt nem bántották a veres színű állatokat (gólya, vörösbegy, harkály, evet), mert ezek szájukban „veres kakast”, tüzet hozhattak a házra. A fenyegető tűzvész előjelei is, az álombeli jelenségeken kívül csupa állatjóslások voltak, s a megszabott cselekvések jórészt állatokra vonatkoztak, de még a tűzoltásnál nagy szerepet játszott bizonyos állatoknak (pl. gyík, háromszínű kandúr) vagy szent tárgyaknak (barkának, szentelt kenyérnek) a tűzbe dobása; a tisztát­lan víz csak növelte a tűz erejét, s a villám okozta tüzet csak tejjel lehetett eloltani. Ősi szokások maradtak fenn a tűz eloltására, vagy irányának megváltoztatására: a ház gazdaasszonya meztelenül és szemlesütve háromszor körülkerülte a házat, vagy az összes női családtag hátul felemelt szoknyával körülállta a házat; az új búzából elsőnek kisütött kenyeret félretették, és tűz esetén a házcsúcsra tűzték; az asztalt kivitték és felfordítva a tűz irányába állították; néhol tűzáldást is ismertek: Jézus nevében megállásra szólították fel a tüzet.

Tűzhely

A tűz tiszteletének házi oltára a tűzhely volt, a ház és a család középpontja, jelképe. Körüljárása, megérintése a családban avatás és házhoz kötés jele. Az újszülöttet „megmutatták” a tűznek. Amikor az új asszony a házba lépett anyósa kézen fogva körbevezette a tűzhelynél, ugyanúgy tett az új cseléddel is a gazdaasszony; a vett ál­latnak farka tollát vagy szőre hegyet a tűzhely oldalába tapasztotta. Ide sározta a leány a legény „lábnyomát”; kéménybe kiáltott a várt legény után; s a gazdaasszony is, ha a háztól elkóborolt jószág visszatérését kívánta. A tűznek egész évben égnie kellett, csupán nagycsütörtökön oltották el, s nagyszombaton az előző év szentelt barkájából a templomban gyújtott tűzből hoztak új parazsat. Igen nagy szégyennek számított, ha egyéb időszakban kialudt a tűz: ekkor a szomszédból, némely helyen a falu bírójától kellett parazsat hozni.

Asztal, konyhaeszközök

A varázsló szokások legtöbbjénél az asztal nélkülözhetetlen volt; főleg az asztal közepe, négy sarka, a gazdaasszony ülőhelye, s az e mellett lévő asztalláb. Ugyanígy fontos szerep jutott az evőeszközöknek, edénynek, konyhaszerszámoknak, más konyhaeszközöknek (pl. seprő). Fontos volt, hogy milyen anyagból készítik ezeket. A köcsögtartó szárainak, s a vajköpülő nyelének pl. vadrózsafából, halyagmogyoróból, vagy más boszorkányos fából kellett készülnie. Seprő alatt, mindig nyírfa seprőt értettek. Elkészítésüknek ideje valamely jeles nap, ennek éjféle és hajnala, vagy – ha hosszabb ideig tartó munkáról van szó – a Luca-napi vagy karácsonyi tizenketted éjfele. Az új edényből a gazdának, vagy más férficsaládtag­oknak kellett legelőször ennie, s a család legkedvesebb életét kellett benne megfőzni vagy feltálalni. Az edények és konyhaeszközök tisztántartása, varázsló erejük megtartása is bizonyos jeles napok dolga volt: e napokon rakott tűz füstje felett kellett őket megforgatni, e napon szedett harmattal kenték be, s ugyanekkor szedett varázsfűnek főzetével mosták ki őket, de ezt a vizet, sőt a rendes napi mosogatóvizet sem volt szabd naplemente után kiönteni. A mosogatórongynak is rendkívüli erőt tulajdonítottak: betegség- űzésnél, szerencsevarázsnál.

Főzés, sütés, kenyérsütés

Legősibb szokásunk egyike az ételáldozat; nemcsak a tűzetetés formájában, hanem az első termés, vagy évente a termés egy részének elajándékozása alakjában is. Papnak adott ajándék, koldusnak sütött cipó, az első gyümölcstermés gazdával vagy gyermekkel való megetetése; de ide tartoznak a különböző kóstolók és torok is. Természetesen olyan varázsló szokások is voltak, amelyek az étel ízességét biztosították. Kukoricapattogtatáskor pl. folyton nevetni kellett, hogy a szemek „virágos”-ra pattogjanak, csupa „kakas”-ok legyenek. De Gyümölcsoltó Boldogasszonykor a kukoricapattogtatással, az oltott fa rügyeinek kipattanását serkentették.
A kenyérsütésnek tiltott napjai voltak: kedd, péntek, főleg újhold péntek – az ezen napokon sütött kenyerek keletlenek maradtak. A tisztulásos asszony kenyere nyúlóssá lett. Az asszonynapok (Kisasszony, Nagyboldogasszony, Luca) kenyere, továbbá a bővedeste, Nagypénteken, vasár- és ünnepnapon mise alatt vetett kenyér kővé vált. A kovászhoz frissen hoztak vizet, még pedig szótla­nul és háttal mentek a kúthoz, s amikor a kovász elkészült bal tenyerük élével keresztet nyomtak rá. Dagasztáskor nem tűrték az idegent. Mielőtt kezüket a tésztába nyomták, Istenhez fohászkodtak; dagasztás közben magasra hányták a farukat, s közben az ura az asszonyt „megcsicserészte”; dagasztás után tenyerüket dombomra formázva megütötték a tésztát, aztán keresztet vetettek rá. Majd rátették a keresztfát, a protestánsoknál a teknő végére, a körfáira, középre és hosszába, a katolikusoknál a teknő oldalára. A tészta felszedésekor a katolikus asszony jobb keze fejével folyton veregette a keresztet a teknő aljára, a református szájával cuppog­tatott: „uszította” a tésztát. A kemence begyújtásakor egy miatyánkot mondtak a purgatóriumban lévő lelkekért. Majd betették a kenyereket, s mindenik után keresztet vetettek; amikor már mind benn volt az asszony két kézzel fogva, combja felé emelgette ruháját, mondván: „hasadj fel, repedj meg!” vagy „csúcs kerekedj, lapos domborodj!” Aztán a kosarakat szájukkal lefelé egymásra borogatták. Sütés közben folyton sepergették a pitvart, hogy a kenyér felhasadjon. Valahányszor benéztek a kemencébe, s kiszedéskor is, a sütőlapáttal keresztet vontak az „előte” felé. A kiszedett kenyeret a földre egymás mellé rakták, aztán valamennyit lemosták, s a vizet napkeletnek öntötték el. Megszegéskor késsel keresztet karcoltak a kenyér aljára. Az újkenyérből szegéskor mindenki kapott egy sze­letet, és a szomszédba is küldtek belőle kóstolót.
A kenyérsütéssel az emberré lett teremtő és törvényadó fényes­ség, Jézus közénk születését idézték meg, játszották el, minden kenyérben (amelyet életnek neveztek, miképpen a búzát, amely Jézus képét hordta) titokzatos módon jelenvalónak tartották a Megváltó Istent.

Tiltott, megszabott ételek

Bizonyos ételek bizonyos jeles napokon való általános, minden családtagra szóló eltiltásának oka mindig a termékenységvarázslás, illetve a bajok megelőzése volt. Újévkor, pl. nem volt szabad szárnyast enni, mert elkaparta a háztól a szerencsét, húshagyókor tilos volt a metéltleves, mert futókás lesz a kender, a két Karácsony között nem ettek szemes ételt, hogy elkerüljék a kelést. A különböző gazdasági s más alkalmak tiltott ételei nem minden családtagra voltak tilalmasak. A vetőnek, pl. vetés napján, nem volt szabad pirított kenyeret ennie, mert üszögös lesz a búzája; a fehérnépnek tilos a disznó orra, mert rakásra töri az edényeket, a leánynak a vakarcs, mert pártába marad, az állapotos asszonynak a kettős gyümölcs, mert ikreket szül.
Az étkezések tulajdonképpen a védőszellemek számára rendezett ősi lakomák, a kereszténységben Krisztusra való emlékezés alkalmai: a lakomákon, torokon ezek a szellemek, illetve Krisztus is jelen van. A hal, pl. a halászlakomák és böjti napok szokásos étele volt; a karácsonyestéé a káposzta, csirkeleves és a rétes. Minden jeles napnak és alkalomnak meg volt a kötött és kötelező étele, az ételfogyasztással a teremtő és igazító Istene jóindulatát akarták megnyerni. A böjtökkel a gonosz ellen védekeztek: testnek és lé­leknek tisztulatát szolgálta.

Az asztalnál ülés és étkezés rendje

A férficseléd is együtt étkezett a családdal, a gazda jobb oldala felöl az asztalnál ülhetett, az emberek oldalán: az asszonyok velük szembe ültek a baloldalon, régebben a nőknek állva kellett enniük. A cseléd a lakomás összejöveteleken nem lehetett jelen. Kenyérben és ételben kevésbé korlátozták, mint az egyéb családtagot. Az étkezést imával és asztali áldással kezdték, s evés után a gazda a többiek nevében is köszönetet mondott a gazdaasszonynak a jó ételért. A családi étkezéseket is szigorú törvények szabályozták. Kenyér vágáskor, pl. a kés hegyét nem volt szabad a kenyérbe szúrni, nem volt szabad a kenyeret domború felére fektetni, mert megfájdul a háta annak, aki dagasztotta, vagy veszekedés tör ki; metszett olda­lával nem fordíthatták az ajtó felé, mert kiment a házból; nem volt szabad belőle galacsinokat csinálni, s azokkal dobálózni, sem a kenyeret késsel aprítani a tejbe, mert véres lesz a tehén teje; sem a más kenyérmaradékát megenni, mert ránk marad az árvája. Evés közben nem volt szabad ujjainkkal dobolni, a kést, a villát a tányéron pengetni, mert ezzel a szegénységet hívjuk; s valaki kését élével felfelé állítja – veszekedés lesz a háznál. Tilos volt a dúdolás, fütyülés, mert bolond lesz az illető házastársa. A leány nem ehetett a tűzhelyről sem a fedőről, mert gugája női, sem hosszúnyelű kanál­lal, mert hosszúnyelvű anyósa lesz. Felálláskor és kimenéskor a széket vissza kellet tolni a helyére, s több más ilyen rendszabály annyira kötelező volt, hogy elmulasztásuk rögtöni, rendreutasítás­sal járt.
Az étkeket, különösen, ha állat húsát fogyasztották, a gazda osztotta szét: rang szerint jutott mindenkinek, s rokonítóan. A gazdát, pl. a fej és az állat gerince vagy püspökfalatja illette meg.

Takarítás és egyéb házi munka

A takarítás és a tisztogatás erősen összefüggött a „féregűző” napokkal: ilyenek nagypéntek, nagyszombat, és minden szombat, Kázmér napja, a Hold fogyási negyede, de mindenképpen tilos halottak hetében, Újholdkor s naplemente után tisztogatni, takarítani. Tapasztás után azt a helyet is fel kellett simogatni, ahol a sarat gyúrták, különben megfájdulna a gazdaasszony háta. A meszet evőkanállal mérték a sajtárba, a kanalat a szomszédba dobták, a mészre vizeletet öntöttek, aztán a szobát megkerülték, s a meszelővel a sarokba mindannyiszor keresztet húztak; a ház alját a meszelés után még külön végighúzták ló koponyába tett mésszel. A sepregetés az eladó leány, vagy az új menyecske dolga volt. Tilos volt a seprés vasárnap reggel, a csorda hazajövetelekor, s amíg az útra menő el nem indul; a seprést mindig a küszöbtől a szoba belseje felé kellett végezni, és nem volt szabad a szemetet a küszöbön át vagy a Nap felé csapni. Ha a leány bármi okból abbahagyta a seprést, elhagyta a szeretője. A szemetet nem volt szabad naplemente után kiönteni; inkább bent hálatták.
A varrás tilos volt ünnep- és vasárnap, kedden és pénteken, Luca és Borbála napján, Karácsony és Újév között, de mindenkor tilos volt naplemente után. Nem volt szabad az emberen sem varrni, mert hozzávarrták a szegénységet.
A mosás és szapulás tiltott napja: kedd, péntek, holdfogyta, újhold pénteke, Márton és halottak hete, a karácsonyi tizenketted, e napokon ruhát se szárogathattak, és mángorolni, vasalni is tilos volt.

Ruha, hajviselet

A ruházkodás és hajviselet régen majdnem mindent elárult viselőjéről: nemét, korát, családi állapotát, foglalkozását, rangját, vallását, hová valóságát, időszakot. A korcsoportok száma vidékenként különböző volt; néhol csak három: fiatalok, fiatalabb és idősebb házasok; másutt azonban hét: három gyermekcsoport (a 6., 12., 17. évükig), utána a legények és leányok, a jegyesek, fiatal és idősebb házasok csoportja, de még ezeken belül is más volt a gyermektelen és más a gyermekes, pláne a kétgyermekes fiatalasszony, az állapotos asszony ruházkodása; az ötvenedik éven felüli asszonyok viseletében pedig szinte ötévenkénti változás volt tapasztalható. Néhány példa: a galléros-kézelős inget általában csak legénykortól viselhette a férfi; a csizma a legényeknél zsinóros, ráncos és hegyes orrú, a házasoké sima és tompább volt. A szoknya a leányoknál és a fiatal asszonyoknál rövidebb, majd harminc felé közeledve fokozatosan hosszabbodott, egészen a bokáig. A lányok pártáját az asszonyoknál főkötő, majd hátra, végül áll alatt kötött kendő váltotta fel. A vállkendőt a leányok szabadon viselték vagy hátra kötötték, az asszonyok elől bogozva hordták. A haj fonása, fonatága a fejen és a fej körül való alakítása vidékenként jellegzetesen különböző volt; a leányok leeresztett haja azonban az asszo­nyoknál, s a megesett idősebb leányoknál kontyba csavarodott. Kalapbokrétát csak a legény viselt, a hímzésminta a fiataloknál tömöttebb, cifrább volt, az asszonyoknál fokozatosan egyszerűsödött, végül elmaradt; míg a házasembernél egyszerre megszűnt. A ruhaneműk és a ruhadíszítések színe a fiataloknál élénk, rendesen piros, de vidékenként kék vagy fekete is; a korral azonban fokozatosan zöldül, barnul és feketedik, s végül fehérbe állapodott meg; a kötény mindig ellenkező színű volt, mint a szoknya, s a jegyben járó leány az Alföldön violaszínűt hordott. A legény elől lehajtva és félrecsapva tette fel a kalapját, a nehezebb felsőruhát panyókára kapta, s ha inge hímzett volt, mellényét elől széthajtotta; a leány néhol bal felől felhajtotta a köténye sarkát, s a vállkendő két végét kezébe fogva lebegtette.
A rangbéli öltözködésnél, pl. a „kékbeli” csak a már volt esküdt, vagy presbiter viselhette, bottal csak telkes gazda járhatott, a sely­met is csak a módos gazda feleségén vagy leányán nem szólták meg.
Történelmi emlékeket is őriz a viselet: a csíki asszonyok annak emlékére viselnek fekete kucsmát, hogy az egyik tatár betöréskor a férfiakkal együtt férfiruhában harcoltak. Egyes vidékeken a katoli­kusok és a protestánsok is különböző módon öltözködtek. Csallóközben pl. a katolikus legények fekete fátyol- vagy selyem-, a reformátusok pedig gyolcs nyakravalót, s a katolikus leányok sárgasarkú, a reformátusok pedig egészen piros csizmát viseltek. A különböző ünnepek különböző színű ruhát, vagy legalább is az ünnepek szerint meghatározott színű ruhadíszt követeltek meg. Ádvent alatt, pl. a lányok is sötét ruhában jártak; Nagypénteken az új menyecskék gyöngypántlikát hordtak.

Vendégjárás

A vendégeskedés minden családban szerették. Vendéget jósolt a tűz zenéje, a macska mosdása, a kutya „szánkázása”, a kakas bekukorékolása, a szarka csörgése, a harkály kopogtatása, a pók kézfejre szállása, a ruha szélének odacsípése stb. Az asszonyok kisebb tere-ferére át-átszaladtak egymáshoz – az ilyen látogatáshoz természe­tesen semmi ceremónia sem fűződött. De voltak bizonyos napok, amikor az asszonylátogató rosszat hozott, pl. Borbálakor vagy Lucakor; de voltak olyan napok is, amikor a gazdaasszonynak saját házi haszna miatt nem volt szabad látogatóba mennie. A vendég nem szokott kopogtatni, a pitvarban megállt és megvárta, amíg a háziak beinvitálták. A gazda fogadta; kézfogás csak férfiaknak dukált. Sárközben a gazdaasszony letört egy darabkát az ajtó mögött lógó istenfacsomóról és ezzel körülsettenkedte a vendéget. Minél szívesebben látott volt a vendég, annál beljebb vezették a szobába. A székkínálás joga a gazdáé volt, a gazdaasszonyé a szék letörlése. Amint a vendég leült a gazdaasszony behozta a kancsót, s a poha­rat. A gazda előbb maga ivott a mihókból vagy magának töltött, s a vendégre köszöntött. Aztán átadta a kancsót vagy a megtöltött po­harat a vendégnek, aki a köszönést viszonozva nyelte le az italát. Ha többen voltak a kancsóból ittak, a gazda után ez kézről-kézre járt, ha pedig pohárból, mindig a gazda töltött. Visszakézzel nem volt szabad töltenie, s az italt mindig rá kellett köszönteni valakire, csak az asszonyok ihattak általános köszöntéssel. Mikor a gazda­asszony a lámpát behozta, illett „jó estét” köszönnie. Amikor a vendég indulni készült, még megitták a szentjánosáldást, vagy cokipoharat, aztán a vendéget a gazda és a gazdaasszony kikísérte a pitvarba, a kedvesebbet egészen a kiskapuig.

Pinceszerzés

Nagyrészt a vendégséghez hasonló külsőségek között történt a szőlővidékiek „pinceszerzése”. Az őszi és a téli pihenőnapokban a gazdák a pincéjükben pepecseltek, s hol az egyik, hol a másik kománál össze-összejöttek, borkóstolóra, beszélgetésre, nótázgatásra. Az asszonyoknak, nagyfarsangon külön pinceszeres összejöveteleik voltak. Összebeszéltek, ki-ki ennivalót készített, aztán kora délután kimentek a szőlőbe, letelepedtek az első pincénél, s onnan sorba járták valamennyit. Hosszúvá és zajossá csak akkor vált ez az összejövetel, ha a férfiak is rajtuk ütöttek. A gazdák rendszerint demizson borokkal csak vasárnap vagy ünnepre mentek haza.

Névnapozás

A családok társas életének egy másik jelentős alkalma volt a névnapozás. A családtagok névnapja csak szűk körű családi és keresztszülei ünnepség volt, de a gazda és a gazdaasszony neve napját a falu gyermekei, a rokonok, komák, s a szomszédok is számon tartották, illetve megtartották. A névnap előestéjén, vagy reggelén megjelentek a gyermekek, s verssel köszöntöttek némi ellenszolgáltatásért. A nagy munkaidőbeli névnapokról a komák és a szomszédok csak úgy vettek tudomást, hogy estefelé egy komoly vagy tréfáshangú koccintással bekopogtak, az asszonynép és a legények pedig az udvarra lopakodtak, s porral vagy hamuval telt cserépfazekat vágtak az ajtóhoz; a gazda kiment és egy pohár borra hívta a „cefrevágó”-kat. Összejövetelekkel csak munkaidőbe nem eső téli névnapokat ünnepelték. Ezek a rokonság, komaság és az utca-, pince- s földbéli szomszédság nagy részvételével, evés-ivással, köszöntőzéssel, majd dalolással, tánccal végződtek. S ha közben el is oszlottak a másnap délelőtti kenyérebédre ismét összegyülekeztek. S az előző napi maradékot egy kis itókával elfogyasztották. A karácsonyi István és János napoknak külön ceremóniája fejlődött ki (hajnalozás, ünnepeltek megkötözése, pántlikaváltság, láncosbotos, lövöldöző vonulás).

Disznótor

Régen Disznóölő András napjával kezdődtek meg a disznótorok, vagy „disznóbál-ok. Öléskor, délben csak valamennyi levest és paprikást ettek a segítők és a család, a tort a feldolgozás után, este tartották. A vendégeket a rokonok, komák, szomszédok köréből a gazda hívta meg; ha nem hívta meg a szomszédokat, azok ellopták a pitvarba kitett kolbászt, az evőeszközöket és helyükbe rossz lapátot vagy istállóvillát csempésztek. A vendégek néhol tréfából két tál közt macskát vagy verebet vittek a gazdának. A meghívottak közül a férfiak az asztalfőn, az asszonyok közül, a fiatalok az ajtó felé, az asztal végén ültek. A vacsora ételei igen különbözőek vol­tak, általában azonban tyúk- vagy orjaleves, töltött káposzta, vagy káposztáshús, toroskáposzta, aprólék, sült, rétes és fánk.
A levestészta metélt volt vagy csiga, mint a lakodalmakon, néhol azonban többféle levest, is tálaltak. A különböző fogásokat tálalóversekkel rakták az asztalra. Dunántúl némely vidékén a családtagok egy tálból, az ún. „aratótál”-ból ettek; a vendégeknek kü­lön teríték járt. Ivás közben erősen koccintgattak, hogy következő évben is szerencséjük legyen a hízóhoz. Az időt felköszöntőkkel, beszélgetéssel, tréfával ütötték el, néhol táncra is kerekedtek; és sorra előkerültek a kolbásztöltő férfiak és a hurkanyomó asszonyok tréfái: a férfiak budlibicskát, dróthuzalt loptak a hurkába, az asszonyok pedig tűzütő acélt, fadarabot a kolbászba; s veréb repült ki a töltött káposzta burkából. Vacsora alatt az ablak előtt felhangzott a gyerekek kántálása. Megjelentek a cigányok is, de először döglött egérrel, patkánnyal töltött gömböcöt kaptak a gazdától. Majd hívatlanok zörgették az ablakot, tréfás rigmusokkal véres hurkát kértek. Néhol „tót asszonynak” öltözött legények fehér lepedőben vaskanállal zörgettek be az ablakon, vagy hamuval, fűrészporral telt „bakfazekat” vágtak a pitvar ajtajához; két nyárs összedörzsölése közben egy harmadikat nyújtottak be az ablakon, amelyre a gazda fűrészporral töltött hurkát szúrt rá. De a hívatlanok a házba is bemerészkedtek: öt-hat mókás természetű asszony, leány vagy legény maskarába Öltözve nászmenetként kért bebocsátást, nagy csö­römpöléssel vonultak be, s a „hurkatáncot” eljárva, nagy tréfálkozások, kiabálások közepette eltávoztak. Az Alföld protestánsai éjfélkor zsoltárokat énekeltek. Hazamenetelkor legalább háromszor „jánosáldás”-t ittak, és egy ajtónyitással távoztak a vendégek; ki-ki magával vitte a „kóstolót”, az ízt, a másik lelkének egy darabját, hogy sötét napokban ekképpen is érezhessék az ilyenkor igazán fontos egybetartozást. „íz” szavunk a középkorban a lélek egyik nevéül szolgált.
A magyar nagycsalád, amely kerete volt az új pár életének is, nemcsak vagyon-, vér- és munkaközösség volt, hanem megbonthatat­lan mágikus egység is. A mágikus egységet, a szétbomlás után is, szinte napjainkig, megtartotta a közös ős tisztelete; aki első „állomásán” a Teremtő maga. Keresztény hitünkben ő, az ős született Jézusként a Földre, hogy betöltse a világot, a nemzetséget igazító Törvényt.

Forrás: Molnár V. József: Az emberélet szentsége Főnix Könyvek 27. – Debrecen, 2001

II. Isten tenyerén
A gyermekrajzok üzenete

A régi ember a gyermeket Isten áldásának tekintette, s hitében a kisgyermek Isten tenyerén él; általa, vele a teremtő és igazító törvény mutatja meg magát. Tudta, hogy az anyaöl óvása, az öntudatlanul átélt minden-szeretet, amelyben a dolgok egysége honol, a termő televény sötétség csöndje a születésben lármás világosságra vált, s a megszületett gyermek, a „csillagocska” fáradhatatlanul keresi majd az elveszett paradicsomot, a biztonságot adó „kinti” Rendet, amelyről ott „bent” mindent megtudott. Kint a fényben, a tagolt világban a kisgyermek kérdez – és nemcsak szóval – szemével, s teste-lelke minden moccanásával; kérdéseiben bölcsesség világít. Korai rajzaiban képpel, mesével tudatja, hogy a Teremtő miféle világot ígért neki, miféleképpen lehet része, részese annak, s mi végre született különvalónak.
A kisgyermekben – hasonlóan az ihletett művészhez – miképpen a természetben élő emberben (gyűjtögető, halász-vadász, pásztor, földműves) a vele született adottságok, s a javarészt tudattalan élmények „működnek”. Hagyja, hogy edénye legyen a létet igazító törvénynek, akaratával, nyiladozó értelmével alig tud avatkozni annak megvalósulásába. Rajzai ezért mondanak el sokkal többet a világról, mint amennyit föltételezünk róla szellemi képessége, érettsége alapján. Kezdetben „begyakorolt sablonok nem korlátozzák, a valóság külső képe nem készteti tapadásra, nem béklyózza meg képzeletét”.
Első firkáiban jellemző elemként fedezhetjük fel a szálkák, szárak, sugarak „verését” (1. ábra) csakúgy, mint a körök, karikák gubancát, a „fészket” (2. ábra), s ez utóbbihoz nem kell neki valóságos fészket (3. ábra) látnia. Az egyenes és a hajlított vonal régi írásunk, a rovásírás két fontos jelét juttatja eszünkbe (4. a., b. ábra), a legegyszerűbb formákat, amelyek minden más rovásjelnek „apja”, illetve „anyja” lehetnének. Az „Sz” hang jelölője (4. a. ábra) formájából következően a lehető legpontosabban „rögzíti” azt a hangot, amelynek jelölésére kiválasztott – szinte sziszeg, megidézve e hang terebélyes fogalom-bokrát is: azt, hogy szár (valaminek a szára), hogy száll (fölszáll, miképpen a pacsirta, a „se nem kicsi, se nem nagy madár, amely éppen akkora, hogy az eget a földdel összekötheti”, szál (egyenes), szálka, szőr, szög, szúr, szél (szárító, illetve széle valaminek vagy szöglete), száraz, szikes, szikár..., hogy férfi, apa, s egyben atya-természetű, mint a „száraz”-zal (sugárral) teremtő Nap, illetve a szellemmel (igével) teremtő Atya. Amikor „meghajlítjuk” e szárat (4. b. ábra), nem törik el, ahogyan a növény szára se, ha víz vagy szél hajlítja – zöngésedik, lággyá válik, miképpen az „N” hangja az. Formája így a növényt idézi és a nőt, aki mikoron méhében az új életet hordja, ekképpen növekedő, s a Hold is ilyen, amint telik, amint növeli, neveli a határt, mindent, ami növény. A Hold, a földi nedvesség úrasszonya (a csíki székelyek és a gyimesi csángók Babbának nevezik a Holdat, s Szűz Máriát, a Napba öltözött Asszonyt, a Hold asszonyát Babba Máriának).

1. ábra 2. ábra 3. ábra 4.a. és 4.b. ábra

A rovásírás „Sz” és „N” jele a születő Jézust is megidézi, akinek a „Bal kezébe’ aranyalma, / Jobb kezébe’ aranyvessző” van, az ismert karácsonyi kántáló ének erdélyi változatában, s „Megzuhintá a vesszejét, / Zúg az erdő, cseng a mező.”
A kisgyermek első firkáiban a teremtett világ egymást föltételező és kiegészítő kettősége van jelen, a világosság (férfi) és a sötétség (nő), a nappal és az éjszaka, a fönt és a lent, a száraz és a nedves..., az egymásra rímelő kettősségek rendszere.
A firkák fészke fokozatosan „egyszerűsödik” (persze időnként vissza-visszatér a kuszaság is), s ritkuló karikák kenyeret idéző halmazában megjelennek az egymást keresztező szálkák (5. ábra). A kenyér formája, íze, színe az anya megtartó melegségét juttatja eszünkbe, a kemence pedig, amelyben kisül a kenyér, az Igét befogadó és kihordó anyaméhet. A hajdan volt faluban, mielőtt kemencébe vetették a kerekre formált és megkelt kenyértésztát, a sütőlapát liszttel megszórt korongjára keresztet rajzoltak, csakúgy, mint a kemence kövére, körére; s bevetéskor keresztet vetettek önmagukra és a kemence ajtajára is. Mielőtt a kenyeret megszegték, s imádságos lélekkel körbe állta az egész család, késsel keresztet karcoltak az aljára. A búzakenyér a sugár „színeváltozása”, hiszen „mag, mag, búzamag, benne aluszik a nap”, sikér, sugár; földöntúli fehérség ágya a búzamag, s valamennyin ott ragyog Jézus Krisztus és a Szűzanya képe. A kenyérben jelen van a szakrális játék: a kör és a kereszt misztériuma. A kör és a kereszt együttes üzenetét magával hozza a gyermek (6. a., b. ábra). Még a negyedik esztendejét sem tölti be, és rajzolja már a csillagnyi tengelyre tükröztethető szimmetriát, a kört, a teljesség, az osztatlan egész, az óvás, a menedék, az anyaöl archaikus és egyben legkorszerűbb jelét, s benne az egyenlő szárú kereszt formát, amely az őskortól napjainkig a teremtő szellem-erő, az Ige jele és megidézője, s a kinti világban való eligazodás legfontosabb eszköze (6–9. ábra). (Falusi népünk a keresztszemes hímzés alapöltését – a keresztet – Igének nevezi. )

5. ábra 6. ábra 7. ábra 8. ábra 9. ábra

A kör és a kereszt együtt, rovásírásunkban az „F” hang jele (10. a., b. ábra), amely a szárazból (4. a. ábra) és a nedvesből (4. b. ábra), a Napból és a Holdból, férfiből és nőből tevődik össze. E forma az organikus műveltségben az ókortól napjainkig a Földet jelöli; de mivel a régiek a Földön nemcsak a földgolyónkat értették, hanem a látható kerek világot, a kör és a kereszt a megvalósult, működő, érzékelhető Mindenség jele is egyben, a teremtett világ beszédes modellje. Egyiptomban az andráskereszttel osztott kör (10. b. ábra) az időt, a fölkelő, „forgó” Napot idézte meg, amelyet minden hajnalon a Földanya hozott világra; az Ég és Föld szűzi nászából születő Istenfiút. Eleink imádsága szerint a pirkadatok „Mária kapu”-jában: „Ahol jön a mi Urunk, Jézus Krisztus / Aranyfának az ágán...” A kör és a kereszt két fajtája az állandóság és a mulandóság, a tér és az idő, a tér-idő, a világ-igazító, illetve a világra született Isten tökéletes képjele. (A keresztény műveltségben Krisztus glóriája – és csak az övé – egyenlő szárú kereszttel osztott kör.)
Az egyenlő szárú kereszt egyenes szakaszainak metszésében „irracionális pont” létesül: a középpontban az áttételesen jelen való Teremtő „mutatja meg” magát. Régi karácsonyokon a fény, Jézus Krisztus születésének ünnepén, az éjféli mise után elkészített asztal rendjében a tér-idő kör és keresztje testesült (11. ábra): az asztal alá az aratás kezdetén. Sarlós Boldogasszony napján (július 2.) kötött „Jézus kéve” szalmája került. A búza szárának sár-aranya, halász-sugara a Napra utal, a Nap Jézust jelenti. Az Istengyermeknek a Napot idéző szalmával vetettek szülőágyat. Az őszi napfordulón Máté, Mihály, Ferenc vagy Gál hetében a karácsonyi abroszból vetették a búzát, amelyet a „Jézus kéve” kimorzsolt magja szentelt. A karácsonyi asztal abroszára, amelyet ádvent áhítatában fontak és szőttek, annak kellős közepére a Luca napon vetett, világoskék szalaggal „öltöztetett” zsenge „lucabúza” került a szentelt gyertyával. A zsenge búza a húsvéton diadalútjára lépő Nappal, a feltámadó Krisztus erejével föléledő mezőre utalt. Az égő gyertya a Szentháromságot adta: lángja az Atya, méhviasz teste a Fiú, bele a Szentlélek megidézője. Karácsony éjjelén az Ég és a Föld köldöke egyetlen középponttá vált: „Begyütt Jézus a házamba, / Házam közepén megálla.” A Szentlélek ereje által földre-született személyes Isten hatalmasan mutatta meg a Teremtőt, „Minden dolgoknak” eredőjét, az irracionális középpontot. A magyar Szent Korona kör–kereszt szerkezetének közepén, a felső abroncsok metszéspontján a világbíró Krisztus trónol, a köldökéből „kinövő” kereszt az Atyával köti össze. A Szent Korona, minden más európai koronától eltérően, nem a király vagy a királyi ház tulajdona volt, megfordítva e korona birtoka volt a mindenkori uralkodó, s az uralma alá tartozó valamennyi „jószág”. A középkori magyarság az „eleven” Krisztust tisztelte benne. Királyavatáskor az ország valamennyi vármegyéjéből földet hoztak a küldöttek; e földből készítették a „királydombot”, amely a haza volt kicsiben, a haza köldöke. E dombra lovagolt föl a már „beavatott” király, annak tetején végezte el kardjával a négy világtáj felé a „napvágást”, miközben a domb körül a nép háromszor Jézust kiáltott: az Ég köldöke kötődött akkor ott össze a Föld köldökével; szentesült, hogy Isten kegyelméből és az ő akarata szerint uralkodik majd a király.
A századfordulón még számtalan helyen a szülőszobát szenteltvízzel kereszt alakban meghintették, s a kereszttel áldott földre készítették el a szülőanya szalmaágyát. A megszületett gyermek, akivel „napocska”, „csillagocska” jött a napvilágra, mielőtt a szülés helyén subára vagy báránybőrre fektették volna, keresztet karcoltak alá a szoba földjére. (A bárány Jézus jelölője csakúgy, mint a búzaszalma.)
A tér-idő kerekségét osztó egyenlő szárú keresztet a Nap „rajzolja” le számunkra, az ő égi járása s fénye, amely árnyékkal ajándékozza meg a fölfelé törekvő földi létezőt, mutatja meg az égtájakat. („Előttem van észak, hátam mögött dél, balról a Nap nyugszik, jobbról pedig kél.”) Az ötesztendős gyermek rajzán a Nap gyakran kereszttel osztott fényszirmú virág (12. a., 13. ábra). Az eredeti ábrán (12. a.): a korong sárga, a korongot tagoló kereszt-kettős kék, a fényszirmok vörösek. A korong vörös, a fény-ékek világoskékek, a rájuk ragozódó kerekded szirmok sárgák, a kereszt pedig zöld a 13. ábrán. Az első esetben a festék három alapszínét használta a gyermek, amelyekből minden más szín kikeverhető, a korongot kereszt (kereszt-kettős) osztja, amelyet a „Nap rajzol le”, s e korongot a „Nap teremtette” virág szirmai övezik. Ok és okozat teljessége mindez: a látszólag külön-valók szerves egységének montázs nélküli képjele. A 13. ábrán az alapszínek mellett a korong vörösének komplementere, a zöld szín is megjelenik. A szerves műveltségben e két szín általában a közbülső világot (az ember terét) jelöli; a vörös a sugárral teremtő föntre utal, a zöld a sugarat befogadó „nedves” alsó világra.
Az egyenlő szárú kereszttel osztott kör a gyermek számára a teremtő, televény alap, a kitüntetett középpont, amelyből minden más rajz következik (14. ábra). Az Ige (kereszt) és az őt befogadó, kihordó világra szülő anyaöl (kör) neveli, növeli rajzos kedvét, adja biztonságát a formák számlálhatatlan változatában (15–18. ábra). Rajzai tanúsága szerint minden gyermek „ismeri” a valóságot – bárhol is születik a világra –, „tudja”, lelke hordozza e tudást, hogy a tér-idő kerekségének csillagnyi másságában egyazon Ige működik. Gandhi ekképpen szól a gyermek valóságlátó adottságáról: „Utamon gyakran pillantottam meg az Abszolút Igazság, Isten halvány visszfényét, és nap mint nap erősödik bennem a meggyőződés, hogy egyedül ő valóságos, és semmi más nem az (...) Az a meggyőződés is egyre erősebb bennem, hogy ami számomra lehetséges, az lehetséges még egy gyermek számára is, és alapos okom van rá, hogy ezt mondjam. Az igazság kutatásának eszközei éppoly egyszerűek, mint amilyen nehezen elsajátíthatók. A gőgös ember számára hozzáférhetetlennek látszanak, az ártatlan gyermek számára pedig nagyon is elérhetők.”
A gyermek számára a Nappal jelölhető, fénnyel teremtő Isten személyes és barátságos. A szegedi nép hitében a csecsemő, ha ébren van, és ujját nézegetve mosolyog, a Kis Jézus aranyalmájával játszik – az aranyalmát a Boldogasszony adja a kezébe. „Életem talán legrégibb emléke – írja Jung – (...) gyermekkocsiban fekszem, egy fa árnyékában. Szép meleg nyári nap, kék az ég. Aranyló napsugár játszik a zöld faleveleken. A kocsi teteje felhúzva. Éppen felébredek a ragyogó szép környezetben, és leírhatatlanul jól érzem magam. Látom a fák levelei és a virágok között a fénylő napot. Minden olyan csodálatos, színpompás és nagyszerű.” Lányom esztendős alig múlott, gyermekkocsiban feküdt a Múzeum-kert egyik fája alatt. A gyenge szélben mocorgó levelek közül a Nap tekintett rá, és ő „szólt” a Naphoz: szakadatlanul mosolygott, s kezével hadonászott fényes arca felé. A gyermek és a természetben élő ember számára arca van a Napnak – aki „elfogadja őt”, meglátja az arcát (19–25. ábra).
A 19. ábra napvirága szinte tételesen meséli el, hogy miféle természetű a világ, amely életünk teréül adatott: a mosolygó fényes lény tizenkét hosszú, „mérges”, vörös és ugyanennyi rövidebb (tömzsibb) „szelíd”, világoszöld szirommal ékes. A napéjegyenlőség világos és sötét óráinak száma juthat eszünkbe, s az is, hogy reggel a föltámadó (friss) Nap épít, s amikor leszentül, „lebont”, becsuk, csöndet parancsol. A mérges ékekre oldalnézetű sárga szirmok ragozódnak, a szelídekre fölülnézetű piros közepű kék virágok: a dinamikus és a statikus saját tulajdonságában erősödik ez által; ki-ki az őt illető „koronát” kapja. Íme, a teremtő és igazító, embernek született Isten! – aki azért jött s jön közénk nap mint nap, s minden esztendő karácsonyán újra meg újra, hogy betöltse a Törvényt: aki egyszerre Nap és ember és Jézus, aki a „világ világa, virágnak virága.” (A magyarszentmihályiak azt tartják, hogy Jézus feje van a fényes égi vándorban, ő vezeti, kormányozza a Napot.)
Az erdélyi lőporszaruk (20. a., b. ábra) napvirág-arcai ilyenek. Az egyiken az ember, az ék, a nappal a hangsúlyos, a másikon a leszentülés, amikor illatával észreveteti magát a virág, a Nap földi kedve (kedvese – a szegediek szerint a virágszál, a leány, ha menyasszony lesz, „Nap alá kerül”). E napvirág külső szirom-kertjében: a nappal ékes keresztje és az éjszaka holdíve, „Mária kapuja” váltja egymást, ez utóbbi ölében már születni készül a Fény. A tancsi és a megyaszai templomkazetták (21., 22. ábra) képi beszéde is a gyermekrajzra rímel.
Mosolygó Nap-arcok népesítik az egész világot (a rajzlapot) a 23. ábrán, és vörösek, sárgák fönt, a középső kék, a lentieknek pedig zöld, barna és fekete a „kedve”. A 24. ábra napvirág lényének sugár karja és lába adatott. Egyazon arca van a Teremtőnek és a teremtettnek a 25. ábrán: „miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is”. Íme, földre száll a Nap csillagkorongos, forgó-szirmú virágként nyílik sugár leveleken, s a forgó vörös–kék szirmokon sárga fénykorongok koszorúját termi (26. ábra). Másutt, fönt az égi mezőn a hangsúlyos középpont bont virágszirmokat, terem forgórózsát, csillagot (27. ábra). A magyar rovás számjegyei, csakúgy, mint az etruszkoké, szárból (szárazból) ragozódnak, az ezer jele csillag (28. ábra); meséinkben a csillagnyi és az ezer is végtelent jelent. A csillagban az álló és a dőlt kereszt, a „mozdulatlan” és a „mozgó” íródik egybe; a fő és a mellékégtájak vannak jelen. A csillag a tájolódás (tájékozottság) tagolt eszköze; de a szépség, szüzesség, bölcsesség megjelenítője is. A szumír műveltségben „Ő” a dingir, az istenség, a fönti világ. Talán ő az Északi Sarkcsillag, északi féltekénken, az égbolt kellős közepe, a fönti biztos pont, „aki” alatt Aranyatya trónol, föntnek és lentnek meghatározója, aki jobb kezében a Napot, baljában pedig a Holdat „hintáztatja”; s égtájakat jelöl az embereknek. A kalotaszegi csillag-virág (29. ábra) nő-növény tulipánokat nyit a sarkok felé, s a tulipánok között egy-egy szárnyas-nap található, amely virág és kétfejű sas is egyben. (Az egyenlő szárú keresztet a Nap „rajzolja” le, de „ő” is, aki „megmutatja” az Igét nekünk, a kereszt szerkezetében működik.)
A szárnyas-nap a tavaszi napéjegyenlőségen diadalútjára lépő Napot idézi, a föltámadást, az újraszülető nő-növény életet; benne a mozgás a meghatározó, miképpen a forgórózsák üzenetében a gyermekrajzokon is (26., 27. ábra). A 30. ábra világ-virága a tér-idő teljes rendszerét adja: a kör és sziromkaréja a zártság és a nyitottság megidézője; a szirmokból növő kampók a mozgást mutatják; a csillag-közepű, kerek, sugaras-szirmos világ az időben létezik. A térre jellemző nyitottság és zártság képletét a statikus fölülnézet, az idő képletét a dinamikus oldalnézet meséli el, csakúgy, mint a székely-szenterzsébeti terítő virág-mustráján (31. ábra).
A nyitottság, zártság, forgás egybeírt képlete került a korondi cseréptányérra is (32. ábra). A tányér a Nap-természetű (akár a tenyér – lásd később; mindkettőt alakja predesztinálja erre): „Majd ha reggel felragyog, Isten tányérkája, Mosolyog a baba is, Nyuszika is rája.” A korondi tányér kazettás keresztszerkezete átlósan megkülönböztetett: az egyik átló mentén két azonos színű zöld mező (satírozott), a másik átló mentén pedig egy-egy az előbbiektől és egymástól is eltérő színű vörös (pontozott) és kék (tele tónusú) mező található. A két zöld mezőben csupán a krizantémszirmok „fordulásának” iránya különböző, az egyik vörös, a másik pedig a kék mező felé törekszik. A karakteres eltérés átlóját a közel azonosság átlója egészíti ki.
Az embernek a Nap adta kereszt mutatja meg a rendet (a gyermek magával hozza ezt a csodát!) a létezés kaotikusnak tűnő tér-idő „látványában”; köréje (reá!) ragozódik minden, ami sugaras, szirmos (szellemtermészetű, kiáramló; teremtő, száraz); ami nedves, növényi, növekedő (befogadó, fölhasználó, megőrző, árnyas); ami örök és ami változó – ami Élet. E keresztben „fészkelnek” napszakok és az évszakok (az idő), de benne, vele rendeződik a tér is (32., 33. ábra): a fönt és a lent különbözősége, a jobb és a bal közel azonos volta. Segít ráeszmélnünk, hogy a nyár a délidő rokona, a tavasz a délelőtté, az ősz a délutáné, a tél pedig az éjszaka társa; hogy a tér-idő nagy és kis egységének ugyanaz a szerkezete.
A Nap mutatja meg – az általa teremtődött átlós szerkezet –, hogy ami nyár és dél az idő birtokán, az létünk terében a fönt, az ég, illetve a déli égtáj; hogy ami tél és éjszaka, az egyben a lent, a föld és a vizek – az észak; a tavasznak és az ősznek, a délelőttnek és a délutánnak a térben a horizontális felel meg: a hegyek, a fák, a füvek, minden, ami a földről „fölfelé törekszik”, illetve a kelet és a nyugat. A tér nagy-egészében a rész, a „kicsi”, pl. a növény vagy az ember a nagyot „utánozza”. A növény virága, s az ember feje a fönt, az ég, az uralkodó Nap megfelelője; a gyökér, a gumó, az ember gyomra, méhe, nemzőszerve a lentet idézi, a föld és a vizek erejét; a növény levelei, az ember keze, lába közel azonosak, mint körülöttünk, mellettünk kétoldalt a táj, ám az ember jobb oldala (kelet) az értelem, bal oldala (nyugat) az érzelem szolgálatában áll; s a kéz fölfelé a szellemtermészetűhöz, a láb lefelé a megtartó, nedves erőkhöz kapcsol, miként a növény felső levelei az ég felé mutatnak, s az alsók lehajlanak, majd lehullanak, hogy tápláléka lehessen az élőnek.
A régi kétosztatú gyimesi ház (34. ábra) föntje, a padlás, a száraz tere, a vetőmagé, régen itt vetették meg a nászágyat is; lentje, a pince, a nedves, a pityókát (krumplit), zöldséget és a bort őrzi meg. Közbül az ember lakik, akit a fönt és a lent táplál. A boronafalú faház keleti és déli oldala tapasztott és meszelt, a „keleti ház”, a tisztaszoba a férfiaké; a faház nyugati és északi oldala csupasz, a „nyugati házat” az asszonyok lakják s a gyermekek. Reggeltől napszálltáig az ember szervezi a munka javát (s teszi ezt tavasztól őszig is); az este és az éjszaka az asszony birtoka (csakúgy, mint az ősz és a tél), ő várja étellel és jó szóval a megfáradtakat, ő készít mosdóvizet, veti meg az ágyat, s kel föl éjszaka, ha valaki álmában fölsír, de ő szervezi, s végzi javarészt ősztől tavaszig a benti munkát, fonást, szövést, kukoricamorzsolást, tollfosztást, s ő készíti elő az ünnepeket.
A kisgyermek is „ismeri” ezt a megkülönböztetést. Rajzainak többségén karakteresen megkülönbözteti a föntöt a lenttől; s diszkrét különbséget tesz a jobb és baloldal között; s áttételesen, öntudatlanul használt szerkesztőeszközként mindig jelen van az egyenlő szárú kereszt. A „barlang” rajzon (35. ábra) a fönt: a fej és a csákó tagolt, s tagolatlan a lent, a test; a barlang baloldala (ránézvést) – vörös, ha délnek fordulok, hogy szemlélhessem a Nap járását, erre esik kelet, itt nyit a Nap, épít, ez az „ember” oldala; a barlang jobb oldala fekete, itt csak a Nap, lebont, ez az asszony, a Hold térfele.
Nap és Hold kettőse a kereszt körül, fölött; a belső korongban baloldalon egyenes szakasz, jobb oldalon hullámvonal; a külső körön négyzetek átlós osztással és körök kereszttel minősítik a megfelelő helyet. Az ember szálkás, szögletes, az asszony gömbölyded, hullámos jelet kap (36. ábra). A pásztorfaragás életfája (37. ábra) a Nap-oldalon serleget, a Hold-oldalon zárt edényt, üveget kap; a felső-alsó, bal-jobb más-más jellegű megkülönböztetés a kétféle kereszttel osztott körre szentesül. A gyermek általános képjele az ún. királylány alak, amely az életfaképlettel analóg: a felső világot korona (tulipán) jelöli és a fej, az alsót az alig tagolt vagy tagolatlan test statikus háromszöge, s a láb, amely néha a „földbe gyökerezik”; a közbülső világot a fölfelé tárulkozó sugár vagy sziromkezű kar és a lefelé, sokszor földig hajló hajsátor. E képjel nemtől, életkortól, lelkiállapottól függően módosul. A gyermek, aki egyre inkább részként érzékeli magát a világban, szükségképpen távolodik az anyaöl óvó, belső biztonságának érzetétől, keresi a kinti, fönti biztos pontot, az emberarcú, sugárzó Rendezőt.
A négy és öt esztendős gyermek rajzain a kar bimbaja, „hármas csírája”, szálkája még nem (vagy ritkán) töri át az óvás hajsátrát, fátylát, barlangját (35., 38., 39. ábra); de fokozatosan fölfelé lendül és a hat esztendős gyermek rajzán már a Napra tárul a nap-tenyér (40. ábra). A tulipánkoronás királylány mellett általában őrzők is vannak: virág vagy nyúl, vagy a kettő együtt, s a nyúl is fölfele tartja „bimbós”, a virág is levél „kezét” (39., 41. ábra). A virágot és a nyulat is formája, tulajdonsága teszi alkalmassá arra, hogy őrző legyen; mindkettő a gyermeklélekről mesél képi nyelven (a gyermeklélekkel analóg). A nyúl a keleti zodiákusban a macskával együtt a szűz jelölője. Az őskeresztény kopt sztélé tulipánkoronás lány alakját, amelynek karja a kendőt „áttörve” lendül a sugaras fönt felé, tulipános oszlopfők őrzik (42. ábra).
E rajzokon igen sokszor a háznak is arca van, néha a fának is, s mindkettő életfaképletnek tekinthető. A 41. ábrán a ház kéménye hatalmasra nőtt, s a felső világ jeleként virágot hajt, oldalt a forgó sugarú „Nap ember” alatt van egy másik kémény is, ha befűtenek a házban – ott menjen ki a füst. A ház ablakai álló kereszttel és andráskereszttel osztottak (a gyermekrajzokon a négyzet-ablakok néha csillagosztásúak, vagy az ablakok között jelenik meg az egybeírt két kereszt). A gyermek alkotásain a látszólag különböző, más-más rendeltetésű formákat lényegük (lénységük) köti össze, s a keresztre írható szerkezet. Az égi mezőben a fényszínű Nap mellett rendszerint sötétkék felhő képződik, általában a Hold oldalon, s lent ennek megfelelő az őrzők színe (vagy alakja): a 41. ábrán a bal oldali virág pipacsvörös, jobb oldalon, amerre leáldozik a Nap, sötétkékre vált; a 38. ábra királylány alakja bal kezében kerek virágot tart, a jobb kéz virágtalan.
A „barlang”, a „kemence”, a „sátor” az anyaöl emlékének jelenléte a gyermekrajzokon. A 39. ábrán sátrat kezd rajzolni az ötesztendős kislány – az óvodában a kirándulás „élménye” volt a feladat –; a sátorra televízióantenna is kerül, hiszen a városi ember, aki „kimegy” a természetbe, ott se tudja nélkülözni e fontos narkotikumot; de a sátor csúcsáról másfajta „antenna” szökik az ég felé: csillag, naprózsa, kereszt tagolja ívelését. A sátor csúcsa, a „csúcs”, a földi köldök keresi kapcsolatát az égi biztos ponttal; a szenthegyek csúcsán magasodik így az égígérő fa, száll fölfelé az áldozati tűz füstje és a fohász. A kislány a sátor rajzolását nem fejezte be (az egyik csíknál félúton megállt a színezéssel), s rajzolni kezdte hajának földig érő sátrát, amelyre korona került, és a korona kellős közepéből üzenetet indított – hasonlóan a sátoréhoz – az ég köldöke felé (a korona „antennája” fölött – magasan látszik is gyöngyös félköre!). A hajsátor védelmében vidám az arc; s a lányruha is sátoros, amelyen (amelyben!) ház és virág kapja meg oltalmát. (Számtalan királylány alak sátor-ruhája házat, fát, virágot, nyulat, csillagot őriz, néha autót is, a gyermeklélek kedves lényeit, miképpen a középkor köpenyes Madonnái oltalmazzák leplükkel takarva a riadt embereket.) A láb a föld felszíne alatt, akárha gumó lenne, gyökeret ereszt. Kétoldalt őrzők: a Nap oldalán tagolatlan ék, a Hold-oldalon nyuszi. E rajz kiváló példája a gyermek eredendően analógiás gondolkodásának, s tartalmazza az ötesztendős gyermek „világ-modelljének” minden lényeges elemét.
A következő rajz-sor (43–51. ábra) első tagját négy- és félesztendős korában készítette alkotója, az utolsó hatesztendős korából való. A rajzok a készítés sorrendjében követik egymást – és ékesen vallanak arról, hogy az ember mi végre van a földön, miféle törekvés, s hogyan tárja lelkét és értelmét a világra, miképpen növekszik élete fája a „barlang”-tól (ha úgy tetszik a „kemencé”-től) a csillagokig.
Ott kezdem a sort, ahol az első firkák fészkéből barlang (ő mondta így!) formálódott (43. ábra), s benne sugaras „halom”. Mellette a „délelőtti”, „építő” Nap alatt koronás királylány áll, hajsátrát áttörni akaró pálcika karokkal; a barlang fölött felhő-paplan. Csokorra való összetartozó másság! A barlang szálkás belső fénye talán az anyaöl egykori óvó öröme, amely a gyermek minden zsigerének része lett; s most – a rajz születésekor – az anya nyugalmat árasztó közelsége. A barlang és fölötte a felhő az önfeledt összetartozás, a királylány pedig a különvalóságra eszmélés képes üzenete. Az oltalmazó hajsátron áttörni készülő pálcika karok (a nekilendülő, növekedő akarat) a mindenszeretet, a „paradicsom” megsejtett elvesztése után a Nap felé tárulkoznak; a sötétség öntudatlan, puha nyugalma után a világosság szálkás biztonságára.
Mennyire igaz e föltételezés?!
A gyermeklány rajzai mesélik tovább. A barlangi halmon a szálkás, vörös sugarak vörös-kék szirommá változnak át (44. ábra). Érthető, hiszen a nap nyugodni készül, becsuk; a gömblombú fáról (melynek lomb-barlangja apró „didergő” ágakat őriz) hullanak a vörös és kék levelek. Aztán a barlang belső vörös–kék színe sárgára és zöldre vált (45. ábra), kellős közepén kicsire zsugorodott a halom, vörös sugárkarjai nőttek óriásra, születni készülő „csillag” lett. A barlang-ív külső vörös karolása itt sárga szirmokat bontott, s a szirmokon szálkás vörös virágok támadtak. E szirmok között, a csillag fölött középen kereszt létesült, a „rendező” adta át „névjegyét”. E változás fönt a felhő lefelé hajló hatalmas kékje őrzi, melyet a „kelő” Nap sárgája egészít ki. Alatta, a királylány helyén zöld pettyű sárga virágszirom „keresztre szerkesztett” négyese. A virágtő föltartja kék levél karját. A másik oldalon a virág barátja – lepke száll. A lepke, csakúgy, mint a virág, keresztre szárnyasul, s kellős közepe kitüntetett. Ők ketten a lánygyerek vágyakozásáról szólnak: az egyik szinte testtelen, égbe lebbenő, a másik ide gyökerezik a földbe, „csupán” szirmával üzen a föntnek.
A barlang kiürült (46. ábra), vörösen parázslik belseje, s fölötte a kereszt helyén a „megszületett” napvirág. Szirmai tövén közepe hatalmasra nőtt, s szinte az egész föntöt betöltő felhő óvja az újszülöttet. A barlang jobb oldalán maradt a virág, a lemenő Nap oldalán virágkoronás sátor létesült. Kicsire zsugorodott a barlang (a felhő is kisebb és „könnyebb” lett az égen – 47. ábra), belseje szalma-színű, csillagos csönd vörös szirmok karéjában. A világra jött hatalmasat lendült az ég felé, csöppet meg is tántorodott a hirtelenségben – kelekótya lett. A kelő Nap lendített rajta ekkorát. „Dülöngél” a friss fénytől részegült alig-sárga királylány alakja is. (A lepkét és a virágot itt másik gyermek rajzolta, a jobb sarokban, a körte mellett a virágcserép az ő jele.)
Fény-robbanás! (A barlang és szülöttén kívül minden eltűnik – 48. ábra.) A barlangra ragozódó szirmok is sárgák. A törpült alsó világból lépcsőzetesen fölfelé igyekszik újabb, s újabb virág, és az egész sárga sziromszárnyként, vagy páva szétterülő farka-tollaként tölti be a képmezőt. A gyermeklélek első nagy nekilendülése után: nyugalom, csönd, öröm. (Aki hirtelen növekedésnek indul, az pihenésre kényszerül; a felfelé törekvést két oldalra terülő hatalmas karéjjal – szimmetriával – oltalmazni kell.)
Végül a nyurga szárba-szökkenés (49. ábra). Fönt is megjelenik a lent égi mása: a barlang-virág párja, a szárnyas napvirág. Kezdettől fogva ezt akarta megvalósítani! A napvirágot fényes csillagok őrzik (50. ábra). A csillagokig növekedett a lánygyerek, és ismét megpihen, oldalra páva farka-tolla testesül; s zömökebb lett. Alul a barlang-virág a születő Nap (s egyben az anyaméh, amelyből a „napocska” támadt, a megőrzött minden-szeretet), amely ébreszt, épít, kibont; s fönt az égígérő fa tetején a delelő Nap, amely uralkodik, a törekvés célja és értelme, az emberélet koronája: az eszmélés, a szellemiség. A lenti biztos pont, íme, összekötődött a föntivel, akképpen, ahogy a székelykapu Napból növő, Napot virágzó életfája mondja el (52. ábra).
E rövid elemzésben a bemutatott rajz-sor árnyalt meséje alig mutatta meg magát, mivel nagyobb része – bármily lehetőségünk adódik is értelmünk számára titok marad. Titok, amely lelkünkbe fészkeli be magát. Titok?! Hangtalan üzenet; s hogy fontos, azt Lukács evangéliuma (18,15–17.) mondja el: „Vivének pedig hozzá kis gyermekeket is, hogy illesse azokat; mikor pedig a tanítványok ezt látták, megdorgálták azokat. De Jézus magához híván őket mondta: Engedjétek, hogy a kis gyermekek én hozzám jöjjenek, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Istennek országa. Bizony, mondom nektek: A ki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen nem megy be abba.”
Szívesen zárnám itt e vázlatos rajz-sor elemzést (s a gyermekrajzról való írásomat is), de így hamis képet adnék a mai mesélők (gyermekek) helyzetéről. A rajzok alkotója (43–51. ábra) ugyanis megbetegedett, s otthon szülei (akikre szíve parancsa szerint mindig hallgatni akar) jó szándékkal, de korunkra jellemző meggondolatlansággal arra kérték: rajzoljon „értelmeset” végre, nemsokára iskolás lesz, éppen itt az ideje már – lerajzolhatná például a kaktuszt. „Lerajzolta” (51. ábra). Minden jelen van itt is, amiket már korábbi rajzain láthattunk (a már ismert barlang–virág motívum az „indító” elem), de e világ elemeire hullott szét. A csillagok, a fönt fénylők alulra kerültek, javarészük elsötétedett, s a „napbaöltözött” királylány helyébe fekete, ijesztő rémalak került; a fönti Napot, az áldottat, aki a Rendet megmutatja, itt hiába keressük.
A gyermek nem akarja másolni a felszínt; nincs rá belső késztetése. Jung és követői szerint „archetípusok”-kal érkezik a világra, azokkal a formákkal, amelyek ősidők óta rendezik az emberéletet. A. D. Sztoljár orosz kutató arról ír, hogy a gyermek a régi emberhez hasonlóan modellezi a világot. A gyermeket a „rejtőzködő”, a sejtett összefüggések érdeklik. A kimondatlanul is kimondott törvény a „cél” és az „út”, gondoljunk csak kifogyhatatlan „miért”-jeire. Nyiladozó értelme a megtalálható természetes rendet szomjazza – a szellem szükséges biztonságát. Ne adjunk helyette kitalált (kreált) ideológiát, bármilyen korszerűnek tünteti is fel magát, s bármilyen „előjelű”. Ne akarjuk modernnek vélt sablonokhoz igazítani az életét, cselekvéseit. A kisgyermek a Teremtő üzenetét hozza – tanulhatunk tőle. Tőlünk ő szeretetet vár, parttalant; s azt, hogy mutassuk meg neki, miképpen használja az „eszközöket”, hogyan fejlessze képességgé adottságait.
Mutassuk meg neki, hogy a ceruza mire való, s a zsírkréta, a toll, az ecset, a festék és az íróka: agyagnak, csuhénak, pálcikának, gesztenyének, diónak, virágnak mi a „beszéde”, melyik mikor, mely napszakban vagy évszakban és miféle ünnepen szól a legékesebben; abban a világban, amelyben az esztendő (és az emberélet is) „kerek istenfa”. Fiúgyermeknek, kislánynak karakteresen másképp. A régi ember a fiúgyermeket a bicska használatára okította, megmutatta neki, hogyan kell faragni vele; az asszony a kislányt fonni, szőni, hímezni tanította...
Végezetül még egy rajzzal (53. ábra) szeretném bemutatni az Istent-szomjazó gyermeket. Az ötesztendős gyermek fészket rajzolt először, s reá hegyet emelt; a hegycsúcsról „út vezet” az égbe (gondoljunk csak a szent hegyek zarándokainak hitére), kék törzset, oszlopot „épít” fölfelé (világfát, eget tartó oszlopot), s annak vörös ága-fészkén, oszlopfőjén sárga napvirág támad, mosolygó lény. Egyetlen rajzzal meséli el a növekedését fészektől a Rendezőig! A fának oldalra hosszú ágkarja nő, kereszt formálódik általa: ránézvést baloldalon sárga és vörös-zöld szirom-tenyér bomlik, a másik oldalon sötétlila. A két szirom-tenyér és a napvirág fej: a legfontosabb égi jelző, a Nap járását, annak három fontos helyzetét mutatja – amikor föltámad reggel, és a húsvéti mezőn, amikor délben s nyáron uralkodik (gondoljunk Urunk színeváltozásának augusztus 6-i ünnepére), s mikor leszentül, az este küszöbét teremtve meg, s ősszel, Szent Mihállyal (szeptember 29.) a megméretést. S íme, egy Balaton-felvidéki régi ház (54. ábra) homlokzatának Nap-hármasa: ahol fölkel koszorúban Jézus jele, ahol nyugodni tér Máriáé; a kettő között középen, ahol uralkodik, a napkorongon madarak, csőrükben életággal, s fölötte életfa bontja ágait, hiszen a Teremtő akaratából ő adja az életet, s rendjét is itt a földi tereken – ő szabja meg. Mindezt „kint” szemlélhetem; a fény születését karácsonyon a házban ünneplik, „bent”. A gyermekrajzon a születő Gyermek Isten fészke a hegy gyomrában van. (A régi faluban a gyermeket Máriával altatták el és Kis Jézussal ébresztették.) E rajz egyetlen lendület, határozott vonalak, s „beszédes” színek együttese – így csak az tud rajzolni, akinek vezetik a kezét, aki hagyja, hogy vele, általa mindez megtörténhessék, aki nem világi tükörben akarja „zsűriztetni” alkotását. Személyiségjegye ott van a rajzon, jobban, mintha kínosan ügyelne rá, de a tartalom a Törvényt-adó bölcsessége. E rajzon – s ez a gyermekrajzok általános jellemzője – a látszólag különböző formák (fészek, hegy, oszlop, Nap, virág, ember) szerves egysége létesül, s egyetlen lány-lény alak mindezek „hordozó”-ja úgy, hogy montázsnak nyoma sincs jelen. Igen ő (a rajzolt alak) így nem létezik – s mégis ő a legvalóságosabb: a legteljesebb kifejezője annak, hogy a csillagnyi másságban egyazon Ige működik; s hogy „tudni” ezt – jó dolog.

Forrás: www.kincseslada.hu

Molnár V. József magyar lélekkutató

„Őskép, monda, szokás.
E három egytövű bokor a lét mezején.”
/Molnár V. József/

Molnár V. József régi, magyar falusi család sarja, s így mind ősei jogán, mind tanult tudás révén lett a magyar lélek képének beavatott ismerője.
Az 1930-40-es években Lükő Gábor kereste a magyar lélek formáit a népművészeti alkotásokban, a magyar ház, a magyar életmód, a szakrális magyar gondolkodás motívumaiban. Formavilágot kutatott, de megtalálta, ami jellegzetesen magyar. Ugyanebben a korban Hamvas Béla rátalált az archaikus ember isteni karakterére, szakrális világképére, de soha ki nem mondta volna, hogy ez magyar tulajdonság. Karácsony Sándor, Németh László járták a magyar lélek megismerésének útját, ki-ki a maga eszköztárával és nyomukban megindult a magyar szocio­gráfiai irodalom, amely világszerte egyedülálló, mert lélekvezérelt a munkássága. A Kádár-korszakban ez a kutatómunka stagnált, mígnem új szóvivői akadtak.
Molnár V. Józsefet sorsának tragikuma vezette a magyar lélekkeresés útjára. 1956-ban bebörtönözték, s szabadulva innen, soha többé nem folytathatta grafikusi tanulmányait. Barátaival, Pap Gáborral, Végvári Józseffel missziót vállaltak fel a magyarság érdekében. Pap Gábor meghatározta a magyarságtudomány hat pillérét és hárman – kimondatlanul – megalakították a Magyar-Mindenséget, ahogy még Csokonaiék is a magyar univerzitást emlegették. Ők lettek népünk tanítómesterei, felvállalva a vándor szerzetesek és prédikátorok sorsát, s megalapozták a magyarság belső, lélekképének tudományát. Végvári József a nyelvet, Pap Gábor az asztrálmitológiai szemléletet és a népi ornamentikát egészen a Magyar Szent Koronáig, Molnár V. József pedig a népi gondolat egyetemességét, szokásoktól, szentektől, születéstől, haláltól, a Boldogasszony hétágú életfájától a lélek legmélyéig hatolva.
Fáradtságot nem ismerve, égi erőtől hajtva járták a magyar tájat, elmentek mindenhova, ahova hívták őket, s nevükkel együtt a magyarságismeret vert otthont a magyarság tudásszomjtól áthatott lelkében.
Ha lélektudományos oldalról nézzük Molnár V. József munkásságát, ez az anyag egy új stúdium körvonalait is meghatározza. Ez a magyar fejlődéslélektan. Ez a tudomány a lélek sorsáról szól, fogamzástól a Boldogasszony kemencéjéhez való visszatérésig, az őslélekig tart, s indul újra vissza... A miskolci lélektudományos bölcsészeten ezt tanítja magyarságkutatóknak és pszichológusoknak, s reméljük szava s gondolatainak szentsége fészket rak a lélekben és megsokasodva terjed tovább.
Molnár V. József az ősképet helyezte kutatása középpontjába, amely mint tanítja kegyelmi ajándék, s ennek felismerése teszi a magyarságot a szerves Mindenség magjává. Magvoltunkat váltja át munkásságában kezelhetővé, megismerhetővé, felismerve a vele járó magsorsot, a világ világosságának fényében.
80. születésnapján szeretetünk, nagyrabecsülésünk kíséretében nyújtjuk át olvasóinknak az égi küldetésű magyar gondolkodó, Molnár V. József munkásságából azt a válogatást, amely a magyar lélek képének képzetét átöleli.

Dr. Gyárfás Ágnes, a kötet összeállítója

I. Az emberélet fordulói
Fejlődéslélektani modell a magyar nép szokásaiban és művészetében

A régi ember a kerek világ kellős közepében a teremtő és törvényt adó Urat, a személyes Istent találta meg, akivel mindenkor beszédes viszonya adódott. Hitt mindenható erejében, s abban, hogy látható és láthatatlan (csak sejthető, csak hatásában észlelhető) csillagnyi másságban, egyazon ige működik; ezért a minden porcikájában összefüggő téridő rendszer része, részese, s egyben egésze lehetett. A dolgok egybetartozását a veleszületett ősképekkel, analógiás kapcsolatokban érzékelte. A Mindenségben megtalált egybecsengéseket szűkebb emberi környezetére is érvényesnek tartotta. Nem másolta a természet adta mintákat, amelyek az ősképeket és a nemzedékről-nemzedékre öröklődő szokásokat „igazolták vissza”; emberi különvalóságát megtartva, azt erősítve igazította életét a „nagy-egész” működésrendjéhez.
A hajdan volt embert a tér tartotta, fogta, s az idő nevelte, növelte, adta erejét, egészségét. A tér, amelynek fészkében élt – szakrális volt (áldott és átkozott része, helye egyaránt, hiszen az időhozta törvény tagolta, tájolta heterogén, s hierarchikus rendszerét), s cselekvése, amelyet mítosz és rítus igazított – csakúgy.
Az esztendőkörös változásrend, amelyet „kerek istenfának” mondott és tartott, adta kerek életének fordulóit, s adta léte ízét, tatalmát is.
A születés, amellyel csillagocska, napocska jött mind ahányszor a világra a Nap esztendőkörös újjászületésével volt azonos. Gyermekszületéskor a karácsonyi abrosszal terítették le az asztalt! (A Galga-mentiek azt tartják: ha valaki meghal új csillag születik az égen. Régi hitükben az élet fénytől fényig tartott.) S a csecsemőkor szoros pólyakötése (6-9 hétig hajdan csak akkor vették ki a pólyából a gyermeket, ha tisztába kellett tenniük: hogy ”ki ne mozogja magából a lelket; a halottat is lekötötték, hogy „ne kapkodhasson a távozó lélek után”) a Bak territóriumának tulajdonságát valósította.
A kisgyermek háromesztendős koráig a „Vízöntőben élt”, annak alig-alakja, személytelensége, majomkodása határozta meg életét, hogy a föld alatt feszülő csíra, s a pattanni készülő rügy adhass hetedik évéig annak tartalmát: a Halakban áldozat okán újulni készülő mindenek. Ilyenkor a lelkében feszülő csíra, s rügy a vele játszó „nagyok” (nagyböjt szigora mulatság helyett „játszóba” terelte a legényeket és a leányokat!) miatt, hatalmasan „követelte” az átváltozást, az újulást, amelyet húsvét hozott, adott a Kos ideje. A Kos tízesztendős korig „látta vendégül” a gyermeket: nekilódulást, szelet, szaladást adott neki, a mindenek hirtelen nagyot változó kedvét, erejét. Április 1-én, a régi faluban fűzfavesszővel fenekeltek el minden hét és tíz év közötti férfigyermeket, hogy növekedésének rakoncátlansága múljék, s vele a határ zöldarany vegetációjáé is. Valahány gyermek tizennégy éves koráig gyűjtött, töltekezett, „tövében erősödött”, miképpen a Bika jegykorszakában a mérges-zöldre váltó nő-növény; hogy a következő jegyben, az ikrekben szárba szökkenhessen, ezüst-zölddé változva át. A kamaszkor idejét hozta, adta ez, a „csodalátás” esztendeit (Áldozócsütörtökön a hites ember egy villanásra megláthatta a Mennyeket, amikor annak kapuja kinyílt az oda távozó Jézus nyomán) s a „birkózásét” (a kamaszlélekben a gyermek és a felnőtt viaskodik egymással, de a „csatát” minden kamasznak a környezetével is meg kell vívnia.

Székelyszenterzsébeti abroszközép világ-virága a XVIII. századból. A nyitott és zárt formakettős fölülnézetei a tér, a nyugvó tulajdonság megidézői; a forgásképlet kettőse, amely cselekvésre ösztönöz oldalnézetű: a napirányú forgás a lendületesebb, az ellenkező irányú forgásrend „fékezi” a lendületét. A nyitott belső formában jelen van a zártság is, miképpen a nyitottságot körbeölelő zártságban szirmossága okán a nyitottság; egyik sem kizárólagos, csupán meghatározó érvényű.

A Rák, amely minden esztendőben a határ terített asztalát adta, amelyet mindenki „körbeülhetett” – az emberélet érettségét hozta, alkalmát annak, hogy a két különnemű eggyé legyen; családot alapítson – s tette is. Bár az emberélet Rák korszaka hozta az egybekelést, az esküvők mégis farsang végén voltak, s az ekkor összeházasodók, akik a padláson (Istenhez közel!) elkészített nászágyon ízlelték meg először egymást negyvenhét napig, húsvéthétfőig nem ölelkezhettek. A halálba avatódtak így be, amely a nagyböjt, a Halak időszakában kozmikusan jelenlévő; a földbevetett mag szerepét „játszották” el, hiszen a házasságban nekik is maggá kellett változniuk, maggá, akit koratavaszon halálra adja magát, „áldozatra megy”, az újulásért, a fészeknyi gyermekért. Hajdan az esküvőt a halál első grádicsának tartották; Sióagárdon a gyászruhát jegyajándékként kapta a menyasszony.
Az emberélet dereka (a „java kor”) az Oroszlán adta tulajdonsággal volt rokon: az ember ekkor méltóvá vált a nemét, nemzetségét jelölő kalapjára (a csecsemőgyermeket a férfi ezzel áldotta be a családba!) – megkoronáztatott; s az asszony érdemet kapott a „mindenség jeleivel öltöztetett” főkötőre, hogy „királyi” embere oldalán nagyasszony lehessen.
A Szűz a halál második grádicsát mutatta meg, ilyenkorra a látványosan teret-időt szervező nő-növények (mindahánynak!) töve szakad, szétesik az „egy” magba, gumóba sűrűsödik a lét, alig moccanó, „tétlen” potenciává változik. Ilyen az ember öregkora: már mindenből kevesebbel beéri, a lélekben ideje érkezik, az összegzésé, a rendszerezésé, mert valahányunknak mérlegre kell majd állnunk, megvénülve, s a régiek erre életük Mérleg időszakára penitenciával készültek. Sokan közülük, külön zarándoklatokat vállaltak, hogy testük maradék erejét is elnyűjék, vágytalanná ürítették magukat, hogy lelkük megtisztulhasson. Aki a mérlegelésen könnyűnek találtatott – a régi hit szerint – elpusztult: a föld nem vette be a testét, az ég nem fogadta vissza a lelkét. Az utolsó átváltozást, a halált csak a tisztult lelkű ember kapta: teste itt maradt, lelke a meghaló testből el-ki-föl távozott. Mindez a valahány testet csupaszító Skorpiót idézi, az esztendőkörös változásrend leglátványosabb fullánkos halál-idejét. Érkezésekor a régiek egy öreg fát döntöttek ki, a meddővé váltat, a meztelent, hogy e rítussal „elébe menjenek” a halálnak, s egy új fát ültettek rögvest, hiszen a halál az újulást alapozza.
A Nyilas időszaka, amely a fény újjászületésére való készület, a purgatóriummal, a köztes léttel rokon. A léleknek itt meg kell szabadulnia minden földi kapcsolattól (az itt maradóknak el kell engedniük a Teremtőhöz vágyakozót, tucatnyi rítus szolgálta ezt!), hogy ahol ide, a földre érkezett a Tejút hasadékon át vissza tudjon térni, immáron véglegesen a világot teremtő Úrhoz, aki a földi tartózkodással hatalmasan próbára tesz valamennyiünket.
A hajdan volt kerek emberélet a kerekvilágban ekképpen a „Mindenség lélekrajzát” valósította, s hagyta modellként, kovászként mireánk.
Forrás: Bölcsész könyvek 11. – Fejezetek a magyar lélektanból – MBE, Miskolc, 2005

Molnár V. József

A magyar lélek képe

Az emberi élet fordulói néphagyományunkban

Molnár V. József régi, magyar falusi család sarja, s így mind ősei jogán, mind tanult tudás révén lett a magyar lélek képének beavatott ismerője. Az 1930-40-es években Lükő Gábor kereste a magyar lélek formáit a népművészeti alkotásokban, a magyar ház, a magyar életmód, a szakrális magyar gondolkodás motívumaiban.
Formavilágot kutatott, de megtalálta, ami jellegzetesen magyar. Ugyanebben a korban Hamvas Béla rátalált az archaikus ember isteni karakterére, szakrális világképére, de soha ki nem mondta volna, hogy ez magyar tulajdonság.
Karácsony Sándor, Németh László járták a magyar lélek megismerésének útját, ki-ki a maga eszköztárával és nyomukban megindult a magyar szociográfiai irodalom, amely világszerte egyedülálló, mert lélekvezérelt a munkássága. A Kádár-korszakban ez a kutatómunka stagnált, mígnem új szóvivői akadtak.
Molnár V. Józsefet sorsának tragikuma vezette a magyar lélekkeresés útjára. 1956-ban bebörtönözték, s szabadulva innen, soha többé nem folytathatta grafikusi tanulmányait.
Barátaival, Pap Gáborral, Végvári Józseffel missziót vállaltak fel a magyarság érdekében. Pap Gábor meghatározta a magyarságtudomány hat pillérét és hárman – kimondatlanul – megalakították a Magyar-Mindenséget, ahogy még Csokonaiék is a magyar univerzitást emlegették. Ők lettek népünk tanítómesterei, felvállalva a vándor szerzetesek és prédikátorok sorsát, s megalapozták a magyarság belső lélekképének tudományát.
Végvári József a nyelvet, Pap Gábor az asztrálmitológiai szemléletet és a népi ornamentikát egészen a Magyar Szent Koronáig, Molnár V. József pedig a népi gondolat egyetemességét, szokásoktól, szentektől, születéstől, haláltól, a Boldogasszony hétágú életfájától a lélek legmélyéig hatolva.
Fáradtságot nem ismerve, égi erőtől hajtva járták a magyar tájat, elmentek mindenhova, ahova hívták őket, s nevükkel együtt a magyarságismeret vert otthont a magyarság tudásszomjtól áthatott lelkében.
Ha lélektudományos oldalról nézzük Molnár V. József munkásságát, ez az anyag egy új stúdium körvonalait is meghatározza. Ez a magyar fejlődéslélektan.
Ez a tudomány a lélek sorsáról szól, a fogamzástól a Boldogasszony kemencéjéhez való visszatérésig, az őslélekig tart, s indul újra vissza... A miskolci lélektudományos bölcsészeten ezt tanítja magyarságkutatóknak és pszichológusoknak, s reméljük szava s gondolatainak szentsége fészket rak a lélekben és megsokasodva terjed tovább.
Molnár V. József az ősképet helyezte kutatása középpontjába, amely – mint tanítja – kegyelmi ajándék, s ennek felismerése teszi a magyarságot a szerves Mindenség magjává. Magvoltunkat váltja át munkásságában kezelhetővé, megismerhetővé, felismerve a vele járó magsorsot, a világ világosságának fényében.
80. születésnapján szeretetünk, nagyrabecsülésünk kíséretében nyújtjuk át olvasóinknak az égi küldetésű magyar gondolkodó, Molnár V. József munkásságából azt a válogatást, amely a magyar lélek képének képzetét átöleli.

Dr. Gyárfás Ágnes, a kötet összeállítója