VIII. AZ ŐSTELEPESEK MŰVELTSÉGE

VIII. AZ ŐSTELEPESEK MŰVELTSÉGE

Minden műveltségnek alapja a földművelés, a mindennapi kenyérhez szükséges gabonának a megtermelése, mert enni az ősidőben is mindenkor és mindennap kellett. A vadászzsákmány bizonytalan volt az ősember gyarló fegyverei miatt, éppen azért telepedett le a folyók és tavak mellé, mert abban a halbő időben a halfogás volt a legbiztosabb és a legveszélytelenebb élelemszerzés. Halat akkor még tapogató hálóval vagy vesszőkosárral is lehetett fogni. De az ember nemcsak húsevő lény. Őrlőfogai bizonyítják, hogy a kőkorszaki őse még sok magot őrölhetett velük. Gondoljuk el, hogy milyen nehéz, emberfeletti munka volt kőlapáttal lazítani fel a földet a gabona elvetéséhez és minden munkát, egészen a lisztté porlasztásig, kézzel és kővel kellett végezni. A 400.000 éves vértesszőlősi ember még igen nehezen élhetett, azért telepedett a tatai Öreg-tó mellé, hogy a halászatból éldegélhessen. De a körülbelül 4000 éves nagyperkátai és az 5000 éves lebői ember már könnyebben élt. Koroncó neve is azt bizonyítja, hagyott már rendszeres gabonatermelés volt. A gabonatermelést pedig az egész világon a sumirok, vagy az ő tanítványaik vezették be.
Nyugodtan állapíthatom meg tehát, hogy a Kárpát-medencei ősnép az utolsó két évezredben gabonaszükségletét már maga termelte meg, de ipari szükségleteit is maga állította elő, múzeumaink leletanyaga szerint. A mezőgazdaságnak abban az időben a fontosabb és könnyebb ága az állattenyésztés volt, mert az állattartás, a gulya teregetése könnyebb munka volt, mint a földművelés. De minket most e kérdésnél az a tény érdekel legjobban, hogy a Kárpát-medencei őslakos nép marhája nem az európai fajtákkal mutat közeli rokonságot, hanem a mezopotámiai, a szíriai és az egyiptomi fajtákkal: a villásszarvú, fehérszőrű fajtával. Amelyik ezelőtt 100 évvel még kizárólagos fajtája volt a magyar szarvasmarha állománynak. Ez is mutatja, hogy a Kárpát-medencei őstelepes nép, a földnek melyik tájékáról vetődött mai hazájába. De különösen jellemző a Kárpát-medencét lakó ősnépre a szellemi műveltségben való jártassága, aminek letagadhatatlan bizonyítéka a saját külön írásrendszere. Az írás tudománya pedig minden időben és minden népnél a műveltség fokmérője volt már az ősidőben is. Az óvilág írástudó népei, a sumirok és az egyiptomiak, az anyagi kultúrának is fáklyavivői voltak. De az írásrendszere még ezeknek is igen nehézkes volt, mert képpel, vagy a képnek apró vonalakból összeállított vázával - mint az ékírás volt - az emberi érzelmeket és gondolatokat nagyon nehéz volt megértetni. Azért mindkét nép írástudói a saját használatukra az emberi hangokról is készítettek; jeleket és azokat magánfeljegyzéseiknél használták is. Ezekből a jelekből alakult ki azután az emberi hangot rögzítő betűírás. Fenicia (Fönícia) önálló városállamokból állott. Nevezetesebbek voltak: Tyrus, Sidon, Berythus, Byblos, Arad és Ugarit. Népük józan kereskedőkből és munkásokból állott. Az áruk nyilvántartása és a sürgős csereforgalom tette szükségessé az írásmód használatát, amely a lebonyolítást meggyorsította. Így valósult meg a betűírás Feniciában (Föníciában) és nem a nehéz mozgású földművelő és állattenyésztő népeknél.
Annak idején a föníciai írást összehasonlítottam az akkori világ nevezetesebb írásrendszereivel, úgy, mint az egyiptomi hieratikus, vagyis papírírással, a szinájival, az ógöröggel és az óhéberrel. Azt állapítottam meg, hogy az ógörög abc. tisztán a feniciai (föníciai) betűjegyekből származik. A görög betűírásból keletkezett azután a latin, s ebből pedig az összes mai európai írás, a most használatos magyar írás is. De annak az őstelepes népnek, amelyik a Kárpát-medencét már ősidők óta lakta, szintén volt saját betűírása, de ez nem hasonlít sem a feniciai (föníciai), sem más betűíráshoz, teljesen különbözik minden írásrendszertől.
Mit jelent ez a tény? Azt, hogy ez a 34 betűből álló ősi magyar írásrendszer időrendben régebbi bármelyik európai írásrendszernél, még a görögökénél is, és azt egyedül a Kárpát-medencei ősnép használta. De nyugodtan állíthatjuk azt is, hogy ez a legrégebbi betűírás. Igen valószínű, hogy a sumir írástudóknak az emberi hangokat rögzítő írásjeleiből származik. De már a Kárpát-medencei hazában alakult ki. Azért nem találjuk meg nyomait sem Mezopotámiában, sem Feniciában (Föníciában).
A Kárpát-medencében, pedig mint teljesen kifejlődött és kialakult írásrendszer található meg már az ősidőben, de jóval a kereszténység előtt. A történetírás a feniciai (föníciai) írásos rendszer kifejlődését Kr. e. a XIII. évszázadra időzíti. Ebben az időben a kárpáti, vagy ősmagyar rendszernek már meg kellett lenni, mert különben feltétlenül ez is vett volna át a feniciai (föníciai) írásjegyekből, amint a görög átvette az egész betűrendszerét. Pld. Esmun feniciai (föníciai) király sírfeliratán csak két olyan betűt találtam, amelyek alakra hasonlítanak a magyar ősnép betűihez.
Magyar Adorján „Magyar Rovásírás” címen írt egy kicsi, de annál tartalmasabb és értékesebb könyvecskét. Ebben, közli, a 34 betűből álló ősi magyar ábécét. amelyekkel, mint fentebb láthattuk, jobbról balra írtak. Ezekből a betűkből megállapítható, hogy a magyar rovásírás kialakított, kiesztergált betűit egyetlen népnél sem találjuk meg, tehát azok csak saját készítésűek lehetnek. Szó szerint idézem írását: „Európában az egyetlen nemzet, amelynek már a kereszténységre térítése előtt is volt saját, azaz nem másoktól átvett Írása. Ebből egyrészt az következik, hogy a kereszténységre térés előtt is voltak írástudói, másrészt pedig az, hogy a magyarságot a kereszténységre térés előtt műveletlen, nomád népnek állítani vagy igen nagy tévedés, vagy pedig az elvakult nemzeti gyűlölködés jele.
Műveletlen népnek nincs írása, legkevésbé vannak saját betűi, amiknek révén a magyarságot még a görögök és rómaiak fölé is helyezhetjük, mert tulajdonképpen saját betűi ezeknek sem voltak. Ismeretes, hogy a görögök betűiket a feniciaiaktól, a rómaiak pedig részben a görögöktől, részben pedig az etruszkoktól vették át. Ez a feniciai, görög és római betűk összehasonlítása során azonnal szembetűnő valóság.”
Az után megállapítja, hogy a germán rúnaírás szótól a görög rabaszírás, rovás jelentésű szóig mind a magyar „ró „, „róni” szótól származik. Miképpen volna mindez lehetséges, - kérdezi, - ha a magyarok csak 1000 évvel ezelőtt lovagoltak volna be Európába, mint műveletlen, sátoros nomádok? „Nem világos-e, hogy itt a világ egyik legnagyobb történeti hamisításával van dolgunk? Akik például csak a „rovással” behatóbban foglalkoztak, azoknak a szemei előtt már kártyavárként omlik össze a magyarság ázsiai nomád eredetének képtelen meséje. Pedig van a magyarság európai ősnép voltának száz meg száz néprajzi, embertani és történelmi bizonyítéka is.”
Ehhez a sorok írója csak azt teszi hozzá, hogy az ősi sumir nyelvben „ru” annyi, mint a mai magyar nyelven a „ro”, vagy „ír” szóalak. Nem világos-e ebből, hogy a mai „ro” és „ír” szavunk őse, a „ru”: csak azzal az ősi néppel kerülhetett a Kárpát-medencébe, amelyiknek nyelvén a könnyebb kiejtés törvénye szerint alakult át a „ru” „ro”-vá. A fentebb idézett kutató ugyanarra az igazságra jött rá, amire e sorok írója már ötven évvel ezelőtt, amikor az árpádkori kódexanyagunkat teljesen feldolgozta, arra tudniillik, hogy Árpád népe az utolsó hódító nép volt, amely a Kárpát-medencét megszállta és annak ősi népét szolgává tette, de amelyiknek később átvette a nyelvét is, mint az összes hódító katonanépek is ugyanazt tették. De a nép szellemi kulturkincsét, írását, számrendszerét továbbra is megtartotta és használta is. Ezt az ősi írást és számrendszert pedig semmiféle idegen hatás kényszere nem tudta belőle kiirtani, különösen egy ősi népcsoportjából: a székelyekből nem. Erre majd a székelyekről szóló külön fejezetben még bővebben kitérek. Amint a magyar „ro” szó a sumir „ru” szóból származik, úgy az ősi rovásírásunk betűi is csak a sumiroktól származhatnak. Amint az egyiptomi képírás helyettesítésére találták fel a feniciai (föníciai) betűírást, úgy a sumir ékírás helyettesítésére készült az ősmagyar rovás, vagyis szintén betűírás. Felveti végül Magyar Adorján: „Avagy hogyan lehetséges, hogy a magyar számrovás a nomád magyarok bejövetele előtt évezredekkel eltűnt etruszk számrovással jobban egyezik, mint a rómaiakéval? Nem egyszerű és világos-e a válasz, hogy az etruszk éppúgy, mint a magyar európai ősnép?” Nagyon helyesen mondja, hogy a magyar európai ősnép. Éppen ezt a tényt akarom e könyvben meg nem cáfolható érvekkel bizonyítani. De ennek a magyar népnek nem az a része volt az európai ősnép, amelyet Árpád vezér vezetett a Kárpát-medencébe, mert ennek bejöveteli ideje pontosan meg van határozva írásos bizonyítékok alapján, ez az idő az Úrnak 896. esztendeje. Az ősnép az, amelyet Árpád hadai és előtte már az összes hódítók hadai ott találtak a Kárpátok koszorúzta hazában, mint őstelepes népet, amelyet meghódítva szolgává tettek, hogy új uraikat kiszolgálják és eltartsák, mert a katonát amióta a világ áll, mindig el kellett tartani. Ennek a köznéppé süllyedt ősnépnek, amelyikből a székelyek is származnak, volt írása a rovásírás. Ez a magyarázata annak is, hogy a rovásírást elsősorban a székelyeknél és másutt is a köznéphez tartozó embereknél és nem a hódító uraknál találták meg.
Az is tény, hogy a rovásírás az egész őstelepes Kárpát-medencei nép írása volt, de azt a latin nyelvű nyugati egyház éppúgy kiirtotta a használatból, mint a nemzeti nyelvet is az egyházi szertartásból. Hogy ez az ősi nyelv sokban egyezhetett az etruszk nép nyelvével, igen valószínű. De nagyon nehéz bizonyítani, mert kevés etruszk nyelvemlék maradt meg.
Az etruszk számírásnak a magyar számírással való egyezése azt bizonyítja, hogy vagy azonos kultúra helyéről rajzottak ki a magyar nép őstelepesei és az etruszkok, vagy a későbbi lakhelyükön sokáig egymás kultúrájának kölcsönös hatása alatt voltak. Vagy mindkét eset is komoly alapon feltételezhető. E két nép számrendszerének azonosságát másképpen nem lehet megérteni, mert azonos kultureredmény csak azonos kulturhatások alatt jöhet létre. Ebből pedig az következik, hogy e két népnek – a szétválása előtt már – azonos kultúrájának kellett lennie. Nagyon messze vezetne és célomtól el is távolítana, ha ezek bizonyításába belebonyolódnék. A magyar és az etruszk nyelvek rokonításának nehéz feladatát Kur Géza már eredménnyel kezdte meg, azért ebbe itt nem avatkozom bele, hanem inkább a két nép faji rokonságára térek ki röviden.
1955-ben Párizsban, a Louvre képtárában etruszk kiállítást rendeztek. Az ott kiállított etruszk érdekességek közül négy mellszobornak és egy szarkofágot díszítő emberpár szobrának fényképmásolatai birtokomban vannak. A mellszobrok közül három nőt, egy pedig férfit ábrázol. Az egyik nő hajadonfőtt van, a másik teljesen fedett fejű, a harmadik félig. A férfi borotvált arcú, csak az álla hegyén van egy kör alakú borotvált szőrpamacs, amilyet Egyiptomban és Szíriában viseltek Kr. e. a II. évezredben. A szarkofágon ülő nő olyan alakú fejfödőt visel, mint egy bogrács. Haja 4 fonatban lóg le a válláról. A férfi kibontott, vállára omló hosszú hajat és dús körszakállt visel. A bajusz és az alsó ajak környéke le van borotválva. Ugyanezt a férfiviseletet láttam asszír fali képeken is. A fej alakja mindegyiknél rövid és kerek kivéve a szarkofágon ülő férfiét, ez közepesnek mondható. Mindegyik szobor tökéletes alkotás úgy formára, mint az arcok kifejezésére nézve. Mindegyiken olyan finom, szinte rejtélyszerű mosoly ömlik el, amilyet csak nagy művész tud a kőre rálehelni. Egyben azonban mindegyik azonos, mindegyik szemrésének külső sarka kissé magasabb, mint a belső. Olyan a fej alkatuk és a szemvágásuk, mint amilyeneknek a sumirokat írják le és amilyen a magyar nép fej és arcformája ma is az árjáktól nem kevert vidéken. A szarkofágon ülő férfi szemei nagyobb mértékben ferde vágásúak. Tehát nyugodtan és felelősséggel állapíthatom meg, hogy az őstelepes Kárpát-medencei nép az etruszkokkal fajilag közeli rokon volt, de ez a tény nyelvi rokonságot is feltételez. A latin törzset az etruszk vezetőség telepítette maga elé a határszélre, dél felé, Kr. e. 753-ban, mert a görögök már dél felől a határaikat fenyegették, felépítve Neopolis (Ujváros) a mai Nápoly nevű városukat. Lehet, hogy előbb már itt teljesítettek határőri szolgálatot azok a szikulok vagy szikelek, akik onnan a róluk nevet kapott Szikuliába, Szikéliába, a mai Szicíliába vándoroltak, amelynek azelőtti neve Trinacria volt. Dél-Itáliát akkor Nagygörögországnak nevezték. Mindenesetre a székelyek nevébe belefér Szikélia, vagy Szicilia neve, és az is igaz, hogy e neveket sem a latin, sem a görög nyelven nem lehet kielemezni, ellenben a magyar „szik” szóból, ahogyan a dunántúli ma is mondja a széket, a szíkel és a Szikelia kiértelmezhető. Aki az őskori népek történetével sokat foglalkozott, az sok olyat el tud hinni és lehetségesnek tartani, amelynek az emberiség ősmúltjával kevesebbet foglalkozó írók élénken ellentmondanak. Aki sokat tud, nemcsak sokat tud megérteni, hanem sokat tud magának és másoknak is megmagyarázni. Történelmi tény az is, hogy annak a kis latin törzsnek, amelyből a római nép sarjadt, első királyai etruszkok voltak s ezek közül a Tarquiniusok önkényesen uralkodtak rajtuk. Ez az etruszk befolyás Kr. e. 753-tóI 510-ig tartott. Ekkor a latinok lerázták az etruszk igát és köztársasággá alakultak át. A nehezen hívők és a mindenben kételkedők gondoljanak arra, hogy a rómaiak főistenének a neve Jupiter volt. Ez összetett szó: a „ju”-ból és a „piter”-ből. De ebből az összetett szóból csak a „piter” latin szó és atyát jelent, de a „ju” vagy „jó” nem latin szó, hanem csak a világ egyetlen nyelvén, a magyaron értelmezhető ki. Jó az, aki máson segít. Jupiter tehát a magyar nyelv segítségével kiértelmezve jó atyát, vagyis segítő atyát jelent. De még érdekesebb ennek a Jupiter szónak a ragozása. Mert csak a „ju” szót ragozza, a „piter”-t nem, annak jeleként, hogy ez később ragadt hozzá. Birtokos esete Jovis, a részes határozó esete Jovi, a tárgyesete Jovem, a határozó esete Jove. Szóval a „jó” tövet ragozza. Jupiter feleségét pedig „Juno”-nak, azaz Jónének hívták. Lehet ez a véletlen játéka? Semmi esetre sem! Tehát az etruszkoknak a rómaiak tanítómesterének valami közük mégis lehetett a Kárpát-medencei ősnéphez, mert kétségtelen, hogy a rómaiak ezeket nem a távoli kárpáti néptől vették át, hanem a szomszédos, közös politikai és műveltségi keretben élő etruszkoktól. Ezért vették át a rómaiak a számrendszerüket is tőlük. Megjegyzem, hogy a három számrendszer közül az ősmagyar a legrégibb, mert a másik kettő az etruszk és a latin ennek a javított kiadása. A javított kiadás pedig mindig későbbi, fiatalabb, mint az eredeti, amelyet kijavít.
A magyar számrovás a tiszta logika szabályai szerint felépített rendszer. Az egyes vonaljelekre nem térek ki, azok könnyen érthetők. Az 5-ös számjegy két szögben találkozó vonal. Kettő ilyen a csúcsoknál összetéve adja a tízet. Az 50-es az 5-ös alakból úgy keletkezett, hogy egy kis merőleges vonalat iktattak bele, ez a tízszeresnek a jele. A 100 úgy jött létre, hogy az X-en, vagyis a tízen húztak keresztül egy merőleges vonalat. 1000 pedig ebből úgy lett, hogy még egy vízszintes vonalat húztak rajta keresztül. Igya 100 egy hatágú csillaghoz, az 1000 pedig egy nyolcágú csillaghoz hasonlít. De tintával, vagy festékkel írásnál ezeknek a vonalaknak a metszőpontján igen könnyen összefutott a festék, vagy tinta. Ezért az etruszkok a 100 jeleként egy kört és benne egy keresztet rajzoltak. Az 1000 helyett pedig egy kört és rá egy felfelé nyitott félkört rajzoltak. A rómaiak még ezt is leegyszerűsítették. Az 50-et egy nagy L betűvel, a 100 egy nagy C betűvel, az 1000 egy nagy M betűvel jelölték. Ezek írásánál a tinta nem folyhatott össze. Időrendben tehát első a magyar, ezt javította az etruszk és az etruszkot a latin, Hogyan történhetett volna mindez, ha a magyar nép ott született volna a vogul őserdőben annak a nyomorult erdőbújó népnek és egy harcos török népnek a nászából, Kr. u. az V. században, és Kr. u. 896-ban lovagolt volna be a Kárpát-medencébe? Hogy került volna nyelvi és kulturális közösségbe az etruszkokkal, a rómaiak tanítómestereivel már Róma alapítása előtt, ami a 753-ik évben történt Kr. előtt? Csak úgy, hogy a különböző népelemekből később eggyé vált magyar ősnépnek a legősibb része a nyelvet adó zöm már az árja özönlés előtt a Kárpát-medencét lakta. Csakis ebből az ősnépből válhattak ki az etruszkok s a mellettük lakó pirének, akik szintén turáni fajta nép voltak. Az etruszkokat a nyugati írók tengeri, hajósnépnek minősítik. Ez is lehet, de akkor a közös kaptárnak Mezopotámia körül kellett lennie. Lehet, hogy a feniciai (föníciai) Arad város volt ez, mert ennek módjában volt az is, hogy lakóinak feleslegét hajókon a termékeny és veszélytelen helyekre elszállíthassa. Kr. e. a III. évezredben már virágzó tengeri városállam volt ez az Arad s az arabok pedig csak Kr. u. a VIII. században foglalták és pusztították el. Tehát legalább 3700 évig egyfolytában fennállott s ez alatt a hosszú idő alatt sok rajt bocsáthatott ki emberfeleslegéből. 3700 év alatt két emberből 500.000 ember lesz, ha a lakosság 200 évenként megkétszereződik.
Egy tény letagadhatatlan: a történelem három Arad nevű várost ismer. Egy volt a Holt tenger nyugati oldalán még a zsidók honfoglalása előtt. A másik Feniciában (Föníciában) már a Kr. e. III. évezredben virágzó tengeri városállam volt. A harmadik a Maros mellett épült fel ismeretlen időben. Szent István uralkodása alatt már ott volt, mert az lett a megyeközpont vára. Tehát az őstelepes nép építette még akkor, amikor annak a nyelve sumir volt, mert Arad sumir nyelven áradásos helyet jelent. E három város névazonossága nép- és nyelvazonosságot tételez fel, de legalább is nagyfokú nép- és nyelvrokonságot. Hogy pedig ezekből a feniciai (föníciai) városállamokból elég oka volt a lakósságnak elmenekülni, igazolják az események. Kr. e. a II. évezred derekán Szíriát és Fenicíát (Föníciát) Egyiptom hódította meg egészen az Eufrates folyóig. Erre pedig a kisázsiai Hettiták ellentámadása kővetkezett, mert ők sem akartak elesni e gazdag városok juttatásaitól. Harmadiknak pedig az asszírok avatkoztak bele a két vetélytárs harcába. Így állandó harc” tér lett e gazdag vidék és a végén, aki tehette menekült a csendesebb tájak felé. Ilyen volt akkor Európa középső része, a Kárpát-medence, a Balkán és Itália felső része, mert ezek akkor még kiestek a nagy hódítók útjából.
De, hogy a Kárpát-medencei őstelepes nép hogyan kerülhetett közelebbi érintkezésbe és ismeretségbe az etruszkok őseivel, azt már oknyomozó történelmi rendszerrel felderíteni nem lehet. Nem is fontos, mert a lényeg a fontos. Ez pedig az, hogy az ősi Kárpát-medencében sumir rokonnép élt már az ősidőben s az etruszkok is azok voltak nemcsak faji jellegre, hanem nyelvre nézve is. Azt hiszem, hogy erről a tényről a felhozott sok és nyomós adat alapján sikerült az elfogulatlan olvasóimat meggyőznöm. De számítanom kell azokra is, akik nem hagyják magukat meggyőzetni. ilyenek is vannak, mert azt szokták ellenvetni, hogy egy csomó rokon értelmű szó még nem tesz két nyelvet rokonná. A rokonnyelvek szerkezetének is hasonlónak kell lenni. Példa: A sumir nyelvben a jelzett szó áll elől s utána következik a jelző. A magyarban megfordítva, a jelző áll elől, azután következik a jelzett szó. A sumirban a birtok áll elől és utána a birtokos, továbbá a sumirban a ragok képzők nemcsak hátul, de elől is járulhatnak a szóhoz. Felhívom olvasóim figyelmét az általam már közölt nevekre: Tósok, Malomsok, Magyarsok, Hegymagas. Szekszárd, Szekcső stb. Mindegyikben elől van a jelzett szó és utána jön, a jelző. De nagyon sok ilyen képzésű telephelyünk van még. Mit bizonyítanak ezek? Azt, hogy a mai Kárpát-medencei magyar népnek az ősei tisztán sumir szórendet használtak egykor a szavak képzésénél és egymás mellé illesztésénél. Ma azonban már nem! Miért? Mert minden, ami él, alá van vetve a fejlődés nagy törvényének. A fejlődés pedig átalakulást jelent. Az életnek ezt a nagy törvényét megállítani nem lehet. Az ember a nyelv útján való gondolatközlésnél is követi a logika szabályait: amit fontosnak érez és tart, azt hangsúlyozza, kiemeli, s a gondolatfűzés sorrendjében előre teszi. A hangsúly pedig mindig a jelzőn van, mert ez fejezi ki a jelzett szó minőségét, mennyiségét és értékét. Épp ezért már nem mondjuk, hogy Pesten malom sok van, hanem, hogy sok malom van. Nem mondjuk, hogy a Balaton mellett egy hegy magas van, hanem, hogy magas hegy van, bár Hegymagas nevében a sumir ősnyelv emlékét ma is híven őrizzük és megtartjuk. Ma már nem mondjuk, hogy Finnországban tó sok van, hanem, hogy sok tó van, mert a hangsúly a sokon, a jelzőn van.
Gyerekkoromban ősi Dunántúlon a „Miatyánkot” még így hallottam imádkozni: „Kenyerünket mindennapit, add meg nekünk ma!”. Ma már - azt hiszem - nincs ilyen hely az egész országban, mert a hangsúly a kenyérről a mindennapira került, hogy kenyér mindennap legyen. Azután idővel a „sok” szóból képző lett. Erdősok, ma így hangzik: erdőség; polgársok, ma polgárság; katonasok, ma katonaság. Érdekes az, hogy a „ság, ség” képzőnek a jelentése ugyanaz, mint a régi „sok” szóé, sőt bizonyos esetekben ez az összesség fogalmát fejezi ki. például: munkásság, polgárság stb, Tehát tulajdonképpen a „ság, ség” képzők használatával a sumir szórenden változás nem is történt. Tehát úgy-e nem illendő dolog komoly hozzáértés nélkül ilyet írni: „A magyar nyelvet a sumir folytatásának tekinteni tudománytalan mese”. Írta pedig ezt Báthory László csökönyös vogulista, aki sokat összeolvasott, de a kellő ismeret és bírálat nélkül minden csodabogarat el is hitt, és fölényes hangon hirdetett tovább. Például: „Turáni őstörténet” című cikkében (megjelent a Szemle c. folyóirat 1963. január havi számában) azt írta, hogy „Nyugat Szibériában ráakadtak a mammutvadász ősember nyomaira. A feldarabolt mamut, a hússütésnél megmaradt szén és hamu, a primitív kőeszközök azt mutatják, hogy ez a civilizáció nem érte el az egykorú nyugat- és dél-európai civilizáció színvonalát.”
Hát először is, ez a fölényesen írogató összetéveszti a kultúrát a civilizációval, vagyis a műveltséget a társadalmi fejlődéssel. Azok a talált kőeszközök ugyanis a kultúrának meghatározó jegyei és nem a civilizációnak. A kultúra műveltséget, valamint szellemi haladást jelent, a civilizáció pedig a polgári jogok kiterjesztését jelenti. A cívis latin szó, magyarul polgárt és pedig teljes jogú állampolgárt jelent, a civilizáció tehát az a folyamat és törekvés, hogy az emberi társadalom minden rétege egyenlő jogú polgárokból tevődjék össze. A civilizáció tehát nem műveltséget, hanem a polgárjogok kiteljesedését jelenti. Az után ez a fölényeskedő író azt is elhiszi, hogy primitív, kezdetleges kőeszközökkel egy vastagbőrű száz mázsa körüli állatot el lehetett ejteni. Nem kő lándzsával, hanem igazi acél lándzsával vajon neki merne-e menni egy mai vadász nem egy száz mázsás állatszörnynek, hanem például, egy húszmázsás elefántnak. Amikor a modern elefántvadász is csak robbanó golyóval mer lőni áldozatára. Az után elhiszi azt is, hogy ez az állatszörny a napi fejadagját kitevő 6-7 mázsa körüli fűmennyiséget a jégmezőkön lelegelhette, mert az ősember primitív fegyvereivel ezt az állatszörnyet a jégmezőn vadászta. Azt is írja, hogy a kamasz nevű ázsiai nép 60 év alatt kétszer cserélt nyelvet. Nem egy egész népnek, hanem egy falunak egyszeri nyelvcseréjéhez is évszázadok kellenek. Az után azt is állítja, hogy a kwarezmiek (chorezmiek - a Szerk.) a honfoglaló magyarok között is elég nagy számmal voltak. A Kaliz, Kalász, Kálózd, Koroncó és Böszörmény nevű községek az ő nevüket őrzik. Felhívom olvasóim nagybecsű figyelmet az általam kielemezett „Koroncó” szóra, azután vonják le a következtetest. Ezzel pedig az őstörténetünkre vonatkozó fejtegetéseimet egyelőre befejeztem. Azért egyelőre, mert könyvem megjelenése után lehet, hogy visszatérek még rá. Most pedig áttérek a történeti korra, amelynél már írásos feljegyzésekre is hivatkozhatok. De merem hinni, hogy olvasóimat már eddig is meg tudtam győzni arról, hogy a mai magyar nép széles rétege annak a sumir vagy vele rokon őstelepes népnek a vér szerinti és nyelv szerinti folytatása, utóda, amelyik a Kárpát-medencét már az árják özönlése előtt megszállta és a mai napig megtartotta. Sőt azt is remélem. Hogy a más véleményén levő szakembereket legalább is gondolkodóvá tettem. Ez pedig már értékes eredmény, mert aki gondolkodik, az rájöhet az igazságra. Csak a nem gondolkodók és a befolyásolhatók hihettek el olyan gyatra mesét, amilyen a magyar népnek a voguloktól való származása.

VII. AZ ŐSTELEPES NÉP NYELVE

VII. AZ ŐSTELEPES NÉP NYELVE

De szólaltassuk meg magát az őstelepes népet is, amely az ősidőben már a Kárpát-medencét lakta. Nem könnyű feladat, mert erre megbízható hiteles írásbeli bizonyíték nincs, nem is lehet. Az őstelepes nép nyelvére vonatkozó írásos szöveg nem maradhatott fenn. De ha ilyen szöveg nem is maradhatott reánk, egy sereg víznek, hegynek, erdőnek, telephelynek a neve máig fennmaradt. Már pedig a nevek éppúgy hozzátartoztak egy nép nyelvkincséhez, mint a gondolatokat vagy érzelmeket közvetítő szavak, mert a neveket is az ember adja a saját nyelvén a körülötte levő világ tárgyainak még pedig azért, hogy egyiket a másiktól megkülönböztesse. A sumir teremtési ősregében a sötétségnek olyan ördögféle ijesztő lényét Mumú néven nevezték.
Véletlen-e, hogy ősi Dunántúlon még most is azzal ijesztik az engedetlen kis gyermekeket, hogy elviszi őket a Mumus. Még nem régen is hallottam ezt az ijesztő mondást a falumban. Ilyen veszedelmes isten volt Kingú is. Ezt a sumir hitrege szerint egy ifjabb isten, Marduk megölte, kiontott vérét agyaggá keverte és ebből gyúrta az első embert, akit Lullának neveztek. Véletlen-e, hogy Somogy-megyében volt egy Lulla nevű falú, ahol II. Endre királyunk 1208-ban 11 család szőlőművest adományozott földeikkel együtt János esztergomi érseknek? (Fej. Ill. 1. 66.) Ez a Lulla ma is megtalálható, mint major Endréd Somogy megyei község határában. Kingú nevét pedig egy Kingus vagy Küngös nevű falú őrzi az innen nem messzire levő Veszprém megyében. (HO. VII. 281. Omode nádor ítéletlevele 1299-ből.)
Elam országát Sumirországtól csak a Tigris folyó választotta el. Elam sumir nyelven élőanyát jelent. A legújabb kutatások szerint a sumir városállamokat megszervező nép Elam hegyvidékéről származott, tehát a nyelvüknek a sumirral egyezni kellett. Elamban volt egy Kerka nevű folyó, s mellette egy Pakod nevű város. Kerka sumir szó: kerk - kerek, az „a” pedig a folyóvíznek a legősibb sumir neve. Kerka tehát annyit jelent, mint „köröző”, kanyargó víz.
Pakod is sumir szó. Pa magyarul főt, fejet jelent, a „gu” pedig bikát vagy gulyát. Pakod tehát magyarul, a mai nyelvünkön, gulyafőnököt, vagyis gulyást jelent. Lehet-e véletlen, hogy Zalában van ma is egy Kerka nevű folyó, mellette egy Paka nevű falú és valamivel odébb ma is van egy Pakod nevű falú? A Dunának a magyar honfoglalás előtti neve Ister volt. Mellette feküdt egy Istergam, vagy Esztergom nevű város, amelynek jelentése sumir nyelven az Ister kanyarja vagy görbülete, mert „gam” sumir nyelven sarlót, görbületet, hajlatot jelent.
A Dunának ez a nagy kanyarja ott Esztergom mellett ma is megvan, és tény, hogy Ister a sumiroknál a termékenység, a csillagok és a háború istennője volt. Melyik nép adhatta tehát e gyönyörű nagy víznek az Ister nevet, és a mellette épült városnak az Istergam, vagy Esztergom nevet, ha nem az, amelyiknek hitregéjében Ister isten volt, a „gam” pedig nyelvében sarlót, görbületet jelentett. Megjegyzem, hogy a „gam” a mai magyar nyelven is görbületet jelent: a gomb, gömb, komp, kampó, gamó, szavainkban. A gamós vagy kampós bot még ma is használatos Magyarországon.
De van egy Gamás nevű falunk is Somogy megyében, amely görbe, gamós utcáival ugyancsak híven őrzi ősi sumir nevét. De van egy Gamásza nevű puszta is közel a Balaton somogyi partjához, ennek sumir neve gamószó kanyargó vizet jelent. Azután ennek a gamós, gamás falunak a szomszédságában van egy gyönyörű nagy tó, amelynek a neve vitathatatlanul szintén sumir eredetű, ez a Balaton, vagyis az ősi sumir Bál vagy Bél isten tava. A görögök már a Kr. e. évszázadokban Pelszó néven hívták a Balatont. A görög Pelszó, a sumir Bélszo, Bél isten vize nevéből változott át. A rómaiak a görögöktől vették át ugyanezt a nevet, amikor Kr. U. a kilencedik évben Pannoniát meghódították. E pannonoknak nemcsak Ister sumir isten volt az istenük, hanem Bél vagy Bál is, akinek nevét őrzi ma is a Balaton tava.
A „ton” szó a tó szónak egy ősi formája. Zala megyében van egy Hottó nevű község, ezt egy 1278-ban kelt oklevele IV. László királyunknak Holtton néven említi, 1426-ban kelt, egy másik királyi oklevél pedig már Holttónak mondja (Zal. oklt. 1. 88. és ugyancsak Zal. Oklt. II. 450). De van egy Libaton - vagyis libató - nevű kisközség Szolnok-doboka vármegye magyarláposi járásában ma is.
Bál istennek a tisztelete igen elterjedt volt hazánk ősi területén; Bélmurától a zempléni Bélyig, és a somogyi Bálványostól a Szolnok-dobokai Bálványoscsabáig, a csíki Bélborig és a háromszéki Bálványosfüredig mindenütt találkozunk Bál isten nevével, vagyis egykori tiszteletének nyomaival. E sorok írója 58 Bál nevével kapcsolatos falut, vizet, vagy hegyet kutatott fel az ország területén. Ez a tény azt is igazolja, hogy az egész Kárpát-medencére kiterjedt egy azonos vallású és nyelvű nép települése.
Bál isten tisztelete legerősebb volt a Balaton környékén, ezért telepítette annak kiirtására Szent István a bencéseket Bakonybélbe. Tehát ez a „Bél” nevű telephely már Szent István előtt is ott volt, vagyis ugyanott sumir telepeseknek is kellett lenniük. Később, l055-ben I. Endre királyunk ugyancsak a Balaton környéki „Bél” tisztelet kiirtására telepítette a bencéseket Tihanyba, IV. Béla pedig Szigligetre. A másik veszedelmes – Bél isten tiszteletétől fertőzött – góc Bihar volt, ahol 15 Bál isten nevét viselő falu van ma is. Ezért telepítette Biharba a Berettyó mellé Szent László szintén a bencéseket, megalapítva ott a Szentjogi apátságot. E szóban a „jog” török nyelven kezet jelent, ez tehát arra is bizonyíték, hogy Szent László korában a hódító úri réteg még nem felejtette el, sőt használta is ősi török nyelvét.
Dunántúl és a székelyeknél bálványfának nevezik a kapuszárnyakat tartó oszlopokat ma is. Ezért a közmondás a szó nélkül távozóról, hogy „el sem búcsúzott a kapufélfától”. A kapunak nincs, nem is volt félfája sohasem, hanem volt és még ma is van Bélfája. Ebből a Bélfából lett a könnyebb kiejtés törvénye szerint a félfa, amit a mai magyar falusi ember már nem ért meg, hogy miért félfa a kapuoszlop, mikor az nincs félbe vágva. Valószínű, hogy az ősidőben Bál isten faragott képe is rajta volt a kapuoszlopon, ezért nevezte azt már az ősnép Bélfának, vagy Bálványfának. De bele van építve Bál isten neve és emléke a saját testünkbe is, mert ennek az a része, ahol a régiek hite szerint a szív, mint minden nemes érzés, központja van, Bál istennek van szentelve s innen lett a bal, vagy baloldalunk. Azon kívül a nagy ünnepélyes mulatságoknak a neve még ma is bál, tehát ez annak az istennek a nevét őrzi, aki valamikor a legkedveltebb és legnépszerűbb isten volt.
Bál az ősszel meghaló természet tavaszi újjászületésével a halál feletti győzelmes életnek az istene volt. Ünnepét akkor ülték meg, amikor fű, fa, virág s a meleg napsugár hirdette már a télen sokat didergő embernek a tavaszt s az új kenyér reményét. Ünnepélyének színhelye mindig a természet ölén, bővizű források mellett volt, messze környék népének találkozásával és nagy áldomással. Annyira mélyen gyökerezett ez a népszokás a nép legszélesebb rétegének ragaszkodásában, hogy a keresztény egyház sem tudta ezt a pogány szokást kiirtani, tehát kereszténnyé tette. A szent kutakhoz, vagy forrásokhoz zarándoklást bűnbocsánattal kötötte össze. A búcsújáró tömegek azután, templomi zászlók alatt bevonultak a búcsúhoz - a bővizű forráshoz - mert a búcsú bő vizet jelent sumir és ősi magyar nyelven. Ez is bizonyítja, hogy a búcsújárás még sumir hagyományként maradt meg egy vallási népszokásban. Gyerekkoromban magam is szem és fültanúja voltam ilyen búcsújárásnak, amint templomi zászlók alatt énekelve és imádkozva vonult a sok nép messze környékről a falum határában levő Szentkúthoz, amely fölé később templom épült, s melléje pedig falu telepedett.
Ha a Balaton Bál sumir isten nevét őrzi ma is, akkor ott a tó közvetlen környékén más sumir nyomoknak is kell lenni. Vannak is. Mindjárt ott van három különálló hegycsúcs: a Badacsony, a Csobánc és a Hegymagas. Az első bő vizet (Bo-d-csony) jelent magyarul s ez vonatkozik arra a vízforrásra, amely a Badacsony oldalából buggyan - bó gyün, bőven gyün - elő és Kisfaludy Sándor nevét viseli ma. A másik, a Csobánc hegy, szintén sumir szó: cso-bo-tu, annyi, mint vizet bőt csinál, mai nyelv és szórend szerint: bő vizet ad. Tényleg, e hegy tetején van egy bővizű forráskút, amelynek vize jéghideg még nyáron is. Ottlétemkor egy fakampóra akasztott csöbörrel meríthettünk belőle vizet. Különben a csöbör is sumir szó: cso-bőr, annyi, mint víztartó bőr, vagyis vizes tömlő volt akkor az ősidőben, ma pedig egy nagy agyagedénynek a neve. Hegymagas: tiszta sumir szerkezetű szó. Elől van a főnév, a „hegy” és utána a jelzője, a „magas”. Mi már fordítva képezzük az összetett szavakat. Nem úgy daloljuk, hogy „Jegenyefán magasan sárgarigó fészek”, hanem: „Magas jegenyefán ... „ Sumirul a hegy neve „he”, magas pedig „mag”. Azért hívták mágusoknak, magasoknak a papjaikat, mert azok tudásuknál fogva kiemelkedtek a tömegből és magas állást töltöttek be.
De majdnem elfelejtettem, hogy egy negyedik sumir nevű hegy is van ott a közelben: Rezi. Ennek a neve sem a mi nyelvünk Rézi szavából származik, hanem a sumir ősi „resu”, vagy „rezsu” szóból, ami annyit jelent, hogy hegy, hegycsúcs, meg oldalirányt is. Ha valami nem egyenes irányban, szemközt van velünk, hanem oldalt, arra azt mondja a dunántúli magyar ma is, hogy „rézsút” van. Van a Balaton közelében három Tomaj nevű falu, egy a Badacsony-hegy lábánál, a másik a Lesence vize mellett és a harmadik Hévíz mellett. E szó Tomaj, a sumir „to” és „ma” szavakból van összetéve. A „ma” jelentése magyarul nagy, a Tomaj szónak az értelme tehát nagy tó, s ez a mell ette levő Balaton tava. Igen valószínű, hogy időrendben Badacsony-Tomaj volt az első e nevű falu, s tőle kapta később a nevét a másik kettő. A Torna szó családi neveink között is megtalálható. De ez lappang a Mohi és Mohács helyneveinkben is. Mohi nagy ürességet, pusztát jelent. Mohács elemezve: ma-csó, nagy vizet jelent. Érthető, mert közvetlen mellette van a nagy Duna. A macsói bánság neve is innen van.
Szepezd, közvetlen a Balaton partján fekszik. Magyar képzésű szónak látszik, de értelmét a mai magyar nyelvből nem tudjuk kielemezni, a sumirból azonban igen. Ebben a „zeeb” a mai nyelvünkön szépet jelent. A „d” a szó végén sumir és magyar képző, jelentése ma „os-es-ös”. A köztük levő „ez eltorzulása a sumir „szű” „víz” szónak. Az eredeti alakja tehát: „zebszod” volt, ami szép vizű helyet jelent. De ugyanez a tiszta sumir szótő van Zebegény, a Duna melletti falunak nevében is. Zebe-gin annyit jelent, mint szép hajlat, vagy kanyarulat. Tényleg ott van a Dunának gyönyörű hajlata, kanyarja ma is. Sőt ez a sumir szó van a Szepes, Szepesség mai nyelven szépes, szépség szavainkban is. Ez pedig annak a bizonyítéka, hogy fönt az erdőkoszorúzta Szepességben ugyanaz a nyelvű nép élt, mint a Balaton körül már az ősidőkben.
Csicsó, kicsi falu Szepezdtől északra, de éppolyan öreg, mint ez, s a neve szintén sumir eredetű, mint azé. A „esi”, vagy „cse” szó a sumirban és a magyarban az újszülötteknek, vagyis a csecsemőnek a neve volt. Dunántúlon az újszülöttet éppen azért még ma is csecse babának nevezik. Érthető tehát, hogy, mint a kicsi fogalmát megrögzítő szó, a mai nyelvünkben kicsinyítő képző lett: pld. kövecs annyi, mint kicsi kő, csi-be annyi, mint kicsi barom, csi-csó kicsi víz. Balatoncsicsó falva mellett éppúgy ott van a kis Csicsó nevű ér, mint Somogycsicsó, a Komárom megyei Csicsó, Csikesicsó, és a Szolnok-dobokai Csicsó falvak mellett is.
Csopak község neve szintén sumir szó, magyarul víztartó edényt jelent. Szénsavas vize ma is épp úgy csordogál elő, mint a névadás idején, legalább 3000 évvel ezelőtt. Kenese neve a sumir kanu-su szóból származik, magyarul víztartót, vagy vizeskannát jelent, de ugyanezt jelenti Kanizsa neve is, tehát ezek az ősi szavak nem szláv eredetűek, mint ahogy nyelvészeink állítják. Bálványos Bálisten nyilvános nagy tiszteletadásának helye lehetett az ősidőben, ahol talán papjai is voltak. Ez a feltételezésem semmi esetre sem alapnélküli, mert – minden istennek hivatalos szolgái, papjai is voltak abban az időben. Esztergály Zalavárával szomszédos község a Zala folyó mellett. Ősi neve feltétlenül Ister istenasszony emlékét őrzi. Istergál, Istergár, annyi, mint Ister népe. Az ő nevét őrzik még Esztár, Bihar megyei és Nagyesztergár, Veszprém megyei falvak is. Még több sumir nyomot is felkutathatnék a Balaton közvetlen környékéről, de ennyit is elégnek tartok. Nem akarom kihívni magam ellen az olvasóm unalmát.
De még egy Balaton parti faluról még sem feledkezhetek meg, ez Balatonudvari. Az udvar szavunkról ugyanis sikerült nemcsak a magyar irodalomban, hanem még a köztudatban is elterjeszteni, hogy az szláv eredetű s a szláv nyelvből átvett szó, még pedig a „dvor” szóból származik. Így mondják ma az összes historikusaink és nyelvészeink, de így írja és állapítja meg Bárczy Géza is „Magyar szókincs eredete” című művének 95. oldalán. De még hány ős sumir eredetű magyar szavunkról süti ki a szláv eredetet, persze éppen olyan alaptalanul?
Lássuk tehát az igazat! Mit mond a sumir nyelv? Azt, hogy „ud” sumir szó magyarul világosat jelent, az úr, vagy vár szó pedig bekerített helyet jelent, de olyat, amelyiknek nincs teteje. Ezért az „udvar” sumir szónak magyar jelentése annyi, mint világos bekerített hely, vagyis világos vár. De van egy kisebb bekerített helye is a háznak, mely azzal már egy födél alatt van, tehát nem világos, de az oldala nyitott. Ez a „pituvár”, a nyitott vár, vagyis a pitvar, mert sumirul „pi tu” – annyit jelent, mint nyitott. Hívják ezt a helyet vidékenként gádornak, vagy folyosónak is. De általában pitvar a neve ma is. Ebből a szóból származik a patvar, a patvarista, az ügyvédbojtár régi neve is, aki gazdája előszobájában dolgozott. Udvari nevéről következtetve, ott egy nagy udvarháznak kellett lenni az ősi időben. Azért most bemutatok egy sumir udvarházat. Ennek a szónak az első felét már ismerjük. A ház szavunk pedig a sumir „hu-us-su” szóból származik. Ez az ősidőben még a hozzátartozó földbirtok területén épült fel. Rendesen palánkkal (sumirul palaku - elhatárolni) volt körülvéve. A palánkon kívül terült el a rét (sumirul retu), vagy mező (sumirul masu) és a szántó (sumirul szontu). Itt termelték a gabonát (sumirul gabni), amelynek szemeit (sumirul szeim), ha azok megnőttek (sumirul nilu, női, növekszik) zsákokba (sumirul szaku) rakták és szekéren (sumirul szigir) a malomba (sumirul mumu) vitték és ott megőrölték (sumirul ara). Azután kenyérként (sumirul kuruk) – vagy tésztaként (sumirul daszta) megették. Enni, sumirul esz, vagy eszag. Rendesen volt a közelben valami mély víz (sumirul meli biz), vagy tó (sumirul is tó). A palánkon belül az udvar mellett volt a kert (sumirul kiru vagy kirtu). Ezen jutottak a pitvarba, onnan meg a küszöbön át (sumirul kiszib), ahol a háznép (sumirul asznaab) élt (sumirul élni – áál). Ezek voltak az apa (sumirul abu), anya (sumirul ana), az ük (sumirul ugu), az ős (sumirul us) és a gyerekek (sumirul dumugu), sőt a szolgák (sumirul szukal) és a szolgálók (sumirul szukálu) is. Népi magyar nyelven szóga és szógáló szavak egyeznek velük. Különben a sumir szavak hangtanilag sokkal jobban egyeznek a népi nyelv szavaival, mint az irodalmival. A konyhában volt a tűzhely (sumirul ki-izi). Izi sumirul a tűznek a neve. De a mi mai nyelvünkben is megvan az izzó, izzad, izzik szó. Ebből az ősi sumir „izí” szóból származik a magyar iziten, vagyis az isten szó, ami a mai nyelvünkön annyit jelent, hogy tűztevő. tűzcsináló, tűzadó. A sokat szenvedett ősembernek a legnagyobb jótétemény a ’tűz és a legnagyobb jótevője az volt, aki a tűzzel megismertette.
Érdekes itt megjegyezni, hogy a görögöknél a tűzistent Hefaisztosznak nevezték. De ebben a szóban csak a faisztosz görög, jelentése csináló, a „he” pedig ugyanaz, mint a magyar hő szó. A konyhában itt (sumirul iti) található egy nagy vizesedény (sumirul nagy annyi, mint nad, víz – biz, edény – edin). Dunántúlon néhol még ma is „edin” az edény. Azután a konyhában volt még a csöbör (sumirul csó-bőr - víztartó bőr). Ennek kisebb alakja a csupor (sumirul cso-po-haru). Tehát a szomjukat (sumirul szuumu) enyhítő ivópohár sem szláv jövevényszó, hanem szumir örökség. Egy fából való vizes edény a sajtár (sumirul so - víz, tár - tartó) is volt ott. Ennek kisebb alakja volt a fejősajtár, aminek nevét már zséterre idomította a könnyebb kiejtés törvénye. De ott voltak még a vödrök (sumirul bader), kosarak (sumirul kaser), a garabók (sumirul garru – nádkosár) és a vizes kanna (sumirul is kanna). A kamrában (sumirul kumu) voltak a különböző szerszámok, így a kasza (sumirul kaz - vágni), ásó (sumirul usutu), ostor (sumirul kinnazu, mai nyelven kínzó), lapát (sumirul lapu tu), kapa (sumirul is kapa), kalapács (sumirul kalapattu), kaparó (sumirul kaparu), hordó (sumirul háru). A kumu, vagyis a kamra fekvőhely is volt éjszakára. Innen származott a magyar „koma’” szó, amelynek jelentése fekvőtárs. Ugyanezt jelenti a pajtás szó is. A pajta, mint szellős hely, nyári hálóhely volt. Az istállóban voltak a marhák, ez a szó sumirul is marha. mert a sumir „mar” igéből származik, ami magyarul a megfogni szavunknak felel meg. Marha tehát megfogott, megszelídített, házi állatot jelent. A sumir „mar” igéből származik a magyar „marok” szó, amely testünk fogó szerszáma, továbbá a marad és marasztal ige is. A barom szó sumirul bulumnak hangzik, a bárány szavunknak pedig a sumir barin a megfelelője. Még ma is nevezzük a bárányt barinak. Az istállóban voltak a lovak is, ló sumirul hilu, vagy assza, ebből a szóból származik a magyar huszár, vagyis lovas katona nevünk. A lovakat már abrakkal (sumirul ubru) is etették. A szérűben (sumirul szieru - száraz) pedig a góré (sumirul gur vagy guru) és a kazal (sumiruI gizal) voltak találhatók. Végül az ólban (sumirul aul) voltak a disznók, amelyeknek tenyészanyját emsének hívják a mai nyelvünkön, a sumir nyelven pedig eme vagy emes, altaraban jelentette az életadó és tápláló anyát. Az egész udvarháznak (sumirul udu-ur hu-u-szu) éber őre (sumirul uru vagy reu) volt a kutya (sumirul kudda) amelynek ugatásától (sumirul ugatu) minden állat (sumirul alad), még a verebek (sumirul buraba) is elriadtak. A szépen berendezett udvarház felett pedig éjszaka ott volt a csillagos ég, amely sumirul „ug”-nak hangzott, a csillag pedig csillag volt a sumiroknál is. A „csi” vagy „cse” sumírul is és magyarul is kicsit jelent, a „lag” ősi sumir szó, a mi mai nyelvünkben már a könnyebb kiejtésű láng lett. A csillag jelentése tehát kicsi láng, megkülönböztetve a Nap és a Hold nagy lángjától. Érdekes tehát, hogy a mai magyar falusi anya kenyérsütéskor „lángost” is süt kicsi fiának, de amikor odaadja neki e szóval: nesze csillagom! - még sumirul szól hozzá ma is.
Azt hiszem, hogy elég hűen és érthetően rajzoltam meg annak a Balaton parti Udvari községnek ősi képét, és el tudtam hitetni olvasóimmal, hogy amint a felsorolt kezdetlegesebb sumir szavak ősei voltak a mi-mai magyar nyelvünk szavainak, úgy az ősi nyelvet beszélő nép is vérszerinti őse volt a mai magyar nép zömének. Mert, ha az az ősi nép elpusztult volna a későbbi idők sorscsapásaitól, akkor a nyelve is vele pusztult volna el és ma más nyelvű nép élne ott a Balaton táján, de az egész Kárpát-medencében is. Ilyen változásra a történelemben számos példa van. Azért ne zavarjon meg senkit az a különbség sem, mely a mai magyar nyelv szavai és az általam idézett sumir szavak között van. mert az emberi nyelv is alá van vetve annak a nagy törvénynek, amit fejlődésnek nevezünk. A fejlődés folyamán a tökéletlenebb tökéletesebbé változik. A sumir nyelv a mai magyar nyelvvel szemben úgy hangtanilag, mint szóképzésre nézve is jóval fejletlenebb, Erre példával is szolgálhatok.
Mivel az Árpád kori oklevél anyagunkat tökéletesen ismerem, összehasonlítást tudok tenni a mai és az ezelőtt 900 évvel beszélt nyelvünk között. A példát az 1055. esztendőből veszem I. Endre királyunknak, a tihanyi bencés apátságot alapító okleveléből (Fej. T. 388). Ebben pontosan körül vannak írva a bencések részére adományozott földbirtokok határai és a határpontok, vagy vonalak az ott akkor élt köznép nyelvén vannak elsorolva. Pld. Így: „nogu aza feke rea” – mai nyelven Nagyaszó fokára. Az aszó abban az időben ló legelőt jelentett a sumir assza szó utódaként. Ennek emléket őrzi Asszófő, Aszód, Aszár, Megyaszó, Szikszó stb. községnév. „Mortis vására kuta rea” – mai nyelven Martonvásár kútjára. „Feheru varu rea mene hodu utu rea” – mai nyelven: Fehérvárra menő hadi útra. „Petre zenaís hel rea” – mai nyelven: Péter szénája helyére.
Úgy-e ezelőtt 900 évvel is mennyire más volt nyelvünk szerkezete, mint ma? Hát akkor 5000 évvel ezelőtt mekkora lehetett a különbség? A „ra-re” rag még külön volt a főnévtől, nem volt hozzáragasztva, mint ma, hanem el volt tőle szigetelve. Tehát nyelvünk akkor még részben szigetelő nyelv volt, amint a sumir is. Ma már tisztára ragos lett a nyelvünk. De ehhez a fejlődéséhez nyelvünknek, hosszú idő kellett. De úgy-e ebből a vitathatatlan tényből még a legkonokabb vogulistának is el kell ismernie, hogy ezt a sumir rokon magyar nyelvet csak a sumir nyelvű telepeseknek, vagy ezekkel nyelvileg rokon ősnépnek kellett, illetve lehetett a Kárpát-medencébe vinnie. Erre más értelmes és meggyőző magyarázat nincs, nem is lehet. Hogy ezt az igazságot még jobban megerősítsem, néhány olyan telephelyünknek, vagy földrajzi területünknek a nevét ismertetem, amely csak a sumir nyelvvel elemezhető ki és magyarázható meg, tehát még az ősi sumir telepesekkel kerültek hazánk földjére.
Az ősi Ister kanyarulatáról elnevezett ősi városunkról, Istergamról, Esztergomról már írtam, de azt nem írtam meg, hogy ez a város jóval a honfoglalás előtt már a helyén volt, mert 1000 évvel előbb már neve is volt. Tudniillik, mikor a rómaiak Pannoniát meghódították 44 évi nehéz harc után. Kr. u. 9-ben, ennek a városnak Salva nevet adtak. Nevet adni ugyebár, csak meglevő személynek, vagy tárgynak lehet, ami nincs, annak neve sincs. De megváltoztatni is csak egy meglevő nevet lehet. Esztergom tehát ősi városa volt az ott élő őstelepes sumir eredetű népnek. Máig is e nép által adott neve maradt meg, mert a nép nem vett tudomást a rómaiak névváltoztatásáról. Azért ennek az ősnépnek a nyelvi és vallási emléke él Esztergom nevében még ma is. Vára az ősidőben bevehetetlen volt, mert a Duna szigetén épült. Aragóniai Simonnak is sikerült megvédeni ezt a várost a tatárok ellen 1241-ben. Ez az ősi város tehát ősi népének nyelvi alkatát viselte történelmének egész folyamán. Szláv népnek ott még nyoma sem volt. Mégis Pauler Gyula, annak idején, a budapesti Tudományegyetemen a magyar történelemnek nyilvános és rendes tanára, „szláv fészek”- nek mondta minden alap nélkül a Magyar Nemzet Története című művének a 107. oldalán. A 187. oldalon pedig azt mondta, hogy „a kereszténység alapjait Magyarországon a szlávok rakták le, ez mellett az egyetlen malaszt szó többet bizonyít, mint száz püspök, apát, kanonok, monostor és más efféle szó ellene”. Ezt itt csak megemlítem, majd alább bő és igaz megvilágosítást adok róla.
Esztergomtól nyugatra a következő város Komárom volt, már szintén az ősidőben, mert ennek neve is tisztán sumir jellegű és jelentésű. Sumir nyelven Komárom így elemezhető: ka-mor-on. „Ka” a sumir nyelven kaput jelentett, de nemcsak a város, vagy a vár kapuját, hanem magát a várost is. Pld. Babilon városának ősi neve Ka-dingiri, azaz az „Isten városa” volt. Ebből a dingir szóból alakult ki a magyar tündér szó, amely tündér Ilona nevében maradt meg. Il-ana, vagy él-ana, élő anya volt, azaz ősi isten, aki a sumir hitrege szerint szülte a világot. A sumirok az élet megindító forrását az anyában látták, mert minden élőlény az anya! méhében alakul ki és készen jön a világra. Ezért volt a sumirok teremtő istenének a neve Anu, amelyből a mi anyu, vagy anya szavunk a nyelv fejlődésének legegyenesebb vonalán, a könnyebb kiejtés törvénye szerint fejlődött. Csak az „n” hang lett lágyabb és alakult át „ny”-re, de maga a fogalom az életadójának ősi lénye, Anu, ugyanaz maradt. A világ egyetlen nyelvén sem nevezik a szülőnőt ma anyának, csak a magyar nyelven, mert mi nemcsak a szót, hanem a fogalmat is örököltük sumir eleinktől. A szanszkrit nyelven az anya neve „mata”, a görögben „métér”, a latinban „mater” – az olasz, spanyol portugál és dél-amerikai nyelvekben „madre”, franciául „mére” németül „mutter”, dán, svéd és norvég nyelveken „moder”, holland és flamand nyelveken „moeder”, az angolszász nyelveken „mother” – s az orosz nyelvben „mat”. Tehát vitathatatlan a sumir nyelvi leszármazás és a nyelvet beszélő nép leszármazása is. Ezt bizonyítja Komárom neve is, amelynek első tagját tehát joggal egyeztethetem a sumir „ka” szóval, a mor” jelentése pedig annyi, mint föld, vagy földből való, az „o” kötőhangzó, az „n” pedig úgy a sumir nyelvben, mint a magyarban ma „os-es-ös”-nek felel meg. Tehát Komárom így elemezve annyit jelent, mint földvár, nem pedig szúnyoghely, mint ahogyan a szlavisták kitalálták a „Komarci” – szúnyog jelentésű szóból. Hogy Komárom az ősidőben földvár volt, bizonyítja az is, hogy messze környékén a kőnek még nyoma sincs, azért a földsáncokat két sorban egymás mellé szorított fatörzsekkel és gerendákkal is erősítették, a közüket pedig földdel töltötték ki. Ezek a falak akkor jobban ellenálltak a kezdetleges ostromló szerszámoknak, mint a kőfalak. Nem is tudták ezt a városunkat sem bevenni a tatárok, amiről IV. Béla királyunknak egy 1245-ben kiadott oklevele (Fej. VI. 1. 114.) tanúskodik, amelyben egy Faluvéne (Folwyn) nevű vitéz emberének öt ekealj földet adományozott a lakosok nélkül maradt Hetényben, mert Komáromot megvédte a tatároktól.
Komáromtól nyugatra, a Kis Duna mellett van Győr városa, amelynek ősi sumir neve, mielőtt a rómaiak Pannoniát elfoglalták, Arbó volt. Ezt a nevet a rómaiak Arrabonára másították. Arbó tiszta sumir képzésű szó, elől van a jelzett szó, az „ár” s utána a jelző, a „bo”. „Ar” a sumir nyelvben éppúgy, mint a magyarban, annyit jelent, hogy valamiből sok van. Ha a folyóvíz megsokasodik, azt mondjuk, hogy megárad. De nemcsak vízár van, hanem légár, fényár, illatár, szóáradat és színár is van, amit a sumirok még színárványnak, a színek kiáradásának hívtak, mi meg már szivárványnak nevezünk a könnyebb kiejtés törvénye szerint. Pedig úgy-e, nem a szívek kiáradása a szivárvány, hanem a színeké?
Különben ugyanez a képzése a Rába és Rábca folyóknak is. Nekik is, mint Arbónak, az őstelepes sumir fajú és nyelvű lakosság adott nevet. A Rába szó az Arbó könnyebb kiejtésű alakja. A Rábca név az Ar-bo-tu sumir alakból származott. Jelentése annyi, mint bő áradást csináló. Hogy e szófejtésem nemcsak nyelvészetileg, hanem a valóságban is mennyire igaz, bizonyítja az a tény, hogy egyszer győri kisdiák koromban éjjel kellett menekülni a Rábca parti lakásomról, mert a víz szintje már csak kétarasznyira volt a töltés tetejétől. Győr határában van egy Hecse nevű major. Kielemezve: hő-cso, annyit jelent, mint hő víz. Tehát Győrnek ősi Arbó neve és a két folyójának mai neve nem véletlenül keletkezett, hanem e neveket csak olyan nép adhatta, amelynek nyelvén az Arbó, Rába, Rábca bő áradást jelent. Megjegyzem, mint érdekességet, hogy az ősi hagyományt őrző egyszerű falusi, de ősi nép azon a környéken a Rába szót ma is Rábonak ejti. Rábó pedig az Arbó könnyebb kiejtésű alakja. Győr mai neve a gyűrű szóból eredt, mert gyűrű, vagyis kőr alakja volt a későbbi várának.
Az „ár” szóval kapcsolatban itt emlékszem meg Arad városunkról is. A neve ennek is a sumirban, éppen úgy, mint a magyarban, áradásos, árveszélyes helyet jelent. De ennél a városnál nemcsak ez az említésre érdemes, hanem az is, hogy azon a területen, ahol a mezopotámiai sumir néppel rokon hurriták és kanaaniták laktak, már az ősidőben két Arad nevű város volt. Az Egyik a Holt-tenger délnyugati oldalán, a másik pedig a föníciai tengerparton. Az elsőről a Biblia emlékezik meg a következő szavakkal: „És hallotta Kananeus, Arad királya, aki Kánaán földjének déli részén lakott, hogy Izrael fiai megérkeztek” (IV. Mózes 33:40). Tehát Kánaán földjén az izraeliták megszállása előtt már egy Arad nevű városállam volt, amelynek királya és ennek pedig országa és népe is volt ott. Tehát Kánaán földjén az izraeliták megszállása előtt már egy Arad nevű városállam volt, amelynek királya és ennek pedig országa és népe is volt ott. Ez az Arad nevű városállam azután ott később megszűnt, lakói is elszéledtek. A másik Arad gazdag tengerparti városállam volt Föníciában már Kr. e. a III. és II. évezredben. Nagyméretű tengeri kereskedelmet bonyolított le. Hajói az akkor ismert világ minden részében megfordultak. A város maga egy szigeten épült a tengerparthoz közel. Tehát nemcsak a tenger és erős várfalai védték meg az ellenségtől, hanem még jelentékeny hajóhada is. De Mohamed negyedik utódjának, Othmánnak, sikerült ezt a bevehetetlennek minősülő várost mégis elfoglalnia.
Bíborbanszületett Konstantin kelet-római császár, aki a honfoglaló magyar törzsekről oly kimerítő értesítést írt a „A Birodalom kormányzásáról” című művének VIII. fejezetében, ugyanott a XX. fejezetben írta meg Arad elpusztításának történetét is. Még 300 év múlva, az ö uralkodása idején is ’lakatlan pusztaság volt ez a gazdag város, azután végleg elenyészett. De névleg mégsem szűnt meg, mert a Kárpát-medencében, a Maros vize mellett épült egy Arad nevű vár és város ismeretlen időben, amely ott ma is megvan. Ez már Szent István korában is a mai helyén volt, mert az általa szervezett Arad-megye tőle kapta nevét.
Vajon elhihető-e, hogy a palesztinai és a föníciai Arad nevű városok elpusztulása és a Kárpát-medencei Arad vár és város keletkezése között nincs összefüggés? Ez nehezen hihető el, mert ugyanolyan nevű telephelynek nevet csak ugyanolyan nyelvű nép adhatott, mint amilyen a másik két Aradban élt és ahonnan az menekülni volt kénytelen. Különben is a mi őstelepes népünknek a föníciai néppel bizonyítható összeköttetései is voltak. Arad pedig Fenicia (Fönícia) egyik jelentős városállama volt.
Itt még azt jegyzem meg, hogy a sumir földnek a legdélibb részén, ahol az Eufrates folyó a Perzsa öböl előtti ősmocsarakba ömlött, volt egy Eridu nevű város is. Ennek nevében a meghatározó mássalhangzók teljesen megegyeznek az Arad név gyökhangzóival. Tehát a két szó származása és jelentése is megegyezett. Mivel pedig az Arad szó hangtanilag teljesen kialakult, ez a szóalak minősül Eridunál régebbinek. De azon a területen, amely a Perzsa öböltől félkaréjban a föníciai Aradig terjed, más érdekesség is van. A Bibliában, a II. Királyok 18:34-ben ez olvasható: „Hol vannak Hámáthnak és Arphádnak istenei?” A II. Királyok 19:13-ban pedig ez áll: „Hol van Hámáth és Arphád királya...?” Hámáth=Emath, ma Homa, az Orontes folyó mellett feküdt, tőle délre pedig egy Emesa nevű város volt. Eme sumir szó, tápláló anyát jelent, mint már írtam. Emlő szavunk a csecsemő táplálkozásának a szerve, emes - aki táplál, emat pedig táplálékot jelentett. Ugyanez a szó van az emésztés szavunkban, ami nem más, mint az étkezés befejezése. De ugyanez a sumir szó van, amint már írtam, a mi emse szavunkban, sőt egy falunevünkben is, a Győr megyei Enese község nevében, amely hangtanilag az emese szó kicsiszolt mása.
A föníciai Arad felett volt egy másik magyar hangzású város is. Ennek Ugarit volt a neve és egy termékeny síkságon terült el. Ugar, az ősi sumir nyelvben és a mai magyar nyelvben is szántóföldet jelent, az „it” pedig az arámi nyelvben, amely akkor ott a lakosság neve volt, férfit jelentett, „itta” pedig asszonyt jelentett. Ez már rég kihalt nyelv, de Jézus még ebben a dialektusban beszélt. Jairus leányának például ezt mondta: „Tal itta kumi” – mondom asszony, kelj föl! Ugarit tehát földműves embert, illetve lakosságot jelentett, de később tekintélyes kereskedő város is lett. Mindezeket pedig azért írtam le és tártam az olvasó elé, hogy saját szemével is lássa azt az igazságot, hogy a földnek melyik részén voltak a magyar helynevekhez értelemre és hangzásra is azonos helynevek. A vogul őserdőben, vagy Mezopotámiában és kőrnyékén. Ha ott Voguliában csak egyetlen magyar hangzású és értelmű helynév akadt volna, mily nagy ujjongással kürtölték volna világgá a vogulisták azt a rokonságot bizonyító tényt. De egyetlen egy sem akadt, tehát agyon kell hallgatni, el kell némítani még az ilyen beszédes tényeket is, mint amilyeneket itt felsoroltam.
Sabaria (Savaria) volt a neve annak a telephelynek, amely Pannonia fővárosa lett, mikor a rómaiak Kr. u. 9-ben ennek meghódítását befejezték és a tartományt megszervezték. Hogy ezt a várost tették a tartomány székhelyévé, azt jelenti, hogy Sabaria nemcsak megvolt már a római hódítás előtt, hanem alkalmas is volt arra, hogy egy nagy provincia fővárosa legyen. Nevének csak az „ia” végzete latin, asabar sumir szó, vizes, vagy sáros helyet jelent. A „sza” vagy „szo” sumirul vizet jelent, mint a „to”, „so” és „cso” is. A „bara” jelentése pedig valamit létrehozni, szülni, alkotni, ugyancsak sumir nyelven. A víz, a földből mit hoz létre? Sarat. Tehát a névadó lakosságnak sumir nyelvűnek kellett lennie.
Éppen azért a Kárpát-medence más részein is találunk „szabar” nevű helyneveket. Így a mai Győrszentmárton község ősi neve Szabar volt. A rómaiak ezt Sabaria sicca-ra, azaz száraz Sabariára változtatták. Azért, mert a Pannonhegy oldalán épült, a víz tehát leszaladt róla és nem csinált sarat. A Névtelen jegyző azt írta róla, hogy a hegy oldalából előtörő forrásból nemcsak Árpád és vezérkara ivott, hanem a lovaikat is megitatták. Ez ősi város mellett elfolyó patak neve, Pannosa volt. Sumirul Panno-so annyit jelent, mint Panna vize. Ez a Panna szó pedig Anu ősi sumir teremtőisten beceneve. Ezt a folyót ma már Pánzsának nevezik a könnyebb kiejtés törvénye szerint, de ma is híven őrzi ősi sumir nevét.
Van egy Szabária Szombathelytől nyugatra, a mai Burgenlandban, azután a régi Zalavár mocsárral védett romjai szomszédságában van Zalaszabar, Baranyában van Hercegszabar, Nógrád megyében Nógrádszabar, Sopron megyében Alszopor, Felszopor és Sobor, végül Veszprém megyében van Szapár nevű község. Mindegyik sáros, agyagos, ragadós földön fekszik. A két Szoport kivéve mindegyikben megfordultam. Ezek a sumir nyelvű helynevek mind azt bizonyítják, hogy sok száz, vagy ezer évvel a rómaiak előtt olyan nép lakott ott, amelynek nyelvén a sáros szó szabart jelentett. Ezt a népet nem szívták fel az Európát elözönlő árják, hanem nép és nyelvtörténeti alaprétege lett a később magyarnak nevezett népnek és nyelvnek is. Mindkettő, a nép is, a nyelv is ott alakult ki, az egymásra települő néprétegekből. Árpád és népe csak az utolsó hódító katonanép volt hazánk szent földjén, csak új nevet adott neki, mert hatalmat szerzett felette, de cserébe a hatalomért, odaadta a saját nyelvét, mint minden hódító nép Európában. Az említett Sobor, Győr- és Sopron megyék határán fekszik, a Rába bal partján. A neve kielemezve so-bo-ár, annyi, mint bőven áradó víz. Letagadhatatlanul sumir képzésű és jelentésű szó. Ez az alapszava Sopron városunknak is, kielemezve: So-bo-ar-on - bőven áradó víz. Földrajzilag erre rá is szolgál, mert közvetlenül mellette van a Fertő tava. Tehát Sopron városának a neve nem gázló várost jelent gall nyelven, mint ahogy azt valamelyik nyelvészünk kitalálta. Egy város nem gázol a vízben, mint a gólya és átgázolni sem lehet rajta, mint a pocsolyán.
Ugyanilyen képzésű és jelentésű szó Pozsony is. Kielemezve: Bo-so-on, bővizű hely. A kezdő „b” betű a könnyebb kiejtés törvénye szerint alakult át „p”-vé. Hogy nevének megfelel, nem szorul bizonyításra, mert mellette folyik a nagy Duna. Bár példának elég volna ennyi is, de mégis folytatom még, mert e nehéz tétel bizonyításához tömeg adatra van szükség. Kazsok, Somogy megyei falu ma, az Árpád-korban királyi birtok volt. Az oklevélben (Fej. V. 1. 96.) Kasuc néven szerepel. Tiszta sumir képzésű és jelentésű szó. Kielemezve: sok kaput vagy is sok házat jelent. Bozsok (Bosue) és Buzsák (Busuc) Somogy megyei falvak szintén a király birtokállományához tartoztak. Az elsőt Szt. István adományozta el a veszprémi egyháznak, (Fej. VI. 2.1350.) A másikat IV. László adta 1279-ben (HO. Ill. 14.) János nevű ispánnak, aki a lázadó németújvári Henrik ellen, különösen pedig a Morvamezőn Ottokár cseh király elleni harcban, úgy harcolt, mint egy haragvó oroszlán”. Mindegyik falu neve sok, vagy nagy bőséget jelent és tisztán sumir képzésű.
Csaba (Csobo) egy Somogy megyei puszta neve ma, hajdan falu volt. II. Endre királyunk adománylevelében szerepel 1222-001 (Fej. VII. 1. 209.) tisztán a sumir nyelv szabályai szerinti képzés, jelentése víz-bő, vagy bő víz, Ugyanez a képzése Békéscsabának, Piliscsabának és Rákoscsabának is. Mindegyik mellett ott van a „cso” – a víz – ma is. Csanád nevünkben is a sumir „cso” víz és „nad” mai kiejtéssel nagy szóösszetétel van. Jelentése mai nyelvünkön: nagy víz. Szálsok (Salsuk) – Baranya megyei falu Szt. Istvánnak a pécsváradi apátság részére 1015-ben kiadott oklevelében (Fej. 1. 291.) szerepel. A neve sok szállást jelent. Tisztán sumir képzésű név. Susuk (Susue) neve víz sokat, vagyis sok vizet jelent. Tisztán a sumir nyelv törvénye szerint képzett szó. III. Endre királyunk adományozta el egy Mihály nevű ispánjának 12gB-ban. (Fej. VI. 2. 122.)
Luzsokősi Baranyában található. Lusok vagyis sok ló volt a régi neve, tehát egy nagyobb arányú lótenyésztésre vall a neve és tisztán sumir képzésű szó. Szekszárd nevének jelentése sumirosan szék száraz, mai nyelven száraz szék, a pécsváradi alapító oklevél (Fej. I. 291) sorolja fel azok között a falvak között, amelyeket Szent István adományozott az ottani bencés apátságnak. Nevének „száraz” jelentésére azzal szolgált rá, hogy a régi város, illetve a mainak régi része dombon épült, így a víz leszaladt róla. A rómaiak Alescara változtatták ősi nevét, tehát a római hódítás előtt már virágzó város volt, még pedig a mai nevén. ősi nevét csak olyan nép adhatta, amelynek nyelvében annak értelme és jelentése is volt. Neve tisztára sumir képzésű, tehát az ott lakó nép is csak sumir rokon lehetett. Szomszédságában a Duna partján van Szekcső, elemezve szék-cso annyit jelent, mint szék vizes, vagyis vizes szék, vizes szálláshely. Nevét a Duna vizétől kapta, de nagyon régen mert szintén tisztára sumir képzésű amint azok Kaposszekcső és Tápiószekcső községének nevei is.
Bélmura, Bél sumir isten tiszteletére szánt hely volt a Mura folyó mellett. Ma Muraszombat van a helyén. Ill. Endre királyunk adományozta el Hahold fia Istvánnak 1297-ben (W. X. 250.). Nemcsak Bélisten volt sumir, hanem e telephely képzése is. Öllye, egykori Somogy megyei falu nevét az oklevél (W. Ill. 190.) Élyának írja. A sumir Él Istennek és a magyar Élő Istennek a neve van benne, akinek nevét csak hazátlanná lett sumir népe vihette magával oda a somogyi lankákra, vagy a többi lankáira is a Kárpát-medencének. Egy másik Él istenre emlékeztető oklevelet is találtam. Ezt V. István királyunk adta ki 1273-ban a Nyúlszigeti apácák részére, akik között ott volt nővére, Szent Margit is. Itt egy szigetről van szó, amely a Csepel-sziget és Taksony, Pest megyei község között fekszik ma is Ölbő néven. Az oklevél (W. XII. 242. és Fej. V. 1. 49.) Ilbeunak írja, amit Él istenbőségének lehet fordítani. Különben Ölbő nevű falunk is van Vas-megyében. Szomor, Komárom megyei község Erzsébet királyné oklevelében szerepel 1275-böl (Fej. V. 2. 286. és W, XII, 144.). Tiszta sumir képzésű és jelentésű szó. A sumirok nemcsak a betűket írták mórba, földbe, hanem házaikat is abból építették. Nádjuk volt bőven, ebből szerkesztették meg a ház vázát, azután ezt két oldalról sárral, vagyis mórral betapasztották. Mórból épít a szegény falusi magyar ember még ma is, az ősi Dunántúlon. Van Mór nevű falunk is Fejér-megyében, amely sáros nevére ugyancsak rászolgál. De ugyanezt jelenti Mócsa, Komárom megyei falu neve is, amely Fennena királyné oklevelében szerepel (Fej. VI. 191.), sőt ugyanezt jelenti az Abaúj megyei Tomor falunak a neve is, to-mor, annyi, mint – sáros tó. Ez is tisztán sumir képzésű és jelentésű szó. Malomsok, V. István király 1271-ben egy Malomsok nevű földet adományozott a győri vendégeknek (Fej. V. 1. 11.). Ennek a határa Győrtől Zámolyig terjedt. Ez a falu már nincs meg. Ellenben Győr-megye Sokoróaljai járásában, a Marcal folyó mellett két ilyen nevű község van ma is, úgymint Ómalomsok és Újmalomsok. Ez a falunév is tisztán a sumir nyelv szabályai szerint képződött, elől van a főnév, utána a számjelző melléknév. Maga a szó azt a szerkezetet jelenti, amely az őrlést végzi, s ennek gyökszava csak a sumir „ma” és „mu” összekapcsolásából keletkezhetett „ma-mu”– vá, amelynek jelentése az, hogy őröl magot. Mert amint a sumirok voltak a világ első gabonatermelői, úgy első molnárai is csak ők lehettek. A latin molo – őrölni éppúgy tőlük származik, mint az orosz melnik, vagy a tót mlinár.
Említettem már, hogy Kr. e. a III. évezredben, az ún. Péceli korszakban már virágzó földművelés és gabonatermelés volt hazánk területén. A gabonaszemeket tehát már akkor valamilyen eljárással lisztté kellett porlasztani, hogy étel lehessen belőlük. IV. Béla királyunk felesége, Mária királyné, férje jóváhagyásával a pozsonyi várhoz tartozó Bős és Arpádsoka, az oklevélben Arpasuka nevű falvakat 1269-ben Miklós nevű ispánnak adományozta (W. VIII. 265). Bős bőven termő földet, Arpádsoka pedig sok árpatermő területet jelent. Ez utóbbi név tisztán sumir képzésű és bizonyítéka annak, hogy magát az árpa gabonafajtát nevével együtt szintén a sumiroktól örököltük.
Tósok az oklevél (Fej. VI. 7. 350.) szerint Thusuktelke néven szerepelt. Ez a falu ma is megvan Veszprém megyében. A neve tiszta sumir képzésű és jelentésű. Tótsok – IV. Béla ezt a falut a német lovagrendnek adományozta, azelőtt szolgagyőri várbirtok volt. Az oklevél (Fej. IV. 1. 313 és W. II. 152.) „Suk”-nak írja. Magyarsok nevű falu kettő is volt az Árpádok korában Magyarországon. Az egyik a soproni vár tartozéka volt, amelyet III. Endre királyunk cserélt el egy Mihály nevű ispánnal, 1298-ban (Fej. VI. 2. 122.). A másik Nyitra-megyében, a vágsellyei járáshoz tartozott. Mindkettő tiszta sumir képzésű szó.
Tarcsa. Kielemezve Tar-cso, annyi, mint tartó vizet, vagyis víztartó. Tiszta sumir képzésű és jelentésű ősi szó. A régi Nagymagyarország területén hét ily nevű község van. Egy található a régi Vas-megyében, a mai Burgenlandban. Híres fürdőhely, mert kétféle gyógyforrás bő vize bugyogott fel már sok ezer év előtt ott. Az egyik szénsavas, a másik kénsavas. Mint telephely is, már néhány ezer évvel megelőzte a magyar honfoglalást. Nevet is az az ősnép adott neki, amelyik „cso”-nak nevezte a vizet, csuhának a vízhatlan felsőruhát, csupornak, csöbörnek és kancsónak a víztartó edényt, csónaknak a vízi járművet, csatornának a vízvezető árkot, csutorának a nyakba akasztható vizes edényt, amelyikből idővel bortartó edény lett. Igaz, hogy a mai magyar is így nevezi ezt az edényt, de már nem tudja, hogy miért, pedig az ősi neve víztartót jelent, mert az ősember már akkor is ivott vizet belőle, amikor még a bort nem ismerte, csutora tehát akkor is volt, mikor a bornak híre se létezett. Látják, kedves Olvasóim, hogy milyen messze ható őstörténet árad ki egy kis csutorából? Ilyen őstörténet tör elénk Tarcsa nevéből is, mert azt is csak az a nép nevezhette el, amelyiknek nyelvében a tarcsa szó víztartót jelentett és még akkor mikor a víznek a nép ajkán „cso” volt a neve. Tarcsa nevű falu van még Moson megyében, Pestmegyében, Békésmegyében a Körös vize mellett Köröstarcsa, Biharban Értarcsa és Háromszékben Tarcsafalva. Ezek a szavak pedig csak azt az egy igazságot hirdetik és bizonyítják, hogy ugyanaz a nyelvű nép élt az egész Kárpát-medencében már akkor, amikor a vizet „cso”-nak hívták.
De ilyen nagyon ősi nevűek és származásúak az ide nem messze levő Alsó- és Felsőpula nevű községek is. Pula sumir szó, mai nyelvünkön gyereket jelent. Az ország több részén ma is pulyának hívják a gyereket és pulinak a juhászkutyát. De volt egy Záhpolya (Zápolya) nevű előkelő magyar család is, amelyikből származott Zápolya János, a mohácsi vész utáni magyar király. Éppen amikor már nyomda alá kezdtem diktálni e művet, az egyik amerikai barátom elküldte nekem dr. Pálfalvy Sándor, az amerikai Birmingham városban működő magyar orvosnak házilag előállított és sokszorosított „Puli” című lapját. Ebben két olyan sumir írással írt agyagtábláról ad hírt, amelyek feltétlenül érdekelnek minden magyar embert, mert e két agyagtábla írott tartalma a magyar őstörténettel szervesen összefügg.
Ezek az írott agyagtáblák a sumirok egyik legősibb városának, Urnak a romjaiból kerültek elő, körülbelül a Kr. e. 3500. esztendőből. Jelenleg a British Múzeumban vannak, Londonban. Az egyik cserép múzeumi száma 307, a másiké 863. Az egyik’ egy Kuth nevű sumir család jószágállományának fajta- és darabszám szerinti jegyzékét tartalmazza, a másik pedig egy Bana nevű családét. A Kuth nevű családnak 216 lova legelt a mezőn s a pásztor 8 kuvasszal vigyázott reájuk, 167 szarvasmarháját 6 komondorral őrizte a gulyás, 620 juhot 2 falkában pedig 3-3 pulikutyával őrizték a juhászok. A Bana nevű családnak 72 lova legelt s erre vigyázott 2 kuvasz, 436 darab szarvasmarha volt két legelőn 6-6 komondorral és 2-2 pulival, 840 darab juhot három falkában egyenként 2 komondor és 3 pulikutya őrzött. Az itt említett kuvasz-, komondor- és pulikutyák tehát öt és félezer év időtávolságából azt ugatják a jelenkor sok süket magyarjának a fülébe, hogy ők vér szerinti és névszerinti ősei a mai magyarországi, hasonnevű utódaiknak, mert ezek azzal az őstelepes néppel kerültek a Kárpát-medencébe, a jelenlegi hazájukba, Magyarországba, amelyik nép már 5500 évvel ezelőtt is tartotta, nevelte és felhasználta őket, még a Puratu, vagyis az Eufrates mellett. Ők tehát ugyanazt a népet szolgálták már akkor, amelyik most is szeretettel tartja őket a Duna-Tisza táján. Erre más értelmes magyarázat nincs!
De nemcsak az említett kutyák élnek ma is Magyarországon, hanem a két sumir család neve sem halt ki a mai napig Magyarországon. Számos Kuth, vagy mai kiejtéssel Kuthi család van Magyarországon, e sorok írója is többel találkozott. A Bana nevű családról pedig még írásos bizonyítékokat is találtam az Árpád-kori Oklevéltárunkban. Pld, a Hazai Okmánytár IV. kötetének 88. oldalán az olvasható, hogy a Vas megyében működő és a várjavakat visszaperlő bizottság Szünőse (Scynse) falvát elvette egy Bana nevű embertől, mivel előbb az várbirtok volt. IV. Béla királyunk azonban visszaadta neki, mert ő ezt a falut cserében adta Banának az ő Léka melletti Velike nevű örökbirtokáért (HO. IV. 88.). V. István király 1259-ben Bana fia Páris-nak Káld községben juttatott egy részbirtokot (Fej. VII. 3. 39.) De az ország különböző helyein ma is vannak Bana nevű családok. Gyerekkoromban, a falumban, a Győr megyei Téten is volt. Az evangélikus egyház anyakönyvei bővebb felvilágosítást adhatnak.
A sumir nyelvben a kutya neve kudda. E szónak a töve: kud, jelentése többek között: „harapás”. A „du” magyarul tevőt, csinálót jelent. Kuddu, vagy kudda, tehát harapást csinálót, vagy harapós állatot jelent. A magyar kutya szó pedig ennek az ősi kudda sumir szónak a könnyebb kiejtés törvénye szerinti egyenes utóda. Említettem már, hogy a lovat a sumirok más néven „assza”-nak is nevezték. A kuvasz ősi neve kuassza, kuasz volt, ami lóőrző kutyát jelent, a kumundur pedig a mundéros, vagyis a bundás kutya. A puli meg a gyerek-kutya, vagyis a kistermetű kutya, amint ma is beszélünk gyereklányról, vagy gyerekemberről is. Tobaj sumir képzésű név, jelentése tó-bő, Mai nyelvünkön bő tó, vagyis nagy tó. Ennek a névnek meg is felel, mert közte és Németújvár között ma is egy nagy tó van, amit ma halastónak neveznek. Tiszta sumir képzésű és származású szó, amint a vele szomszédos Tarcsa is. Ugyanaz a nép nevezte el őket már az ősidőben.
A szomszédos Németújvár már a honfoglalás után épült. Ezt először II. Géza királyunk említi meg egy oklevelében 1157-ből (Fej. VII. 5. 117.), amelyben az akkor épült vár tartozékait sorolta el. Csobaj, Szabolcs megyei község, ugyanaz a sumiros szerkezet, mint Tobaj, csupán a tó mindig nagyobb víz volt, mint a „cso”. Nevének jelentése nagyon érthető. mert mellette folyik a Tisza és az ott levő tóból ered a Takta. Sömjénsuka puszta a Győr megyei Gyarmat község határában van. Sömjén a semmilyen, értéktelen szóból származik. Az. olyan kaszálót, vagy legelőt hívják sömjénesnek Dunántúl, amelyben sok a sásos, savanyú fű, amit a marha nem eszik meg. Tiszta sumir képzésű szó. Somorja első szótagja a „so”, vizet jelent, a másik mor”, pedig földet, tehát jelentése földes, vagyis sáros víz. Hasonlít a már említett Szomor község nevéhez, úgy jelentésre, mint tiszta sumir képzésre vonatkozólag is. Mor-so volt az ősi neve a mai Maros-Somlyónak, jelentése sáros víz. Varsány úgy képzésre, mint jelentésre ősi sumir szó, vonatkozik pedig arra az ősi halászó eszközre, amelyet fűzvesszőből. vagy később zsinegből fontak. Egy befelé egyre szűkülő úton a hal bele mehetett, de kifelé már nem volt kiút. Nevének jelentése magyarul vizí vár, vagy vízi rekesz. Az ősidőben már kedvelt halászó eszköz volt, amint bizonyítják ezt a nevéből származó községnevek is. Pld. Nagy- és Kisvarsány Pestmegye, Varsány Nógrád- és Veszprém-megye és Varsád Tolna-megye.
Koroncó – Győr megyei község. Igen kevés ember van, aki a nevét is hallotta. Annyira félreeső helyen van, hogy minden nagyobb esemény kikerülte. Pedig alig van öregebb falunk nálánál. Neve sumir nyelven elemezve: Kuruntu. Kurun a sumir ősidőben kenyeret jelentett, a „tu” tevőt, csinálót, termelőt jelent. Nevének jelentése tehát a mostani magyar nyelven, kenyértermő hely. Erre a névre rá is szolgál, mert határának az a része, amely Rábapatona felé esik, ahol Gézaháza major is van, olyan fekete a föld, mint a Bácskáé. De hogy lett a kurunból kenyér? A könnyebb kiejtés törvénye szerint. A magánhangzók közül a legnehezebben kiejthető az „ú” és „ű” hang, mert ezek kiformálásához még az ajkak gömbölyű összehúzás ára, csucsorítására is szükség van. Azért idővel az „u”-ból a könnyebb kiejtésű „o” lett, vagyis a kurunból koron. Ebből pedig idővel a még könnyebb kiejtésű keren alakult ki, ami lágyítva kereny lett. E korból származik a Kerény, Bács megyei falunk neve. A szó közepén levő nehéz hangzású „r” betűnek a szó végére szorítása után lett a mai kenyér szavunk. Hogy mennyi idő kellett ehhez az átalakuláshoz, nagyon nehéz megmondani. Az előkerült sumir cserepeken még „kurun” a kenyér. Koronná és kenyérré tehát csak jóval később, a Kárpát-medencében alakult át. Kr. e. a 2500-ik év körül a rézkorszaknak úgynevezett Péceli szakaszában már földművelés, kenyérmagtermelés volt hazánkban. Tehát e szónak kenyérré átalakulása csak ott a Kárpát-medencében mehetett végbe. A kenyér szó írásos nyomára először egy 1210-ben kiadott oklevélben akadtam. A győri káptalan intézkedett ebben a Kenyeri nevű puszta körül lakó Bakony-őrök ügyében, akik a szentmártoni apátság varsányi és lázi-i népeit háborgatták. (Pannonhalmi oklt: 1. 619.) Koroncó mellett folyik egy középnagyságú folyó. A nevét a környező nép folyása egész hosszában „Marcó”- nak hívja, de hivatalosan Marcal a neve. A forrásnál levő falut már Szent István is Marcalfő néven adta a veszprémi egyháznak (Fej. 1. 289.). Pedig ősi neve Marcó lehetett, mert így van értelme sumir nyelven. „Mor-tu” annyit jelent, mint sarat csináló, szóval főldes, iszapos víz. Úgy vélem, hogy a Marcal nevet a rómaiak adták ennek a folyónak valamelyik Marcellus emberükről. De a nép nem vett tudomást semmi ilyen elkeresztelésről és úgy mondta a nevét tovább, ahogy őseitől hallotta, amint mondja ma is. (Vas megyében található Marcaltő nevű község, Veszprém megyében, Veszprémtől nem messze pedig Márkó nevű község. A szerk.)
Még csak egy sumir örökségről emlékezem meg, mert ennyi példa után a jóhiszemű olvasó meggyőződhetett állításom igazáról; a makacs kétkedőket és a mindennek ellentmondókat úgy sem lehet meggyőzni. Olyan ősi szitkozódó kifejezést idézek, amilyet még ma is sumir nyelven mondanak Magyarországon. Ez pedig így hangzik: „Gézengúz gazember”. Hallottam e nem dicsérő kifejezést Dunáninnen, Dunántúl, a Felvidéken és Erdélyben egyaránt. A mai magyar ember a harmadik szót megérti belőle, de nem helyesen értelmezi már, mert azt hiszi, hogy a gazember szóban a gazhoz való hasonlítás azért sértő és lealázó, mert az egy ártalmas, tehát haszontalan gyomnövénynek a neve, amely tönkreteszi az értékes és hasznos növényeket.
A sumir nyelvben a „gaz” gyilkost jelent. Az a gyomnövény is azért kapta a gaz nevet, mert megöli a nemes növényt. A géz, vagy giz szóból pedig az elmúlt pár ezer év alatt kéz lett a könnyebb kiejtés törvénye szerint, a gúz pedig gúzs-ra, bilincsre változott. Tehát ez az ősi sumir címzés a mai nyelvünkön „kezén megkötözött, vagyis kötnivaló gyilkost” jelent. Hát, ami azt illeti, sumir őseink sem voltak válogatósak a címek osztogatásában, különösen, ha megharagudtak.
De van egy ősi dalfoszlányunk is sumir nyelven. Az ősi Sárközben a leánykák még ma is énekelik ezt a versenkint ismétlődő dalt: „él-e, dudál-e, rózsám szeret-e?” Az „al” sumir szó magyarul az élni igét jelenti. A „du” szintén sumir szó, magyarul hangot jelent. Duda – hangzó szerszám, dúdol, vagy dudál annyi, mint hangot ad, énekel, vagy beszél. Tehát az ősi sumir hangfoszlány mai nyelvünkön így adható vissza: él-e, beszél-e? Tehát ezek az ősi és ma is élő emlékfoszlányok mind azt igazolják, hogy az őstelepes magyar nép sumir-rokon volt, mert kétségkívül tény, hogy csak annak az ősi népnek leszármazóival és utódaival együtt maradhattak meg azok az ősi szavak. Koroncó nevet is annak a Marcal parti kis falunak csak sumir-rokon nép adhatott még akkor, amikor a kenyeret koronnak nevezte.
De ez a nép egyfolytában, megszakítás nélkül ottmaradt az idők változásain akkor is, amikor a nyelv törvénye a koronból kenyeret alakított. Érdekes azonban az, hogy az ősnép kenyerének a neve idők folyamán változott és alakult, de a telephelyének neve megmaradt még abban az ősi alakban, mikor a kenyeret koronnak nevezték. Ezért őriznek a helynevek évezredes múltat. Tehát az azokból való következtetés nem helytelen és nem is téves.

VI. AZ ŐSTELEPÜLÉS ÉRDEKESSÉGEI

VI. AZ ŐSTELEPÜLÉS ÉRDEKESSÉGEI

Már eddig is sok olyan megállapítást közöltem olvasóimmal, amilyeneket másoktól nem hallottak, Ezért talán szokatlanul is hatottak s egy kis kétkedést is kiváltottak. Ennek oka az, hogy nem azt írom le, amit mások már megírtak, hanem 50 esztendős igazságokat mondok el. Az ilyen tudományos szűréshez nagy óvatosság és idő kell. Még kezdő koromban összeírtam egy nagyobb történelmi munkát. De nem találtam rá kiadót. Sohasem bántam meg, mert minél jobban elmélyedtem a tanulmányaimban, annál inkább eltávolodtam a régi álláspontomtól. A történetírónak sokáig kell keresni az igazságot, amíg megtalálja. Most is újat fogok mondani, sőt még statisztikát is mellékelek a mondanivalóim megvilágosítására. Most a falvak neveit veszem tüzetesebb vizsgálat alá. Ezek közül is a „d”, „n” és az „ny” képzőkkel alakított helyneveket. Ezek nagyon régiek. Mert „d” és „n” képzők még a sumir nyelvből valók. Tehát azokat még a sumir őstelepesek nevezték el. Ma azonban a fenti képzők már a mi nyelvünkben nincsenek használatban, helyüket az „os”, „es”, „ös” képzők foglalták el.
Tanulmányaim alapján azt is meg tudtam állapítani, hogy az utóbbi képzők mikor kerültek használatba. Mária királyné, IV. Béla királyunk felesége, 1269-ben egy Benedek nevű hű emberének adományozta az Esztergom megyei Mogyoród (Munerod) nevű falut. Erről az oklevél (Fej. IV. 3. 522.) azt mondja, hogy másképp Mogyorós (Muneros) néven is hívják. Vagy Kézai Simon mester elmondja, hogy 1047-ben Szent Gellért és két püspöktársa Fehérvárról Endre herceg elé menvén, a Tétény melletti Diód faluban éjszakáztak. Ebből később Diósd lett, ma is ez a neve. Diós és Mogyorós tehát fiatalabb Diódnál és Mogyoródnál. Vagy Ludas nevű község van Heves-megyében, Ludány található Vas-, Békés- és Nógrád-megyékben, Libád van Esztergom-megyében és Ludad van Békés- és Vas-megyében. Ludad, Libád, Ludány nagyon régiek lehetnek. Ludas azonban a XIII. század körül kaphatta nevét. Aba nevű község van Fejér megyében, ez maga is régi keletű név lehet, mert még abból az időből származik, amikor a mai apát még abának nevezték. A mai apa szó a sumir nyelvben aba, az akkád nyelvben meg abu alakban szerepel. De az aba azért fiatalabb az abunál, mert ahhoz is idő kellett, míg az aba apává változott, 1046-ban Aba Sámuel király, Szent István sógora, még „Aba” névre hallgatott, 200 év múlva, 1244-ben IV. Béla király már Apa-fia Mihályt jutalmazta meg érdemeiért (HO. 1. 22.) Abád falu van Szolnok megyében a Tisza mellett, de az ott volt már akkor is, amikor Árpád hadai ott átkeltek a Tiszán, s ahol Szent István elevenen temettette el Tonuzabát. Abod nevű falu van Udvarhely megyében, Abony található Pest- és Heves megyében. Abás pedig ugyancsak Udvarhely megyében lelhető fel. Ez utóbbi mindenesetre fiatalabb a többinél a Szatmár megyei Apa községgel együtt. Ahol tehát „d”, „n” és „ny” képzős helynevek sűrűbben fordulnak elő, ott az őstelepülés nagyobb arányú volt, mint ahol az ilyenek ritkán fordulnak elő. Vagyis, az ősi helynevekből meg lehet állapítani az őstelepülés arányát és irányát is. Az alábbi összeállításban kimutathatom, hogy az egyes megyékben hány olyan község van, amelynek képzője az ősi „d”, „n”, vagy „ny”. Forrásom egy 1944-ben kiadott helységnévtár. Ez az ideiglenesen visszajött községeket is tartalmazza. Sajnos, a régi Nagymagyarországról nincs helységnévtáram
Mit mondanak, és mit bizonyítanak a fenti adatok? Elsősorban azt, hogy Magyarország egész területére, szóval az egész Kárpát-medencére kiterjedt egy ősi és ugyanazt a nyelvet beszélő nép települése már akkor, amikor még Klió, a történelem istenasszonya sem írt arról a földről és arról a népről, amely nevet adott apró telephelyeinek, s e nevében megőrizte ősi nyelvét és elhagyott hazájának emlékét. Csak olyan neveket adhatott az új telephelyeinek, amelyek ősi nyelvkincséhen is megvoltak. Tehát ezek a nevek ősi nyelvből származnak. Nem fényes hadsereggel ment új hazát foglalni, hanem kisebb rajokban a munkaszerszámaival akart magának megélhetést biztosítani olyan földön, amelyet előtte más népek még nem törtek fel s nem fogtak művelés alá. Így kezdődött a magyar nép dolgozó, alsó osztályának élete a Kárpát-medencében. Nagyobb rajok akkor vetődtek oda, amikor a szemiták Kr. e. a II. évezredben egymás után foglalták el a sumir városállamokat és az akkádok, a hurriták és a szubareusok területeit.
Baranya megye a 102 ősi nevű községével azt bizonyítja, hogy a Duna és Dráva szöglete volt a védhető kis zug, ahol az ősi nyelvüket beszélő egyik népraj meg tudta vetni a lábát, és itt idővel elbokrosodva terjeszkedett azután tovább. Az adatokból azt is meg lehet állapítani, hogy a terjeszkedés iránya elsősorban a Duna vonala volt, mert Tolna- és Fejér megye felé gyérebbek az ősi nyomok, kevesebb a „d” és „ny” képzős helynév, mint északnyugatra, Somogy, Zala, Vas és Sopron felé. Szóval a hegyek vonulata irányában vonult előre a népi település is, mert úgy látszik, veszély esetén a hegység, erődjével együtt nagyobb biztonságot nyújtott, mint a víz. Ugyanezt igazolják a másik felvonulási irány adatai is. A vonulási irány itt az Al-Dunától, a Vaskapu felől az Alföld és a hegyvidék érintkezési területén, Szilágy, Bihar, Szabolcs és Szatmár felé mutat. Innen terjedt el a település azután az „Erdélyi Medence” és a Felvidék felé. Külön érdekes a székely település. Először is igazolva van az az állításom, hogy a székelyek jóval a honfoglalás előtt már Erdélyben voltak, mert ha Szent László és utódai idején kerültek volna oda, ahogyan a vogulisták állítják, akkor Maros-Torda nem lenne sorrendben a negyedik őstelepülési vármegyénk, hanem mint Csík megye, hátul kullogna. Maros-Torda települési adatai azt bizonyítják, hogy azon a területen már az ősidőben az a nép lakott, amely a Kárpát-medence többi alkalmas helyét is megszállta. Viszont Csík-megye akkor népesült be már, amikor a falvak a templom védszentjének nevét kezdték felvenni és már az „os”, „es”, „ös” képzők vették át a helynévalkotás szerepét. Pld. Békás, Tölgyes, Verebes, Rákos, Hódos stb. Az egész Csíkban Tusnád az egyetlen „d” képzős helynév, de itt a „d” a nád szónak a képzője és nem a helységé. Tusnád összetett szó: tus annyi, mint kő és nád – kőnád, vagyis kemény nád.
Az alföldi megyék adatai pontosan azt igazolják. hogy az őstelepülés ezt a földet csak szórványosan érte. Még Pest-megye területét sem választhatjuk el a többitől, mert ha az őstelepülésű községeinek a számát elosztjuk a járások számával, pontosan két ősi község jut egy járásra, a baranyai tizenhattal szemben. Ennek a magyarázata az, hogy az Alföldet, mint a nagy Szarmata síkság folytatását, már Kr. e. a VII. században a szkíták lovasnomád törzsei lakták. Ezek elől az őslakosság a hegyek felé húzódott a nagyobb biztonság okáért. A rómaiak idején a jazigok laktak a Duna-Tisza közén. Ezek területe egy külön körülkerített ország volt. Nyugatról, délről a Duna védte, keletről az erdélyi hegyek erdőségei. északkeletre a Sárrét, északról pedig egy mesterséges védősánc, a Csörsz-árka. Ez a hatalmas védőmű Káposztásmegyertől kiindulva, Árokszálláson, Viszneken át Ároktőig terjedt, összekötve a Dunát és a Tiszát. Ároktőtől pedig a Tisza másik oldalától, Ördögárok néven beletorkollott a Sárrét mocsaraiba.
Annakidején végigjártam ezt az egész terepet és ott a helyszínen állapítottam meg a Csörsz-árka rendeltetését. Nem volt nehéz, mert az ároknak csak a déli oldalán van töltés, az északi oldalon van a vízmeder, amelybe belevezették egy sereg patak vizét. Viszneknél még ma is benne folydogál a Nagypatak és a Gyandaér vize, Zsadánynál pedig a Torna ömlik bele. Ároktőnél még ma is a régi magasságban van meg a töltés, amelyet annakidején fagerendákkal is magasítottak végig a vonalon. Tehát ez egy vizesárokkal védett sáncvonulat, vagyis erődítmény volt. Mint Borsod, Bars, Nógrád, Zemplén stb. felvidéki megyék adatai igazolják, azon a területen is minden alkalmas földet birtokba vettek az őstelepesek. Az ősidőben egyedül csak a keltákkal osztozkodtak némely részén a Kárpát-medencének. A szlávok akkor még ősi tenyésztelepeiken álmodoztak a melegebb éghajlatú, boldog mezőkről. Az, amit itt letagadhatatlan tények alapján megírtam, kézzelfogható bizonyítéka annak az igazságnak, hogy az az ősnép, amely lakótelepeinek nevet adott déli irányból terjeszkedett észak felé, és nem fordítva: a Vereckei szorostól Dél felé, és ez nem Árpád honfoglaló népe volt, hanem azt a több ezer évvel megelőző őstelepes nép. Ez a terjeszkedés a dolog természete szerint lassan, évezredekig tartott olyan arányban, amilyenben az őstelepes nép szaporodott, vagyis a létszáma növekedett.
Azután az a Csörsz-árkának nevezett védőmű is tud beszélni, csak meg kell tudni szólaltatni, mert ugyebár egy körülbelül 150 km hosszú védősáncot kedvtelésből nem építenek? Ez olyan nagyfokú munkabefektetés volt az ősi időben, hogy ellenértékének is igen nagynak kellett lenni. Sőt, az elérendő célnak még fontosabbnak, becsesebbnek kellett lenni, mint a hozott áldozatnak, mert különben nem csinálták volna meg. Ez a nagy érték pedig csak ettől a sáncvonulattól délre élő népnek a léte és biztonsága lehetett. Ebből pedig következik, hogy a Kárpát-medencének még ezen a nehezen védhető síki részén is olyan nagyszámú és erős nép élt, amelyik ilyen nagy munkát véghez tudott vinni. De az a nép sem állhatott néhány szegénylegényből, amely ellen ilyen erős védőművet kellett emelni. Most pedig ítéljen az olvasó azoknak a magyar historikusoknak a tudományáról és lelkiismeretéről, akik azt hirdették, hogy a legalább ezer évvel későbbi honfoglaláskor Árpád népe csak gyér létszámú szláv-avar néptöredékeket talált a Kárpát-medencében.
Mikor létesülhetett ez a védőmű? Feltétlenül a vaskorszakban, mert oly temérdek föld kiemeléséhez már alkalmas vasszerszámok kellettek. De jóval a római hódítás előtt létesült már e mű, mert ilyen rendkívüli munkáról feltétlenül értesültek volna a római határőri szervek, s valamelyik római író annak történetét is feljegyezte volna. Mindenesetre a Kr. előtti évezred valamelyik szakaszában létesült, mert az árják már kezdtek dél felé húzódni. A Mátra hegy neve árjanyelvű népet feltételez azon a környéken. Trencsén, Liptó és Lipcse félig magyar, félig gall nevű szavak bizonysága szerint, a Felvidéken a sumir őstelepes nép utódaival vegyesen gallok, vagyis kelták is laktak, akik az árja népcsaládhoz tartoztak.

IV. HONNAN ÉS MIKOR VETŐDTEK HAZÁNKBA A NYELVÜNK ŐSI ALAPJÁT LERAKÓ ELSŐ NÉPRAJOK?

IV. HONNAN ÉS MIKOR
VETŐDTEK HAZÁNKBA
A NYELVÜNK ŐSI ALAPJÁT
LERAKÓ ELSŐ NÉPRAJOK?

Úgy a germán, mint a szláv nyelv Európában alakult ki az árjáknak és az északi típusú, szőke európai fajtának nyelvi és faji keveredéséből. Az igazi árjáknak fekete haja, barna szeme ma is délszaki voltukat hirdeti. A fehérbőrű, szőke hajú, világos szemű, hosszú fejű északi típusú népelem külseje pedig azt hirdeti, hogy őseink igen hosszú időn át nem napkúrázhattak. Ez a megállapításom minden kétséget kizár nemcsak az árjákra, hanem az Európa közepén található turáni magyarokra is. Ők sem lehetnek kivételek az általános érvényű nagy szabály alól. Ezek őseinek nagy hányada is csak délről kerülhetett mostani hazájába, mert az utánpótlás helye részükre is csak délen volt. Ezek útja a Kaukázuson át vezetett a Fekete tenger fölötti Alföldre, onnan meg nyugatra, az Al-Duna vidékére, miként azt a földrajzi nevek mutatják. Az első folyó, amely ezt a síkságot öntözi a Kaukázus felől, a Don. Ez tiszta sumir képzésű és jelentésű szó. A „du”, vagy „do” sumir szó, magyarul hangot jelent, az „n” rag ott is, a magyarban is „os”, „es”, „ös” ragnak felel meg. A Don jelentése tehát annyi, mint hangos, morajló, zúgó folyó. Ebből a sumir szóból származnak a következő magyar szavak: duda, dúdol, dudorász; dörög, dunnyog, durran, duhaj, dob és dal, stb. szavaink... Beléje folyik a Donec (Donyec), a don-tu - hangot adni, hangot csinálni. Innen van a Dontu (Dentu)-magyaria neve.
Nyugatra a következő folyó a Dnyeper, a Don-aba, vagy aper, vagyis az atya Don, a nagy Don. Az egész síkságnak tényleg ez a legnagyobb folyója. Utána következik a Búg. Mi zúg, mi búg? Rokonszava ez a Donnak. A következő folyó a Dnyeszter, a Don Ister, az isteni Don. Ezt követi a Prut. Ez az Eufrates ősi sumir nevével, a Puratuval egyezik. Sumir nyelven elemezve, Buru-atu – magyarul annyit jelent, hogy a vízforrásnak, vagy a vizeknek az atyja. Ezután következik a Szeret, a Szer-at, a rendes atya. Végül, mind között a legnagyobb folyó a másik Don-aba, a rómaiak Danubiusa, és a mi Dunánk. A rómaiak csak ennek a gyönyörű nagy víznek a két partján élő lakósoktól vehették át nevét. Ők sumir nevet nem adhattak neki. A másik neve ennek a nagy folyónak Ister volt, a sumirok legkedveltebb istenasszonya nevéről. Ez a természet termelőerőinek volt az istene. A Kárpát-medencei nép a felső folyása vidékén nevezte Isternek, az alsó folyása mentén pedig Dunának.

V. A DUNA-MEDENCE
ŐSTELEPESEI

Rámutattam már arra a vitathatatlan tényre, hogy a Duna-medence az árja rajzásnál feltétlenül előbb települt be, mert különben az is árja kézre került volna. Vagy az árja rajzás idején ott már egy számbelileg is erős turáni telepes népnek kellett lennie. Az útirányt sem nehéz megállapítani, mert az árja és sémi népek között Mezopotámiában, a Tigris és az Eufrates (Eufrátesz) folyók alsó folyásánál élt egy sötéthajú, rövid, kerekfejű. részben szigetelő, részben ragozó nyelvet beszélő ősnép, amely külsejére nézve is különbőzött a szomszédos hosszúfejű sémi és árjanépektől. De különbözött a nyelve is azokétól. Ennyit erről a népről minden tárgyilagos szaktudós megállapít az eddigi ásatásokból előkerült és cserépre írt leletek alapján. Ez a nép a sumir volt, amely Kr. e. már az V. és a VI. évezredben, Mezopotámiában lakott, és ott olyan magas fokú mezőgazdasági és szellemi műveltséget fejlesztett ki, amely kihatásaiban felülmúlta az összes ókori népeket, s amely nemcsak a szomszédos Armenia, Asszíria, Babilónia, Fönícia, Elam, Káldea, Media, Egyiptom, Palesztina és Szíria fejlődésére, hanem az ember fejlődésére, haladására is döntő befolyással volt. Például az emberi hangot először a sumiroknak sikerült lerajzolni, leírni betűk alakjában, s ezt az írásmódot a babiloniak tőlük vették át és adták tovább a feniciaiaknak (föníciaiaknak). Ezektől jutott el a görögökhöz s tőlük a latinokhoz, ezektől pedig Európa összes népeihez.
A kenyérgabona azelőtt vadnövény volt. tehát bizonytalan emberi táplálék annál is inkább, mert esőtlen, száraz volt az éghajlatuk. Az égi esőre nem számíthattak, rákényszerültek tehát az öntözéses termelési módra. A nép élelmezése, a mindennapi kenyér biztosítva lett. Így lett a vadgabona az emberi élet legnagyobb ajándéka. Folyóik az Eufrates, sumirul Puratu, és a Tigris, sumirul Diglat, március közepétől szeptemberig áradtak, míg az örmény hegyekben a hóolvadás tartott. Ezáltal elárasztó öntözési módon az áradó folyók szintjénél alacsonyabban fekvő területeket könnyű volt állandóan öntözni és mezőgazdasági művelés alá venni. Így kétszeres termést is takarítottak be. Olyan volt ez a föld, mint egy zöldellő, virágzó, nagy kert. Nem ok nélkül fejlődött tehát ki ott az Édenkertről, a Paradicsomról szóló ősmonda.
Különben ez a sumir szó „éden”, képzésben és jelentésben megfelel a magyar nyelv törvényeinek. „Éd” a tő, „n” a rag és „e” a kötőhangzó. Az „n”, vagy lágyítva „ny” rag valamikor ősi nyelvünkben gyakori volt, amit igazol, hogy 413 község nevünkben ma is benne van. Pld. Sásony (Moson megye), annyit jelent, mint Sáson, Lapány (Zala megye) lapos. Turony (Baranya megye) túros, Gyümölcsény (Baranya megye) gyümölcsös, Hangony (Borsod megye) hangos, Eszeny (Ung megye) eszes, Ludány (Nógrád megye) ludas. Az ősi „n” ragból idővel „os”, „es”, „ös” rag lett. Éden tehát ma magyarul annyit jelent, mint édes, kellemes, gyönyörű, az édesanya fogalomban is ez a szó maradt meg. A sumir nyelvben is ilyenfélét jelentett.
Minden műveltségnek gazdasági alapja van. Ahol az ember minden erőfeszítésének gyümölcsét a gyomor foglalja le, ott kultúra nem fejlődhetik, mert ez abból a többletből táplálkozik, amit a gyomor meghagy. Azért minden kultúra a barázda nyomán indult el és haladt előre. Először az ősidőben is a földet kellett műveltté tenni, utána kerülhetett művelés alá a lélek. Hogy a sumirok mennyire előrehaladottak voltak nemcsak a földművelésben, hanem az iparban is, arra elég megemlíteni azt a tényt, hogy 1500 évvel előbb használták a bronzot és 1000 évvel előbb ismerték a vasat, mint az európaiak. Magyar tudósok, sajnos, ezt a népet és nyelvet teljesen elhanyagolták, mert Hunfalvi, Szinnyei és Budenz idején csak a vogulisták számára termett babér és kenyér. Az emberek pedig általában a kenyér, az állás mellé a sikert is kívánják megszerezni. E sorok írója a sumir nyelvvel és a keleti nyelvekkel egyetemi hallgató korában behatóan foglalkozott. Az utóbbiakból doktori szigorlatot is szerzett, de eredeti sumir írásokhoz nem juthatott, mert ilyenek nálunk akkor nem voltak. Amint nem volt tanszéke a sumir tudománynak és műveltségnek sem, ellenben volt a sumir műveltségből származott és táplálkozó asszír tudományoknak. Azon kívül volt tanszéke a finnugor összehasonlító nyelvészetnek is. Ennek a következménye lett ez után az, hogy a magyar történelemkutatás teljesen hamis vágányra tévedt. Nyelvészeink pedig a vogulgyökök magyarázatába bonyolódtak bele, és kisütötték, hogy a magyar nép ezektől a szegény sors üldözte és az emberi nyomorúság legmélyén küszködő voguloktól származik. Pedig, aki az emberi fejlődés nagy összeköttetéseit, kapcsolatait és egymásra hatását nem ismeri meg, vagy figyelembe nem veszi, az a történelmet igazán sohasem fogja megismerni, s aki hamis tudománnyal lett telítve, az, csak azt adhatja tovább az utókornak. Pedig a hamis tudomány nagyon nehezen Írtható ki, a tudományvilágból, mert az ember a hamis tudományhoz is tud görcsösen ragaszkodni, már csak hiúságból is. Babilont az akkádoktól Kr. e. a III. évezred végén a szemita amoriták foglalták el. Ezektől a sémi asszírok hatalmába jutott, végül pedig a káldeusok szerezték meg Kr. e. 621-ben. Az akkád és sumir népnek ez időtájban már csak az emléke élt Mezopotámiában, politikai hatalma és népi mivolta is megszűnt. A lakosság egy része kivándorolt, a rabul ejtettek pedig később felszívódtak. Félévezred múlva az európai történelem színpadán megjelent egy nép, amelynek nevét quadnak írták a római írók és turáni fajta volt, a Csallóközben és Mátyusföldön lakott és sokat harcolt a Pannoniát elfoglaló rómaiakkal. Marcus Aurelius római császár, amikor a quadokat és a mai Csehország területén lakó germán markomannokat leverte, egy Markomannia és egy Szarmacia tartományt akart ott helyettük megszervezni. A quadok tehát – a hódító rómaiak tudatában is – turáni nép voltak. Szauromata görög eredetű szó, magyarul szarvasmarha tenyésztőt jelent. Velük szemben a szkíták nagyobb része tisztán lótenyésztő nép volt. Ezért a megkülönböztetés, de Herodotos a szarmatákat is a szkítákhoz számította. Ennek alapján indokoltan következtethetek az akkádok és quadok azonosságára, annál is inkább, mert e két szó hangszármazásilag is tökéletesen megegyezik.
Bejártam Csallóközt és Mátyusföldet keresztül-kasul, fel Trencsénig, kerestem nyomaikat. Bényen találtam egy teljesen ép háromgyűrűs földvárat a Garam vize mellett. Talán ez volt a központjuk. De találtam egy nagyon érdekes nyomot Trencsén nevében. Ez e két szóból tevődött össze már az ősidőben: „tren” és „cson”. Az első a „tren” a gall, vagy kelta nyelvekben hármast jelent, a „cso” pedig a sumirban és a későbbi magyarban vizet. Így Trencsén nevének jelentése: hármasvizű hely. Hogy e szófejtésem és magyarázatom helyes, bizonyítja az a három forrásvíz, amely a trencséni várhegyen buggyan elő, még pedig ma is. Egy van a hegy tetején, ez látta el egykor vízzel a vár népét, most pedig csendesen folydogál le a hegy oldalán. A második vízforrás a hegy derekán van, a Pöstyén felőli oldalon, a harmadik pedig a hegy lábánál. A természet bizonyítéka pedig erősebb még a nyelvi bizonyítéknál is. De Csallóköz neve is a sumir „cso” szóból származik, mert csolu, annyit jelent, mint vizes hely, csoluköz, tehát vízkőz.
Elgondolkoztató, hogy ez a quad nép még a római birodalommal is szembe mert szállni. 375-ben Kr. u. egy quád követség Ószőnyben tárgyalt az akkori római császárral, I. Valentinianus-sal, és oly keményen visszautasította a császár kívánságait, hogy azt dühében megütötte a guta. Ugyanez évben keltek át a hunok a Volgán és néhány év múlva a Rajnától a Volgáig minden nép őket vallotta urának, a quadok is. A hunok, avarok után pedig magyar alattvalók lettek és soha még, mint külön nemzetség sem szerepeltek Magyarországon. Miért? Mert nyelvileg ők is azok közé a sumir fajú őstelepesek közé tartoztak, akiknek nyelve később magába olvasztotta az összes reá települő hódító népek nyelvét, Árpád hódító népének nyelvét is.

III. A KÁRPÁT-MEDENCE BENÉPESEDÉSE

III. A KÁRPÁT-MEDENCE BENÉPESEDÉSE

Az említett múzeumi leletek bizonyító erejét még a nehezen hívő sem vonhatja kétségbe. Tény tehát, hogy a Kárpát-medencei hazánk főldje már a legősibb idő óta emberileg lakott volt. Sőt viszonylag elég sűrű volt a lakossága, mert meg tudta védeni otthonát az idegen ellenséges törzsek támadásaitól és behatolásától. Az is tény, hogy ha az az ősi nép a Kárpát-medencében megmaradt, akkor a nyelve is megmaradt, mert az ember beszélőképessége csak az életével szűnik meg. A tovább élő nép pedig nemcsak maga szaporodott a természet rendje szerint, hanem vele együtt mindig nagyobb és nagyobb területre terjedt el az a nyelv is, amelyet az ősi nép beszélt.
Felállíthatom tehát a nagy nyelvalakulási igazságot, amely szerint az a nyelv, amelyet mi most beszélünk, és magyar nyelvnek nevezünk, tulajdonképpen az az ősi nyelv, amely a Duna-medencében már ősidőktől egymásra rakódott néprétegek nyelvéből alakult ki és ez az a nyelv, amely a Duna-Tisza tájára került összes népelemek nyelvét az idők folyamán végeredményben magába olvasztotta. Tehát ott alakult ki a Duna-medencében és nem vitték oda készen sem a vogul őserdőből, sem máshonnan. Minden odakerült népelem hagyott nyomot rajta, de a nyelv jellege megmaradt annak és olyannak, amilyenre a legnagyobb számú telepesek formálták ki. Nyelvkeveredés esetén ugyanis mindig a többség nyelve marad meg és a kisebbségé szívódik fel. Nevet legutoljára ez a nyelv és az ősi nép is attól a hódító katonanéptől kapott, amelyet Árpád fejedelem vezényelt a Kárpát-medencébe, mert nevet egy meghódított országnak, népnek, vagy nyelvnek mindig az a hódító nép ad, amely felettük véglegesen hatalmat és uralmat szerez.
Ha Batu kán 1241-ben a muhi pusztai döntő győzelme után állandóan megtelepedett volna Magyarország földjén, akkor a későbbi nemzedék tudatában ő lett volna a nagy honalapító vezér, az ő győztes hadi népe osztozott volna az ország földjén és javain és lett volna az előkelő, az uralkodó felső réteg, a teljes jogú nemesi osztály. Árpád népének utódai pedig épp olyan szolgák lettek volna, mint amilyenekké ők tették a meghódított őslakók, vagy később odatelepített hunok és avarok népét. Később azután a történelem erőinek hatása következtében a tatárok is átvették volna szolgáik többségi nyelvét, vallását s így tökéletesen alkalmazkodva a környezethez, földbirtokaikat a hadi jog alapján kizárólagos tulajdonjoggal megtartották volna. Aztán az új országnak és népnek, valamint a közös nyelvnek is nevet a tatárok, vagy mongolok adtak volna, mert a szomszéd népek tudatában ők lettek volna az, urak a meghódított földön és népen, az övék lett volna az ország és vele a hatalom.
Megjegyzem, hogy ennek akkor sem politikai, sem katonai akadálya nem volt. A magyar hadsereg döntő vereséget szenvedett, szétesett részeit a tatárok éppen úgy besorozhatták volna a saját hadosztályaikba, mint annak idején a magyarok a hunok és az avarok katonanépével tették.
A nyelvek összeolvadásának velejárója a különböző népek faji keveredése is. Ebből pedig logikusan az következik, hogy úgy a magyar nép, mint a magyar nyelv erősen kevert. De az összes európai népek is ugyancsak kevertek. Ezt a tényt, nemcsak mint nyelvész, hanem mint rasszológus (az emberi fajokkal foglalkozóként) is megállapítom. Ezért nincs se nyelvünknek, se népünknek közeli rokona az egész földkerekségen. De akár nyelvünket, akár népünket hasonlítom össze másokkal, nincs restellni valónk. Sőt, úgy nyelvünk kifejező ereje, mint a fajtánk deréksége felett jogos büszkeség tölthet el bennünket.
Az egyik francia történetíró, Seignobos, a francia népről azt állapítja meg „Franciaország őszinte története” c. művében, hogy az a legkevertebb európai nemzet, valósággal a népek nemzetközi halmaza. Ne akarjuk a pálmát a franciák elől elvinni. Ők szerencséjükre az európai Népóceán túlsó végére kerültek, mi meg a közepébe. Őket az út végére vetette sorsuk, minket pedig a keresztúthoz, az átjáró házhoz. Azért ütközött már belénk oly sok nép a múltban s ütközik még a jelenben is.

II. A LEGŐSIBB EMBERI NYOMOK MAGYARORSZÁG TERÜLETÉN

II. A LEGŐSIBB EMBERI NYOMOK MAGYARORSZÁG TERÜLETÉN

1964-ben az egész világot bejárta az a nem köznapi hír, hogy Magyarországon, a Komárom megyei Vértesszőlős községben 400.000 éves emberi csontokat találtak egy tűzhely mellett megégett állati csontokkal és igen kezdetleges kőeszközökkel együtt. A szakemberek megállapították azt is, hogy ez az emberi lelet a legősibb Európa földjén. öregebb, mint az eddig felfedezett neandervölgyi és aurignaci leletek embermaradványai. Ez a telephely közel van a tatai Öreg-tóhoz, amelynek vizét az őskorban meleg források is táplálták. Természetesen nincs szándékomban e leletet a magyar nemzet településtörténetével összekapcsolni, csak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy ott nemcsak egy ember tanyázott, mert az emberi életet fenyegető sok veszély közepette abban az időben az emberek csoportosan jártak, hogy élelmüket megszerezhessék, és magukat pedig megvédelmezhessék. Azon kívül a vértesszőlősi terepnél alkalmasabb emberi tartózkodási hely több is volt a Kárpát-medencében, pld. a budai és egyéb hőforrások környékén. Innen ugyancsak az Átalér mellett a második falu Környe, ahol meg egy 3000 éves fémöntöde maradványát találták meg a tatai múzeum emberei. Az előkerült leletek szerint nemcsak rezet, hanem bronzot is öntöttek ott. Ahol fémöntöde volt, ott fémbányászoknak is kellett lenniük fémiparosokkal együtt, akik készítményeiket már egy igényesebb fogyasztóközönségnek adták el élelem és egyéb közszükségleti tárgyakért. Ott tehát már földművelésnek és. állattenyésztésnek is kellett lennie az ezekkel foglalkozó lakossággal együtt.
Nálunk a rézkor kezdetét Kr. e. a III. évezred elejére teszik, s tartott Kr. e. 1800-ig. Azután következett a bronzkor és tartott Kr. e. 1000-ig. Ezt váltotta fel azután a vaskor. Környétől északra, az Átalérnek a Dunába ömléséhez, közel van Neszmély község, ahol egy 2800-3000 év közötti urnatemető maradványai kerültek elő. Urnában természetesen csak, úgy lehetett temetkezni, hogy a halott testét előbb elhamvasztották. Az urnákat szorosan lezárták nehogy babonás hitük szerint a meghaltak lelkei kijöhessenek az élőket háborgatni. Találtak ott olyan urnákat is, amelyeknek a nyakán körben három lyuk volt. Ezek az úgynevezett léleklyukas urnák azt a célt szolgálták, hogy a lélek ki-be járhasson az urnából, s hogy megnyugodjék, még enni és innivalót is tettek-a: sírjába. A Neszmély melletti Süttőn ugyane korból szintén találták egy urnatemetőt. De nem messze oda, a Veszprém megyei Várpalota Fürdőkút nevű patakja mellett egy 7-8000 éves emberi lakóhelyre akadtak a veszprémi múzeum szakemberei. Ez pedig annak a bizonyítéka, hogy a vidék már a korai, vagyis a csiszolatlan kőkorszakban is emberlakta hely volt. Várpalota a nagy kiterjedésű Bakony erdőség szélén van. Az ott talált ősi telep lakói még halász, vadász, vadgyümölcsöt és magvakat gyűjtögető és ezekből táplálkozó nép volt.
Sok urnasír került napfényre a régi Dunapentele, a mai Dunaújváros környékén a Kr. e. az első és negyedik évezredek közötti időből. Különösen említésre méltó e tekintetben a „Kosziderpadlás” nevű magas domb a Duna partján. Itt még a korai kőkorszaki embernek a nyomát is megtalálták. Hogy pedig mily sűrűn lakott hely lehetett ez már az ősidőben, következtethető abból a tényből, hogy a Koszider-domb és a gyár közötti területen körülbelül 40 hold földet magában foglaló temetőt találtak. Igaz, hogy e temető ily nagymérvű kiterjedésének korát nem tudjuk meghatározni. De arra mindenesetre bizonyíték, hogy az ilyen nagy területű temető körül sok embernek kellett laknia, ha nem is egy időben. De hasonlóan népes települések nyomai kerültek elő Táborszálláson, a Rácdombon és a Pipacsdűlőben is. Ez utóbbiban eddig már nagyon sok bronzkori sírt ástak ki. Pentele nem ősi neve a településnek, mert Pantaleon görög származású keresztény vértanú nevéből származik, aki az ott levő görög apácák templomának védszentje volt. Ez az apácakolostor pedig a Veszprém völgyi görög apácakolostorhoz tartozott, amelyet Szent István bőségesen megajándékozott földi javakkal. A neki ajándékozott falvak közül kettő, Szántó és Ompod Pentele szomszédságában voltak. Szántó, sumir nyelven szontu, Ompod (Em-pa-d) pedig asszonyfejet vagy főnököt jelent.
Az ősi telephely a Koszider-domb volt, amelynek a neve szintén a sumir nyelvből elemezhető ki. Ka-szu-dar – város-víz-magas, vagyis magas vízi város. Neszmély is sumir nevű hely: Na-szu-rnel – nagy-víz-mély, vagyis mély nagy víz, mert hiszen a névadó a Duna. Ugyancsak sumir eredetű szó Környe is: ker-na – kör nagy, vagyis nagy kör, nagy területű település. Tehát ez a sűrű lakosságú vidék már a réz és bronzkorszakban sumir eredetű telepesek otthona volt, mert csak ezek adhattak sumir nevet ősi otthonaiknak. Koszidert a rómaiak Intercisanak nevezték el, és tekintettel a telep fontosságára, egy kohors római katonát helyeztek oda. Ezt azért érdekes megjegyezni, mert ez a tízedik római légiónak volt az egyik osztálya s a légió legénységének származási – és utánpótlási helye Szíriának Emese nevű városa volt. Ez arról nevezetes, hogy a sumirok szétszóródása előtt már sumir rokon nép lakta a szomszédos Emattal együtt. Eme a sumir nyelvben tápláló anyát jelentett, mint a mi emse szavunk is. Emat jelentése: táplálék. E szó lerövidítve a magyar ét, étel, étkezni szavunkban maradt meg. Ezektől északra nem messze volt, ugyancsak Szíriában egy Árpád nevű város, a tengerparton pedig egy Arad nevű városállam. Ezek a helynevek mind hangosan hirdetik, hogy a Kárpát-medence telepesei az ókori világ mely részéről indultak el új hazát keresni.
De térjünk vissza még Dunapenteléhez, mert annak szomszédságában van egy Nagyperkáta nevű község is, ahol egy ősi földvár alapjait tárták fel a kutatók ásói, közben a Kr. e. 1800 körüli időből gazdag bronzleleteket találtak. De a szakemberek még azt is megállapították, hogy a lakosság ott már földműveléssel foglalkozott. Ugyanezt állapították meg egy Buda környéki faluról, Budakalásziról is. Itt egy 4000 éves agyagszekér került elő egy homokbányából, emberi csontokkal együtt. A szekér tulajdonképpen egy agyagból szekérformára alakított ivóedény Ennek a rendeltetése az lett volna, hogy a halott lelkét a hosszú túlvilági úton vízzel ellássa. Érdekes a szekérformára gyúrt ivóedény, mert azt pótolhatta volna egy egyszerű ivóbögre is. A szekérforma tehát azt bizonyítja, hogy az a nép akkor „már ismerte és használta is a négykerekű szekeret, mint járművet. De a legérdekesebb az, hogy a budakalászi szekérformájú ivópohárhoz hasonlót találtak a sumirok ősi városának, a mezopotámiai Ur-nak a királysírjaiban is, körülbelül a Kr. e. III. évezredből. Ennek a városnak az alapítása pedig körülbelül három és félezer esztendőre megy vissza Kr. előtt. A kocsi a legősibb földművelő népnek, a sumirnak a találmánya. A legrégibb formája a kétkerekű volt, amelyet a sumirok „gig”-nek neveztek. De ugyanígy hívták gyermekkoromban mifelénk Győr-Tolna- és Baranya megyékben is az olyan kétkerekű futókocsit, amelyet két rúd között egy ló húzott. Ez sem lehet véletlen. A kétkerekű gigből az idők folyamán négykerekű gígir, szigir, szekér lett. Hazánk földjére tehát a kocsit azok vitték, akik sumir földről kivándorolni kényszerültek. Felrakták a cók-mókot szekérre, tevére, vagy lóra, és mentek világgá, új otthont keresni.
A Baranya megyei Nagyvárad, vagy másképp Pécsvárad nevű községben 4000 éves kő és rézkorszaki falu maradványai kerültek elő. A leletek azt bizonyítják, hogy a későbbi bronzkorban, a hallstadti, a latin-római és magyar korszakban is állandóan lakott hely volt. Fontos központi hely lehetett, mert Szent István 1015-ben egy nagy bencés kolostort építtetett oda és 41 faluból összesen 1107 szolgacsaládot adott a bencéseknek. Közülük 40 család volt a szőlőműves (Fej. 1. 291). A szőlőművelés, a borszűrés már fejlettebb fokú földművelés volt. A sumirok a szőlő nedvét „sahtu”- val nyomták ki, s a mai magyar ugyancsak satuval végzi ezt a munkát.
Hasonló volt a népesedési helyzet az Alföldön is. Így a Csongrád megyei Szegvár község határában egy kőkorszaki falunak a nyomaira bukkantak. Ennek a korát a szegedi múzeum emberei körülbelül 4500 évre becsülik. Szegvár és Szentes között az országúthoz közel öt egymás mellé rakott hatalmas földhalom található. Ezek korát nagyon nehéz megállapítani, de mindenesetre emberi kezek hordták össze azt a temérdek földet még az ősidőben a Tisza áradásai, meg ember- és állatellenségek ellen. Az is bizonyos, hogy sok embernek lehetett az közös munkája. Az ott talált leletek a korai kőkorszakra mutatnak. Ottlétemkor azon csodálkoztam leginkább, hogy azt a temérdek földet a kőkorszaki gyarló eszközökkel hogyan áshatták ki és hordhatták össze? Azután arra a gondolatra jutottam, hogy a faeszközöket kővel bizonyára előbb tudták csiszolni, mint a követ. Tehát a kőkorszak előtt egy „fakorszaknak” is kellett lenni. De ezek az eszközök elkorhadtak s így a tudósok erre nem jöhettek rá. Öthalomtól délre, a Tisza és a Maros összefolyásának szögletében van egy Lebő nevű dűlő, Tápé község határában. A természettől jól védett hely ez, éppen azért nagyon alkalmas volt már a korai kőkorszaki ember letelepedésére. Ennek bizonyossága az egymásra rakodott rétegek sokasága és az ezekből előkerült eszközök. Kőszerszámaikat obszidiánból pattintották. Ez a kő éppoly rétegezett, mint a kovakő, de fekete színű és fenn a tokaji hegyekben található. Tehát ezért a kőért elég messze kellett vándorolni a Tiszán fölfelé. Virágzó földművelésük is volt már a rézkorszak elején. A gabonát nagy cserépedényekben tárolták, megtalálták ezek darabjait és malomköveket is. Az altalaj rétegei azt mutatják, hogy sokszor leéghettek a telep nádkunyhói. Erre utal a sumir neve is. A sumir „lag” a mai nyelvünkön láng lett, lag-bő, vagyis lángbő, vagyis nagy láng. Ennyit jelent a Lebő név.
Tápé község neve pedig a sumir tapu, a mai társ szóból eredhet. Ettől a vidéktől délre, Zenta mellett találtak a régészek ásói egy 4000 évesnél idősebb emberi telephelyet. Egy temetőből kiásott tárgyak bizonyossága szerint a kőkorszak végén és a rézkorszak elején laktak itt azok az emberek, akiknek megmaradt koponyáik kerekded és rövid formát mutatnak. Ez viszont azt bizonyítja, hogy azok az őstelepesek a mai magyar fajtához tartoztak.
Folytathatnám még a múzeumok anyagának és bizonyságainak felsorolását, mert annak idején minden valamire való múzeumnak leletanyagát tanulmányoztam, kivéve a megszállt területekét. De ezeken is hasonló volt a népesedési helyzet. Az ősembernek a földből előkerült eszközei többet és igazabbat beszélnek a régmúlt időkről, mint a könyvek betűi. A könyvek pld. egyöntetűen azt mondják, hogy Magyarország területén a honfoglaláskor csak gyérszámú szláv és avar maradványok lézengtek. A sírok pedig azt bizonyítják, hogy már a korai kőkorszak idején is laktak hazánk földjén emberek, de a réz és bronzkorszakban már ezek száma a természet rendje szerint megnövekedett. Semmi esetre sem lehetett gyérebb a Kárpát-medence lakossága, mint a környező és árjanépektől lakott föld, mert akkor azok nem észak felé, hanem délibb és kellemesebb éghajlatú Kárpát-medencébe húzódtak volna! Azt hiszem, hogy ehhez a megállapításhoz nem férhet semmi kétség. Ha tehát a réz- és bronzkorszakban már, ha elszórtan is, népes telepek voltak Magyarország földjén, akkor a 3000 év múlva bekövetkező honfoglalás idején már eléggé sűrű lakossággal kell számolnunk.