Árpád hódító népének a Kárpát-medencében való megjelenése előtt ott két nép uralkodott az őstelepes lakósság felett. Az egyik a germán-frank nevű nép volt, amelyik az avarok legyőzése után a mai Dunántúlt és a Dráva-Száva közét, szóval a rómaiaktól Pannoniának nevezett földrészt foglalta el. A másik hódító nép a magyarok akkori etelközi hazájának szomszédságában élő, velük rokon, de ellenséges viszonyban levő bolgár nép volt. Ez a Duna bal parti vonalától fel a Kárpátok gerincéig terjedő részét a Kárpát-medencének vette birtokába, mikor Avar ország szétesett. Árpád hadai először a bolgárok részét szállták meg. Azután került sor Pannoniára, amelynek határát egészen az Enns folyóig kitolták, így a régi Noricumot, a mai Ausztriát is elfoglalták. Mint már említettem, akkor Ausztriának nem német nyelvű lakói voltak, hanem a régi gallok, vagy kelták éltek ott, akik a rómaiak uralma idején, sőt azok előtt is ott laktak már, mert szintén őstelepesek voltak. Szórványos telepeik a Kárpát-medencében is voltak, de a sumir rokon ősnép ezeket nyelvileg magába olvasztotta. Így került a magyar nyelvbe elég számos gall eredetű szó. Ezt a területet Géza fejedelem 973-ban abban a reményben engedte át Nagy Ottó német császárnak, hogy ez által a béke állandósul a két nép között. A barátság megszilárdulásának reményében jött létre a házasság István nevű fia és a császár unokahúga, Gizella között. Az új haza végleges határa a Kárpátok koszorúja, a Lajta és a Száva folyók voltak. Ezen a földön lett úr az új hódító katonanép Árpád fejedelmének vezérlete alatt. Törzsenként szállták meg az elfoglalt területeket s ezeken belül minden nemzetség akkora földet foglalt el, amekkorára szüksége volt. Ebben azt senki meg nem akadályozta, sem a fejedelem, sem a törzsfő. Az egyedüli irányadó mérték az volt, hogy a nemzetség létszáma és barmainak mennyisége mekkora területet igényel. Föld volt bőven, jutott a 108 nemzetségnek belőle elég. Ezek a nemzetségek nem meghatározott létszámú tagokból állottak, mert az egyik szaporább, tehát számosabb volt, mint a másik. Ezek a nemzetségek egyúttal hadi egységek is voltak, s azért ezeket más néven hadnak is nevezték. A hadak vezetői voltak a hadnagyok (*), a hadak összessége pedig a hadsereg volt. De nevezték az egyes hadakat a hódítók török nyelvén garnak vagy karnak is. A kar a mi mai nyelvünkben az egyforma foglalkozásúakból sokat jelent. Pld. énekkar, zenekar, tisztikar, tanári kar, orvosi kar stb. Innen van az a szokás még ma is, hogy „milyen nagy garral vagy”, ami annyit jelent, hogy milyen nagy erővel dicsekszel, mert az erőhöz nagy létszámú nemzetség kellett annak idején. Innen van a régi országgyűlési megszólítás: „Tekintetes Karok és Rendek!” A karok a nemzetségek tagjai voltak, a rendek pedig azok, akiknek hivatali rendjéből kifolyólag volt olyan tekintélyük, hogy az országgyűlésen részt vehettek. Ilyenek voltak a nem nemes származású királyi tisztviselők, vagy püspökök és az apátok stb.
Kik voltak a nemesek? Azok, akik egy honfoglaló nemből, vagy nemzetségből származtak, vagy akiket később a királyok valamely kiváló tettükért nemesi rangra emeltek a közrendűek közül, Ez utóbbiak jogköre teljesen megegyezett a született nemesekével. A honfoglalás fegyveres munkájában részt vett nemzetségek tagjai földbirtokukat a szállás (megszállás, ősfoglalás) jogcímén bírták, amely a birtokjog teljességét jelentette és kizárt minden idegen jogot, még a királyét is.
Kezdetben a nemzetség bírta e jogokat, később a nemzetségi közös gazdálkodás, vagy együttélés felbomlása után, a nemzetségek egyéni tagjai, a nemesek is hasonló joggal rendelkeztek a tulajdonaikat képező földjeikkel. Erre sok ezer okleveles adatunk és bizonyítékunk van az Árpád-kori Oklevéltárainkban. Pld. IV. Béla király 1246-ban István nevű aranyművesének a honti várhoz tartozó Keszi, másképp Kérd nevű faluban két és fél ekealj földet adományozott olyan joghatállyal, mintha ősi szállás birtoka lenne (Fej. IV. 2. 14.). Ugyanez a király egy jövevény lengyel nemesnek, aki a tatárok előli menekülésekor állandóan az oldala mellett volt és védte, aki közben még a karját is elvesztette, adományozta az Abaúj várához tartozó Bózsva nevű birtokot, a szállásbirtokok jogával, felruházva őt mindazokkal a jogokkal, amelyekkel az ország nemesei rendelkeznek a saját birtokaikon. (Fej. Ill. 1. 193.).
Ugyancsak IV. Béla 1243-ban Waczik fiainak adta teljes tulajdonjoggal a Nógrád megyei Esztergár nevű birtokot, amelyen a tatárjárás előtt királyi udvarnokok laktak. 1260-ban azonban visszavette ezt, mert udvarnokai újra összeverődtek 19 év múlva a tatárjárás után. Talán Ázsiából szöktek haza. Esztergár neve: Istár sumir istenasszony nevéből és a „gár”, annyi, mint nép, nemzetség névből van összetéve, mai nyelvünkön annyit jelent, mint: Istar népe. Tehát ősi telephely volt, mert Istar is ősi istene volt a sumiroknak. A honfoglaláskor a többi őslakos néppel együtt ők is szolgák lettek, a király, mint saját földművelő népét adományozta el őket. Ugyanez a király a Trencsén megyei Vöröslő nevű faluban egyszerű várnépeket a „Szent király jobbágyai” közé emelt birtokaikkal együtt, 1243-ban, vagy is ezután szabad birtokosok lettek és földjeiket a király sem velük, sem nélkülük nem adományozhatta el. A szomszédos Liszkóban pedig a cseh hadjáratban hősileg kimúlt Póka nevű várjobbágynak nemesi rangra emelt utódai teljes nemesi jogot kaptak előbbi birtokaikra. (W. III. 256.) II. Endre király, 1223-ban, Röjtökör soproni várbirtokot a „szállás”birtokok joghatályával adományozta el az Aragoniából bevándorolt Simonnak és rokonainak (Fej. VI. 1. 193.). III. Endre király, 1297-ben, a Szepes várához tartozó Zsigra (Sygra) nevű birtokot teljes nemesi joggal adományozta el Perény mesternek (Fej. VI. 1. 250.). 1300-ban pedig a Zsigra melletti Korotnokot Márk szepesi kanonok öccsének, Mihálynak ugyancsak teljes nemesi joggal adományozta el (Fej. VI. 2. 248.). Említés van eddig az idézett oklevelekben nemesről, várjobbágyról, várnépről, udvarnokról, a Szent király jobbágyairól, de rabszolgákról nincsen szó.
Azért idézem Szent Istvánnak a pécsváradi bencés-apátság részére 1015-ben kiadott alapító oklevelét is (Fej. 1. 291.), amelyben 41 faluban összesen 1107 rabszolga családfőt adományozott az apátságnak. Ezek közül 156 lóval, 409 lóval és szekérrel szolgált, 110 volt a szőlőműves, 36 a földműves, 50 a halász, 13 a juhász, 3 a kanász, 3 a lovász, 12 a méhész, 10 a kovács, 6 a kádár, 12 az esztergályos, 9 a sütő, 19 a szakács, 6 a tímár, 5 az ötvös, 8 a kerékgyártó és 20 a bányász. Ezek összessége pedig egy gazdasági nagyüzemet tesz ki. Ebben a résztvevő munkások mind rabszolgák voltak. Imre király, 1201-ben, Ugrin győri püspöknek 12 rabszolga családot adott egy Szántó nevű földbirtokkal Bodajk és Igar szomszédságában. Igar ma puszta Magyaralmás mellett Somogy-megyében (HO. V. 4.). II. Endre, 1226-ban, egy Vinár nevű földet adott 8 telek szőlővel és 8 rabszolga család vincellérrel és még 160 hold földet egyik hívének (W. VI. 432.). Még nagyon sok oklevelet tudnék idézni, de felesleges szószaporítás volna, mert ennyiből is megállapíthatja az olvasó a honfoglalás kori és az utána következő időben az új Magyarország népének társadalmi rétegeződését és foglalkozását. Először is volt egy uralkodó úri réteg, a nemesség, amelynek tagjai a honszerzés fegyveres munkájában való részvételükért teljes tulajdonjoggal, az oklevelek szakkifejezése szerint a „szállás” jogával, vagy „teljes nemesi joggal” bírták földjeiket, nem pedig a későbbi királyok kegyadományaiból. Mert amire rászolgáltak, az jog és nem pedig kegy szerint illette meg őket.
A honfoglalás fegyveres munkájában résztvevők vérrel szerezték meg az ország földjét, de nem azért, hogy azzal a fejedelem vagy a király szabadon rendelkezzék, aki azután alattvalóinak hűséges szolgálata fejében hűbérül, a hűség béréül és szolgálatuk jutalmául haszonélvezetre juttasson belőle, mint a nyugat-európai hűbéres országokban a király vagy a császár. Ilyen jogi zagyvalékot a magyar harcos nem vett be. Ö így gondolkodott, amint az egész honszerző nemzetnek joga lett a vérrel szerzett ország egész területéhez, a törzsnek a törzsszálláshoz, a nemzetségnek az általa elfoglalt földhöz, úgy az egyes vitéznek is joga lett az általa elfoglalt és birtokba vett földbirtokhoz. Ehhez a jogi gondolkozáshoz s annak egyedüli elfogadható helyességéhez megvolt a jogi alap is, mégpedig a vérszerződés második pontjában. Ez így szólt: „Amit közös erővel szereznek, abból senki a résztvevők közül ki ne zárassék”. De benne van ez Szent István II. törvényének 2. fejezetében is imígyen: „Egyetértünk az egész Tanács követelésévei, hogy mindenki szabadon rendelkezzék úgy a saját tulajdon földjével, mint a királyi adományból származó javaival, míg él - kivéve az egyházhoz és a vármegyéhez tartozó birtokot - és halála esetén fiai hasonló joggal örököljenek.”
E törvény szövegében a „mindenki” csak a nemesekre vonatkozik, mert a köznépnek akkor nem volt a földhöz tulajdonjoga. Nem nemes ember akkor csak arra a földre szerezhetett tulajdonjogot, amelyet saját pénzén vett meg. Ez azonban igen ritka eset volt akkor.
De ez a „mindenki” szónak a törvény szövegébe való felvétele nagyon érdekes, mert azt jelenti, hogy Szent István korában már az egyéni birtokjog nagymértékben kezdett kialakulni, holott azelőtt nem az egyéné volt a birtokjog, hanem a nemzetségé, a nagycsaládé, amelyben az egyén nem volt önálló tényező. De úgy látszik, hogy az egyéni jog már nagyon akart érvényesülni s a király is időszerűnek találta az egyéni tulajdonjog törvényesítését.
Ki kell azonban itt térnem két történetírónk állásfoglalására. Az egyik Pauler Gyula, aki a már említett művében ezt írta: „A nemesség az Árpádház idejében tulajdonképpen a birtokhoz volt kötve, csak később teremtette meg a külföldi példa e rendet nálunk.” Az oklevelek ezreivel tudom bizonyítani ezen állítás ellenkezőjét. De elégnek tartom ennek megcáfolására a fent elmondottakat is. A nemesség alapja nálunk a honfoglalás fegyveres munkájában való részvétel, vagy később a királyok kitüntetése volt. A nemesi rend már a honfoglalás előtti időből kezdődik, a szabad magyarok és a honfoglalás fegyveres munkájában részt vett ősöktől való vérszerinti leszármazásból, tehát nem a külföldi példákból. Az Aranybulla 31. cikkében ezek a jogok már 1222-ben kodifikálva, vagyis törvényesítve voltak. Az Aranybullát egész Európában egyedül csak az angol „Magna Carta” előzte meg hét évvel. De ez sem szolgált mintául az Aranybullához, amely tiszta és eredeti magyar alkotás volt, nem pedig külföldi utánzás. A professzor úrnak semmi tudományos alapja nem volt kijelentéséhez, legfeljebb valamely idegen és nem rokonszenvező hatalom felé akart ez a kijelentés is bók lenni. A másik Szalay László, aki a „Magyar Történelem” című művében azt mondja, hogy „Mai napság talán már senki sincs nálunk, aki eléggé bárgyú volna azt hinni, hogy a magyarok eredetileg csupa nemesek voltak Werbőczy értelmében”. Amit fentebb írtam, az az ő fölényes állítását is megcáfolja. A különbség kettőnk között az, hogy ő 20 vagy 30 könyvből írta meg történelmi művét, de egyetlen eredeti Árpád-kori okmányt sem olvasott el. E sorok írója pedig mind a 63 darab, átlag 800 oldalas latin nyelvű kötetet feldolgozta. Éppen azért, amit a nemességről írtam, azt mind az oklevelek alapján állapítottam meg. A honfoglaló nemzetségek legfőbb érdeme a haza megszerzése volt, a későbbieké pedig a honnak a megvédése. Ez a feladat az egész középkoron át nemesi kőtelesség volt. Majd alább foglalkozom azzal a kérdéssel is, hogy a meghódított nép egyes rétegei is mily mértékben vették ki részüket a haza védelméből. Az e szakaszban elmondottakból azonban egy messze kiható következményt vonhatunk le, azt ugyanis, hogy minden szállásbirtokkal rendelkező ember Árpád hódító katonanépéhez tartozott, vagyis az új jövevényekhez, míg az ilyennel nem bíró népelem a meghódított, a szolgává tett őstelepes néphez, vagyis az őslakossághoz.
Itt is hangsúlyozottan állítom, hogy a magyar nép élete nem Árpád hódító hadseregének a Kárpát-medencében való megjelenésétől kezdődött, hanem már a csiszolatlan kőkorszaktói kezdve, múzeumaink leletanyagának bizonysága szerint. Nagyobb arányú volt a letelepedés üteme a fémek korszakában, különösen a vaskorszakban, amely a sumiroknál Mezopotámiában kb. 1000 évvel előbb volt, mint a többi népeknél.
Üssön csak fel az olvasó akármelyik történetírónktól írt magyar történelmi szakkönyvet, azt olvashatja benne, hogy a honfoglalástól, 896-tóI egészen az augsburgi csatavesztésig, 955-ig eltelt korszakot „Rabló hadjáratok korának” vagy „Kalandozások korának” nevezik. De ez utóbbi elnevezés értelme is ugyanaz, mint az előbbié, mert kalandozás fogalmilag annyi, mint hadi cél nélküli fegyveres kóborlás, aminek csak egy célja volt: a rablás. Pauler Gyula, a Budapesti Magyar Egyetemen a magyar történelem tanára, például azt írta: „A Magyar nemzet története Szent Istvánig” című könyve 45. oldalán: „A magyar tetterő csak rabló kalandokban mutatkozott”. A 49. oldalon pedig ez olvasható: „Néha ezrekre menő szegénylegényhad, mert valójában csak az volt a X. század pusztító magyarja”.
Eckhard Ferenc, ugyancsak a budapesti Egyetemen a magyar történelem tanára, pedig ezt írta a Magyar nemzet története című könyvének 26. oldalán: „A nyugati országok gazdagsága újra meg újra felkeltette rablási vágyukat”.
De vannak még többen is ilyenek. A magyar történetírás e szégyenéről úgy-e nem hallgathatok, ha mindjárt eddig még nem akadt senki, aki ezt az otromba indokból származó nemzetgyalázást szóvá tette volna. Először is tény, hogy nemcsak Nagy Károly német-római császár, hanem utódai közül is többen elhatározták Pannoniának a németbirodalomhoz való csatolását, mert hajdan a római birodalomnak is része volt. Márpedig a német császárok közül többen a régi római császárok jogutódainak is tartották magukat, persze minden jogi alap nélkül. A IX. század végén a Nagy Károly-féle Karoling-birodalom megszűnt ugyan, de a belőle kivált keleti frank birodalom, a későbbi német császárság is magáévá tette a kelet felé való terjeszkedés politikáját, mert kelet felé a birodalomnak csak az Ennsig volt bizonytalan határa. Ezt a határt akarták tehát a Duna vonaláig kitolni, es ezért indított Lajos német király mindjárt Árpád halála után 907-ben, egy hatalmas német hadsereget Magyarország ellen. Aventinus bajor krónikaíró bőven leírja a megindított háborúnak minden részletét. Döbbenetes, hogy a magyar történetírók épphogy megemlítik ezt a nagy jelentőségű hadivállalkozást, amely méreteiben is nagyon hasonlított Nagy Károly frank császárnak az avarok ellen indított irtóháborújához. A felvonulási hadi terv is ugyanaz volt. A Duna két partján egy-egy erős szárazföldi hadsereg, a Dunán pedig egy jól felszerelt hajóhad indult a magyar határok felé. A király a tartalék sereggel Ennsburgban (Innsbruck) maradt. A német krónikás még megjegyzi, hogy a magyarok „nem a dicsőségért, hanem az életükért harcoltak, tehát keményen ellenálltak”. A magyar vezérkar kellő időben értesülve a nagyarányú hadi készülődésről és csapatösszevonásokról, egy könnyen mozgó hadsereget a németek elé küldött azzal a feladattal, hogy az utánpótlást nehezítse meg es rajtaütéseivel, folytonos támadásaival ne hagyja pihenni a németeket se éjjel se nappal. Így érkezett el a németek egyik hadserege, a püspökök vezette páncélos hadi nép egészen Pozsonyig, a másik pedig a Morvamezőre.
A magyar hadsereg először a jobb parti német hadsereget, a püspökökét. zúzta össze augusztus 9-én egy erős és fölényes támadással. De még ugyanazon az éjjelen átúsztatott a Dunán, s mielőtt a bal parti német hadsereg értesült volna a másik sorsáról már hajnalban támadott és ezt is megsemmisítette. Harmadnap a hajóhadat érte hasonló sors. A csata kimeneteléről a bajor krónikást idézem: „A bajor nemesség legnagyobb része elpusztult, a közembereknek pedig megszámlálhatatlan mennyisége.” Mire a futó németek Ennsburgba érkeztek, már nyakukon volt az egész győztes magyar hadsereg. Lajos király pihent tartalékhadával, azonnal megtámadta a magyar előhadat, amely az első összecsapásnál a taktika szerint meg is hátrált. A németek győzelmet remélve szorosan utána szegődtek, de a harcteret szegélyező erdőkből előtörtek a magyar lesvető csapatok s a német tartalék sereget is körülzárva megsemmisítették. A király csak kevesedmagával tudott áttörni és Passauba jutni.
Ez történt az Úrnak 907. esztendejében. A német politika felfedte azt a megváltoztathatatlan eltökéltségét, hogy Pannoniát mindenáron megszerzi, pedig az sohasem volt a németektől állandóan lakott terület, még a mai Ausztria területe sem, mert az is gall-kelta népektől lakott föld volt a rómaiak korában is. A mai Wien ősét Vindobonának, Vin-de-bonának hívták, ez a gall szó annyit jelent, hogy jó bor. Mellette volt egy sumir nyelvű nép telepe, ennek a neve bo-csu, amelynek jelentése bő víz. Ebből alakult ki a későbbi Bécs neve. Sőt a mai Bajorország is gall terület volt, a kelta bojok országa, ahova a germán markomannokat telepítette le még a római korban Marcus Aurelius római császár. A mai magyar Dunántúl lakósait pedig már a rómaiak is azon a földön találták, hisz ők nevezték el azt a területet az ő nevükről Pannoniának. Ezek pedig annak a földnek őstelepes lakói voltak. Mikor a hódító magyar hadsereg azt a földet megszállta egész az Enns folyó vonaláig Arnulf német király szövetségeseként, akkor az Berengár észak-olasz királynak a birodalmához tartozott, akit a pápa, mint Nagy Károly vérszerinti leszármazottját, császárnak is felkent. Akkor a magyarok a nehezen és sok belső harccal kialakuló német-római császárságnak még segítségére is voltak. Nem a magyarok hibáján múlt a németekkel kialakult baráti viszony felbomlása. Például Kr. u 904-ben a bajorok meghívtak vendégségbe magukhoz egy Kurczán (Kurszán) nevű előkelő magyar vezért – amint említettem – s ott vele együtt az egész kíséretét lemészárolták. Ezt a magyarok, természetesen, igen becstelen cselekedetnek minősítették, mert az ő erkölcsük szerint a vendég személye szent és sérthetetlen volt. Náluk a vendéglátónak még a saját élete árán is meg kellett védeni a vendéget. A békés egymás mellett élés elvének elfogadtatására tehát a magyaroknak nem volt más eszköze, mint a fegyver.
Ez az egyik értelme és magyarázata a fegyveres rajtaütéseknek. A másik pedig az a hideg aggyal lemért és megállapított igazság, hogy a széthúzó német törzsek egységbe tömörülését lehetőleg nem elősegíteni, hanem meg kell akadályozni, mert ha ez megvalósul, akkor a béke egyensúlyi helyzete a német császárok világhatalmi vágyai és törekvései miatt igen könnyen felborul Ez a későbbi világpolitikában is többször megtörtént és világháborúhoz vezetett.
Ezért támogattak a magyarok minden lázadó herceget, grófot, aki a császári túlhatolom ellen lépett fel. De egyetlen olyan esetet sem jegyzett fel a história, amikor magyar csapatok a császár oldalán harcoltak volna alattvalói, tehát a német nép ellen.
Viszont sok olyan eset volt, mikor a császár ellen a központosító politikája miatt fellázadó hercegeket, grófokat magyar csapatok is támogattak. Tehát a magyar hadseregnek mindig megvolt az indokolt hadi célja. A sok közül csak Nagy Ottó császár esetét említem, aki ellen saját fia Luidolf sváb herceg és saját veje, „Vörös” Konrád lotharingiai herceg keltek fel. A magyarok ezeknek első hívására kint termettek Lotharingiában. Luidolf és Konrád vezették őket a császárpárti nagy urak ellen. A fegyveres találkozás ez évben, 954-ben nem sikerült Ottó császár óvatossága miatt. A következő évben, 955-ben azonban mire a magyar hadsereg kiérkezett, a császárnak sikerült ellenfeleit leverni és maga mellé állítani a bajorokkal együtt. A magyar hadsereg így tulajdonképpen kelepcébe került. Ennek lett az eredménye a Lech-mezei csatavesztés. Egy tény: Ottó császár nem sietett Magyarország megtámadására, mert tudta, hogy a magyarok katonai ereje még töretlen. Elfogadta tehát Géza fejedelem békejobbját, amikor az elküldte hozzá Quedlinburgba követeit. Az egyezkedés alkalmával a németek már nem akarták Pannoniát, a magyarok meg lemondottak a mostani Ausztria területéről, szóval az Ennsig terjedő földről. Mint fentebb írtam rokoni kötelékkel is megerősítették a politikai megállapodást.
Kérdezem, mi érlelte meg Nagy Ottó frank-német császárban a békehajlandóságot, ha nem annak a felismerése, hogy a magyar fegyveres erőt kockázatos lenne a birodalom állandó ellenségévé tenni, mert ő ugyan taktikai győzelmet aratott, de csak azért, mert a magyarok a legerősebb taktikai fegyvereiket, a nyilaikat az eső miatt nem használhattak. Ezzel a megegyezéssel tehát így megszűnvén az ok, a németek igénye Pannoniára, megszűnt az okozat is, a magyar fegyveres erők sorozatos betörése Németországba. De ezt illett volna tudni mindazoknak, akik magyar történetíróként, vagy magyar egyetemi tanárokként szerepeltek. Sok nemzet történelem könyvét forgattam, de mindegyikből nemzetük iránti megbecsülést olvastam ki. Még tényleges nemzeti hibáikat is szépítgetik, palástolják, nemhogy igaztalan és lealázó jelzőkkel, vagy vádakkal illették volna saját nemzetüket. Úgy látszik, mi magyarok vagyunk a világ legtürelmesebb népe, mert még az ifjúságunk annyira fontos szellemi vezetését és irányítását is idegen lelkű vezetők kezébe adtuk!
Nemcsak fegyverrel vívott harci vállalkozás volt, hanem megfontoltan előkészített diplomáciai munka is: szóval a nemzet közérdekének helyes felismerése és maradék nélküli keresztülvitele. Etelköz keleti és déli határai teljesen nyitottak, védhetetlenek voltak a két nem-barátságos katonai hatalommal, úgymint a szomszéd besenyőkkel és bolgárokkal szemben. A besenyők a Dnyeper vonalán állottak a magyaroktól keletre, a bolgároké pedig nemcsak az Al-Duna vonala volt, hanem a szétesett avar birodalomnak egész keleti fele, a Duna vonalának irányában fel a Kárpátok gerincéig. Így a magyarok etelközi szállása majdnem teljesen elválasztotta ezt az új szerzeményű részt az anyaországtól. Ez pedig a bolgárokra nézve nagy hátrányt jelentett. Tehát az etelközi magyarság nagyon az útjukban volt. Ezért a magyarság etelközi szállása nem barátságos népek harapófogójában volt. Vagyis egy besenyő-bolgár támadás esetleg összeroppanthatta volna az egész nemzetet. A magyarságnak éppen azért a Kárpátok könnyen védhető sáncai mögé jutása létfeltétel volt. Ezt a törekvését az akkori Európa mindkét nagyhatalmával. a keleti és nyugati római császárokkal el is tudta fogadtatni. Arnulf német király, később császár, a morvák ellen szövetkezett a magyarokkal, 892-ben, Bölcs Leó bizánci császár pedig, 894-ben, a bolgárok ellen. Ezek így elvesztenék hatalmas hátterüket, a morvák hátába pedig egy náluknál erősebb katonanép kerül. Ez volt a magyar honfoglalás politikai előkészítése. Miután a morvák ellen kétszer is megsegítették Arnulf királyt, 894-ben, a görögök szövetségében a bolgárokat támadták meg teljes sikerrel. Árpád fia, Levente vezérlete alatt a magyar hadsereg teljes diadalt aratott felettük. Az a körülmény, hogy Simeon bolgár cár szorultságában a besenyőktől kért segítséget, csak siettette a Kárpát-medence megszállását. A besenyők támadása legfeljebb a magyar utóhadat érhette. A besenyőket különben a magyar hadvezetőség igen komoly katonaértéknek minősítette. Konstantin császár könyvének VIII. fejezetében leirt egy jelenetet arról, hogy mikor az ő követe Gábriel, azt a biztatását közölte a turkok főnökeivel, hogy a besenyőket verjék ki akkori szálláshelyükről, mert az korábban az övék volt, azok egyhangúlag tiltakoztak a terv ellen, mondván: „Mi a besenyőknek lábat nem vetünk, mert azoknak a területe nagyon nagy, a számuk pedig határtalan, meg rossz gyerekek is.”
Nagyon észszerűen, tehát elfogadhatóan írja le a honfoglalás hadászati lebonyolítását Padányi Viktor. Csak dicséret illeti érte és nem bírálat. De sokallom az általa megállapított létszámot. Ő a honfoglaló népelem összlétszámát 400 ezerre becsüli. Viszont az 1848.-i népszámlálás a honfoglalók leszármazóinak, a nemeseknek a létszámát csak 539.350 lélekben állapította meg. Ezer év alatt csak 139.350 lett volna a szaporulatuk, mikor éppen szerinte a lakosság 200 évenként megkétszereződik? Az összlakosság 11 millió volt, és ennek csak 5 százaléka volt a nemesek létszáma. Becslésem szerint a honfoglaló magyarság nem igen lehetett több 120 ezer főnél, s ebből a fegyverfoghatók létszáma lehetett 20-30 ezer körül. Ez a hadi létszám pedig abban az időben igen jelentékeny volt. A honfoglaló ősök minden esetre elég erősek voltak ahhoz, hogy az új haza területét elfoglalják, mert azt valóban meg is szállták. A névtelen jegyző erről szóló elbeszélése tulajdonképpen egy hősi eposz prózában elbeszélve. Ha verselni tudott volna, bizonyosan ékes hexameterekben zengte volna el az ősi dicsőséget. Először a bolgárokhoz tartozó részt szállták meg a Duna vonaláig, azután Pannoniát, sőt előterüket egészen az Enns folyóig kitolták. A nyugati határ végleges rendezése csak Géza fejedelem idejében történt meg békés egyetértéssel 973-ban, amikor is Géza fia István feleségül vette a bajor hercegnek, Nagy Ottó császár öccsének, Henriknek Gizella nevű leányát, akinek hozománya volt a Lajta és a Fischa közti terület.
A bizánci források nem írnak róla. A perzsa íróktól tudjuk, hogy a velük szomszédos hunok, médek és pártusok vallása Zarathusztra felléptéig teljesen megegyezett a perzsákéval. Nagy tiszteletben tartották a tüzet, a levegőt, a vizet és az anyaföldet. Ezeknek teremtőjét hívták Istennek, akinek véres áldozatokat mutattak be. A papjaikat épp úgy mágusoknak hívták, mint a sumirok. Ez méd örökség volt. Ez is igazolja, hogy a megyeri törzs feltétlenül a médektől származott. Túróczy János krónikaírónk feljegyezte, hogy mikor a törzsbeli magyarság fellázadt 1046-ban Péter király ellen, Vata fia János még sok mágust és bűbájost tudott maga köré gyűjteni. Bűbájos volt az, aki bő, azaz sok bajt tudott orvosolni és elmulasztani. Dunántúl a bő szót még ma is bű-nek ejtik. Mindezeket azért jegyeztem ide, mert eddig egyetlen történetírónk sem tartotta szükségesnek a megörökítésre. Egy nagy tény van előttünk és pedig az, hogy a hódító magyarság vallási, erkölcsi és tudományos irányítása a mágus papok kezében volt. Ez pedig olyan testület volt már a sumir korban, amelynek az emberi tudás és fejlődés a legnagyobb elismerés mellett csak hálás lehet. ők rajzolták le először az emberi hangot és gondolatot betű alakjában. Így az írással az emberi haladás, tudás örökölhető közkincs lett az utókor részére is az egész világon. Az a nép tehát, amelyiknek mágus papok voltak a szellemi irányítói és vezérei, az a szellemi műveltségben nem lehetett elmaradott. Ezek a mágus papok túlélték még Szent István idején a nyugati kereszténységhez való csatlakozást is. Azután lassan eltűntek, de micsoda lelki nyomás kellett ahhoz, hogy magyar tudósok ezzel a kimondottan nagy és szent örökséggel csak titokban és lesajnált gúnnyal foglalkozhattak.
A Kaukázus hegységben élő kabard, adighe, osszét és abkáz (abház) törzsek között az a hagyomány, hogy ők a Kúma (Káma) és Kubán mentén lakott magyar nép leszármazottai és nyelvükben ez a szó „sten” tűzcsinálót jelent. Ez a szó származására nézve teljesen egyezik a sumir „iziten” szóval, ami magyarul szintén tűzcsinálót jelent, és ebből származott az őstelepes nép nyelvén az isten szavunk. A honfoglalóknak és a perzsáknak azonos tűzimádó, helyesen tűztisztelő vallása is bizonyíték amellett, – amit már leszögeztem, – hogy a hódító magyarság a perzsák szomszédságában levő és velük azonos gazdasági és kulturális kapcsolatot tartó, nagy múltú méd és pártus népből való, legalább is a névadó a legnagyobb és a legtekintélyesebb megyeri törzs feltétlenül belőlük ered. A tűz megbecsülése, tisztelete nagyon ősi múltra, a tűzgerjesztés feltalálásának idejére nyúlik vissza. A legnagyobb áldás és jótétemény, ami az ősembert érhette, a tűz megismerése és használása volt, mert ez megvédte a hidegtől és segítségével meleg ételt is készíthetett magának. Nem tudta, nem értette; hogy mi megy végbe a fában az égés folyamán, – ma is nagyon kevesen tudják – de érezte az égő tűz jótékony hatását. Tehát természetes, hogy isteni ajándéknak tartotta. Éppen azért a tűznek nemcsak áldásos hatásáért, hanem isteni ajándékként való származásáért sem volt szabad kialakulnia. A tűzzel együtt a napnak, mint a földi élet legnagyobb jótevőjének a tisztelete is megvolt a hódító magyarságnál, s ennek legünnepélyesebb kifejezése volt a fehér ló áldozat. Csak olyan lovat volt szabad feláldozni, amely igában, vagy nyereg alatt még nem volt.
A vallásuk lényege pedig ez volt: imádd az istent, magadhoz légy igazságos, másokhoz pedig türelmes és segíteni kész, a másét el ne vedd. Törekedj jó gondolatokra, szavakra és tettekre mindenki iránt, hogy a nagy Isten élettel jutalmazzon meg.
A természet örök és megváltozhatatlan törvényével bizonyítottam, hogy az őstelepes népeleme a később kialakult magyar nemzetnek nem származhatott a csupasz képű vogulokból és osztjákokból. Még inkább áll ez a hódító magyarságra. Végig vizsgálva az emberi fajok küllemét azt állapítottam meg, hogy: szakállas, bajuszos fajta csak három nagy népcsoportban van az egész világon: a török népek, az árják és a sémiták. Még van ilyen egy kis töredék nép Japán északi részében: az ajnu. A többi mind vagy egészen csupasz arcú, vagy csak gyér szőrzetű. A nyáron mikor e könyvet írtam, sokszor kisétáltam a felsőőri határba. Találtam ott tarbúza és szakállas-búzatáblákat egymás mellett is. Nagyon lenyűgöző volt a természet nagy törvényeit ilyen kis semmiségekben is közelről látni. Jobban szemügyre véve a tarbúzákat, itt-ott egyes kalászokon gyér szakállszálakat is észrevettem. Ezek az átporzás következményei voltak. Ilyen átporzás hatása az emberi kalászfejeken is van. De ez már kivétel a nagy szabály alól. Ilyen átporzás nyomai nagyobb arányokban különösen a mongol népeknél láthatók. Mivel tehát sem árják, sem semiták nem voltak a honfoglaló ősök, csak valamilyen törökfajta szakállas, bajuszos népből származhattak. Hogy hun, alán, kazár, szabir, méd vagy pártus volt-e a többség, azt 2.000 év távlatából nehéz eldönteni, nem is lehet.
A történelem nem matematika. Itt szabatosan száz százalékos pontossággal, mint a számtanban nem lehet valamely eredményt megállapítani. Itt csak valószínűség számítás lehet, ha különösen számításba vesszük az emberi gyarlóságot, tudatlanságot és a rossz szándékot is a régi események megírásánál. Ezekből kihámozni az igazságot, a valót nem könnyű feladat. Gondoljon csak a szakember arra, hogy milyen lehetetlen meséket költöttek, találtak ki és írtak meg eddig a magyar nép kialakulásának a történetéről és ebben nemcsak a véletlen emberi tudatlanság, a tájékozatlanság, hanem a bűnös szándékosság is szerepet nyert.
Ott van például a „manszi”-zás. Mennyire meggátolta a tárgyilagos kutatást Hómannak nagy társadalmi tekintélye. Nemcsak miniszter, egyetemi tanár, az Akadémia elnöke, stb. lett, hanem Tasson nagybirtokos is. Bár Konstantin császár következetesen a magyarokról turk néven emlékszik meg, sőt az összes bizánci írók is e néven emlegetik őket, de maga a hódító magyar nép ezt a nevet sohasem használta. Mielőtt a „magyar” népnév a Kárpát-medencében kialakult, a hódító katonanép vagy hunnak, vagy szittyának nevezte magát. De az általánosan elfogadott név a hun volt. E névből származott a „gár” török szó hozzáadásából a hungár név, amely tehát mai nyelvünkön: hun népet jelent. A külföldön a magyarokat mindenütt e névről nevezik ma is. Mikor azután a XIII. század végén a hódító népelem nyelve és a meghódított ősi nép nyelve összeolvadt, akkor alakult ki véglegesen a magyar név az uralkodó megyeri, vagy magyari törzs nevéből. De e nyelvhez a szavak legnagyobbb százalékát az őstelepes sumir rokonnép adta, amelyikből a hódítók jogtalanul köznépet csináltak. Írtam már a hódító katonanépek nyelvalakulásáról. Kivétel nélkül mindenütt a hódító katonanép nyelve olvadt bele a meghódított népébe. Lehetett volna-e kivétel e nagy szabály alól egyedül a hódító magyar nép esete? Nem, mert a természettörvényei kivételt nem ismernek. Természetes azonban az is, hogy a hódítók török nyelvéből is sok szó belekerült a magyar nyelvkincsbe.
Szól pedig ez a törvény imígyen: Az élők világában, szóval a növények, állatok és emberek világában, az utód tökéletesen örökli az elődöknek nemcsak külső megjelenési formáját, alakját, hanem belső szerkezetét, szervezetét és tulajdonságait is. Az élettani tudomány legújabb megállapítása szerint az átöröklést a növényi, állati és emberi testekben az úgynevezett óriás-molekulák közvetítik, illetve valósítják meg és végzik el. A testszerkezet legparányibb részeinek és tulajdonságainak is megvan a megfelelő molekula csoportja. Ez a megszámlálhatatlan mennyiségű molekulasereg építi, alakítja, gyarapítja, színezi a növényi, állati és emberi szervezetet s ezek mind az előd szervezetéből származnak át az utódéba és alakítják azt az előddel tökéletesen azonos lénnyé. Ez az élet egyik legrejtettebb, de legnagyobb hatású, csodás műhely titka és kivételt kizáró törvénye. „Csak sast nemzenek a sasok, és nem szül gyáva nyulat Núbia párduca!” Egészen szakszerűen mondta ki e nagy igazságot a „Magyarokhoz” című versében kiváló költőnk, Berzsenyi Dániel. Azonban az előd csak olyan molekulákat tud az utódra átörökíteni, amelyek az ő szervezetében is maradéktalanul megvannak. Amilyen szerkezet, vagy tulajdonság tehát van az átörökítő szervezetben, ugyanaz lesz az utódéban is. Pld. a búzaszemből hajtott kalászban is búzaszemek fejlődnek, teremnek és az új búzaszemek tökéletesen megegyeznek az anyamaggal nemcsak külső formára, hanem belső értékre úgy, mint a keményítő és sikértartalomra is. A molnár ugyanolyan minőségű lisztet őröl az új termésből, mint amilyen volt az elvetett magé. Sőt, a szakállas búzakalász-szemekből szakállas búzakalász fejlődik, a tarbúza magjából pedig tarbúzakalász nő. A fülemülefiókák tökéletes másai lesznek a szüleiknek, nemcsak tollazatuk szerény színére, vagy a külső alakjukra, hanem hangjuk színére is. Éppen úgy trilláznak, csattognak, mint a szüleik, és nem csiripelnek, mint a szomszédos faágon a verebek, vagy kárognak, mint a hollók. Az emberutód is örökli nemcsak az előd alakját, testi szerkezetét s minden külső tulajdonságát a hajától a lába kis körméig, hanem belső lényegét: a logikusan gondolkodó, érző és eszes lényi mivoltát is.
De a fiúgyermekek öröklik apjuk bajuszát és szakállát is. Viszont, ha az elődöknek nem volt bajusza és szakálla, akkor az utódoknak sem lesz! Ez pedig a természet örök és megváltozhatatlan törvénye, amely alól kivétel nincs! Mi magyarok bajuszos és szakállas nép vagyunk, a természet örök és megváltozhatatlan törvénye szerint. Tehát az őseink sem lehettek bajusz és szakáll nélkül, csupasz arcú vogulok és osztjákok! Ebből pedig a logika legszigorúbb szabálya szerint az következik, hogy a magyar népnek és nyelvnek a voguloktól való származása e tétel kétségbevonhatatlan igazsága következtében teljesen valótlan és minden tudományos alapot nélkülöz.
A magyar népnek és a magyar nyelvnek a voguloktól való származtatása tehát végleg megbukott és soha többé fel nem támad, mert a természet örök érvényű törvénye buktatta meg! Csekélységem e nagy és megváltozhatatlan természeti törvénynek csak magyarázója és alkalmazója. Hogy erre én jöttem rá, megmagyarázza az a ténykörülmény, hogy a természettudományokban annak idején nagyon elmerültem, mint nyelvész mindig kutatómunkát végeztem és nem sablonosat, mint jogász is sok jogi esetet magyaráztam, mint történelem szakos tanár pedig, az egész Árpád-kori oklevél anyagunkat feldolgoztam, ami 63 vaskos kötetre való latin nyelvű királyi oklevél-gyűjteményt jelent. Így jöttem rá arra a nagy tévedésre, amit a hivatalos tudomány még ma is igaznak hirdet. Pedig több mint száz éve hány egyetemi tanár s a Magyar Tudományos Akadémia tagja hirdette ezt a vogul-osztják származást egyedüli igaznak és egy könyvtárnyi könyvet írtak össze róla. Jaj, volt annak, aki nem hitte el, vagy pláne, ellene mert mondani, mert azt „tudománytalannak” bélyegezték. Tudom, hogy nagy kavarodást idéz elő e megállapításom a ma is meglevő vogul-berkekben. Lehet, hogy vitába erednek velem, talán támadnak is, de hiábavaló minden erőlködésük, mert a természet örök-törvénye erősebb az érveiknél is. A végén talán kialakul belőle egy nagy és szent-magyar összefogás is nagyszerű népünk megmentésére és megerősítésére. Mert amíg magunkat el nem hagyjuk, addig nem leszünk elhagyottak, ha az egész világ is elhagy bennünket. De ehhez egy áldozatkészséggel alátámasztott nagy és szerit magyar egységre múlhatatlanul szükség van. Közlök két képet is. Az egyik egy vogul, a másik egy osztják embert ábrázol.
Theophilaktos Simokattes konstantinápolyi szerzetes Kr. u. 630 körül, a Kaukázus és a Fekete tenger vidékén személyesen térített. Azt írta az ott élő turk népekről, hogy tisztelik a tűzet, a levegőt és a vizet, és énekkel köszöntik az anyaföldet, de egyedül imádják és istennek nevezik azt, aki az eget és a földet alkotta. Azt is megírta róluk, hogy a kereszténység sem volt előttük ismeretlen, mert Mauritius konstantinápolyi császárhoz küldött turk hadfoglyok között olyanok is voltak, akiknek a homlokára kereszt volt tetoválva.
Ezt azért teszem, hogy olvasóim saját szemükkel is meggyőződhessenek az általam hirdetett igazságról, hogy ezek a kis töredék népcsoportok a nagy mongol tömbből váltak le, mert ezek arcai tiszta mongol jelleget mutatnak, bajusz és szakáll nélküliek. Mi magyarok pedig nem vagyunk és sohasem voltunk mongolfajú nép. A képeket Trócsányi Zoltán „Észak nomádai” című könyvéből vettem, aki hithű vogulista volt, tehát inkább a szép és mutatós vogul-osztják képeket vette bele könyvébe.
Itt arról a nagy tévedésről kell írnom először, amely szerint a magyar nép és vele a magyar nyelv az emberi nyomorúság legalsóbb fokán vergődő voguloknak és egy magára sokat adó török népnek a nászából származott volna a Kr. u. az V. században, a vogul őserdőben. Az összekelés után ez a hódító katonanép átvette a vogulok szószegény nyelvét, de a magáéból is megőrzött bizonyos szómennyiséget. Az új nyelv jellege azonban mégis vogul, vagy amint elkeresztelték, finnugor lett. Nem értenék az összehasonlító nyelvészethez és az oknyomozó történetíráshoz, ha a magyar és a finnugor nyelvek közti rokonságot tagadnám. A nyelvi rokonság származásáról és mikéntjéről e könyv más részén is adok bő felvilágosítást.
Most a kellő nyelvészeti és történeti tények alapján csak a fenti mesét fogom megcáfolni, mert ez nemcsak a történeti események nem tudása, hanem azok tudatos meghamisítása is irányítva a magyar nemzettel szemben elfogult, sőt ellenséges erőktől. Nem azért tagadom, hogy újat mondjak, vagy feltűnést keltsek. Ilyen hiúsági szempont távol áll tőlem, mert mindenben és mindig az igazságot kerestem és szolgáltam. Amit mondok, az hosszú és alapos kutatómunka eredménye. E gyarló mese elindítása és kezdeményezése Sajnovics János jezsuita atya nevéhez fűződik. Ez korának híres természettudósa és csillagásza volt ... Mint ilyen lett az „Óbudai Csillagda” egyik vezetője, s mint ilyen nyert kiküldetést Észak-Norvégiába, hogy ott csillagászati megfigyeléseket végezzen és az „Északi fényt” tanulmányozza. Így került a lapp nevű és finn rokonságú nép közé, amely akkor is miként ma is Norvégia és Finnország északi részén az északi sarkkör mindkét oldalán lakott és rénszarvastenyésztésből éldegélt. Miután munkája hosszabb időre odakötötte, megismerte a nehézsorsú lapp népnek nemcsak életkörülményeit, hanem a nyelvét is. Valószínű, hogy egyes szavakat maga is megértett, sőt magát is meg tudta értetni. Annak örömére, hogy nyelvrokonokra talált, meg is írt egy könyvecskét latin nyelven és azt még hazafelé utaztában Koppenhágában, Dánia fővárosában ki is nyomatta 1770-ben. Ennek címe: „Demonstratio idioma hungarorum et lapponum idem esse”, magyarul: „Bizonyítása annak, hogy a magyarok és a lappok nyelve ugyanaz.”
Pedig nem ugyanaz, sőt csak igen távoli rokonságban van egymással e két nyelv. Megállapításom szerint a lappok nyelve közelebbi rokona a magyar nyelvnek, mint a vogul, de a két nyelv azonossá nyilvánítása teljesen alaptalan. A tudós csillagász, mint nyelvész megbukott. De vele mindazok megbuktak, akik megállapításait magukévá tették és oly fölényesen hirdették, vagy hirdetik még ma is. Mert ha valaki azt állítja, hogy a magyarok és a székelyek, a németek és az osztrákok, az angolok és az Egyesült Államok-béliek nyelve ugyanaz, igazat mond, mert állítását tökéletesen be tudja bizonyítani. De, aki azt állítja, hogy a franciák és a spanyolok nyelve ugyanaz, már erősen téved, mert e két nyelv között csak rokonság állapítható meg. Éppúgy a magyar, lapp, finn, vogul, osztják stb. nyelvek között csak rokonság, mégpedig nagyon távoli rokonság bizonyítható be. Sajnovics téves megállapítását mégis sokan magukévá tették, sőt kibővítették a vogul-osztják nyelvrokonsággal is.
Trócsányi Zoltán magyar szakos középiskolai tanár, egykori egyetemista társam, „Észak nomádjai” című, 1940 körül megjelent könyvének a 82. oldalán pld. így ír: „Egy vakmerő tudós, Sajnovics János jezsuita meg merte írni azt a megdöbbentő tapasztalatát, hogy a magyar nyelv és a lapp nyelv azonos. A kutya ugat, a karaván halad. Hiábavaló volt a tudománytalan közvélemény minden tiltakozása, a tudomány tovább halad azon az úton, amelyet számára Sajnovics és immár több külföldi tudós is kijelölt.”
A tudománytalan, rossz képzésű magyar szót az a Szinnyei József írta le először, aki a Budapesti Tudományegyetemen a finnugor nyelvészet tanára volt s azt hirdette, hogy a tudományhoz fogalma sincs azoknak, akik tagadják a magyar népnek és nyelvének a voguloktól való származását. Körülbelül 200 olyan finn-vogul és osztják szó van, amelyekre a magyar nyelv rokonságát meg lehet állapítani. De milyen fokú nyelvrokonság ez, mikor mi, ha közbeszédben nem is, de az írásban körülbelül 15.000 szót használunk. A magyar kézi szótárban körülbelül ennyi szó van, s ezek mindegyikét ismeri a született magyar. Hogy zsugorodhatott össze 200 szóra a magyar nyelvben éppen a finn, vogul és osztják szókincs, mikor a magyar nép finnugor származású, a vogulisták szerint? Mikor az őserdei hazában ők voltak többségben, s a hét hódító törzs között is a legnépesebb, a névadó, a vogul-mansziból kihámozott megyeri törzs volt szerintük? Azután, hogy van az, hogy az őserdőben visszamaradt vogulok nyelvét mi, vogul-magyarok nem értjük meg, mikor nyelvünk és népünk „egy tőről” hajtott, legalábbis Hóman Bálint megállapítása szerint. Legalább oly mértékben meg kellene értenünk a vogul-osztják nyelvet, mint ahogy megértik egymás nyelvét a szláv törzsek. Nemde a vogul szókincs nagyobb részének benne kellene lenni a magyar nyelvben, mert valamikor az egész benne volt? Hogyan párologhatott el annyi vogul szó a magyar nyelvből? A szavak nem párolognak el, mert nem cseppfolyósak, csak elévülnek, ha nem használjuk őket. De hogyan kerülhettek ki a gyakorlatból, amikor ugyanaz a vogul-ugor népegyveleg él még ma is a magyar hazában a vogulisták szerint?
Beszéltem e kérdésről otthon, egy nagyműveltségű főpappal. Mikor a történeti tényeket felsoroltam neki, láttam, hogy elszontyolodott… Rosszul esett neki a kiábrándulás, mert Hóman a mesemondók varázsával hatott rá. Hogy is mondja ő? „A történeti magyar nép születéshelye a nyugat-szibériai erdőrégió és az eurázsiai steppe határvidéke. Benne az uráli és altáji népcsaládnak egy-egy ága a finn-ugorság keleti, s a törökség nyugati ágából szakadt előmagyarok és onogurok egyesültek új, tartós vér közösségben. Talán az ősidőben végbement keveredésben két különböző vérmérsékletű és jellemű nép egyesülésében kereshetjük a magyar faj életképességének egyik okát”. (Magy. Tört. 32.)
Ma a vogulok létszáma körülbelül 5000 ember. Akkor 1600 évvel azelőtt, mikor ez az egyesülés megtörtént volna, legfeljebb 20 főnyi vogul élt, mert 1600 év alatt 20 emberből lesz kb. 5000. De 20 ember, négy család, még nem tesz ki egy népet. Tehát vogul hiányában és török hiányában is ez az összeházasodás nem történhetett meg. A fő érvemet erre vonatkozólag a végére hagyom. Addig még egy két érdekes dolgot elmondok.
A voguloktól való származás helytelen és értelmetlen elméletének hívei még az emigrációban is vannak, bár a régi idegen és ellenséges hatalomnak nyomasztó hatása már megszűnt. Annak idején csak annak termett babér és kenyér, aki egy követ fújt velük. Példa rá Németh Gyula, akit a vogulisták az Akadémia pénzén küldtek ki hosszú időre Törökországba és tettek meg Magyarországon egyetemi tanárnak. Támogatta is ez Hóman nyelvészeti találmányát, hogy a vogul-manszi névből hogyan lett a magyar nép neve. Ezeket az emigráció-béli vogulistákat jellemzi, hogy nagyon meggyőződésesnek és fölényesnek mutatkoznak. Azt tartják, hogy ők a céhbeli és a fémjelzett tudósok, megállapításaik tehát örökérvényűek s megdönthetetlenek. Míg a másik oldalon vannak szerintük a műkedvelők, akiket csak hazafias buzgalmuk ment meg a szigorú bírálattól. Ezt az osztályozást Bogyay Tamás „A magyarok eredete és őstörténete” című cikkéből vettem át, amely megjelent az „Új Látóhatár” című folyóirat 3. évfolyamának 3. számában, 1960-ban. Ebben közölte, hogy a „Budapesti Tudományegyetem Magyarságtudományi Intézete” a nagyközönség részére előadásokat rendezett kiváló szakemberek bevonásával. Ezek előadásait azután az Intézet könyv alakban is kiadta. Ennek előszava így foglalja össze a magyarság őstörténetére vonatkozó eredményt: „Kutatásaink summája ez: A magyarság eredete szerint sem nem mongol, sem nem árja nép, hanem az Európa északkeletén kialakult finn-ugorságnak egyik életerős friss hajtása. A magyarság önálló külön életét Kr. e. 1000. év táján kezdi meg az Ural hegység európai oldalán. Ez első uralinak nevezett őshazában körülbelül 1500 esztendőt töltött el. Itteni életének utolsó századaiban átkerült ugyanezen a részen könnyen járható Ural hegység keleti oldalára, ott elhagyva régebbi erdőlakó, gyűjtögető életmódját, áttér a lovasnomád életformának nyugat-szibériai szerényebb formájára”.
„Kr. u. az V. században kelet felől egy nyugati irányban előretörő török népvándorlás zúdul az akkor már lovasnomád magyarság nyugat-szibériaí, Tobol-Isim vidéki szállásaira. A magyarság csatlakozik az új hazát kereső török néphez s ettől kezdve csaknem 500 esztendeig egészen a honfoglalási törökök szövetségében és szomszédságában él. Törökök szövetségében, vagy nyomásukra vonul az Uraltól a Kaukázusba, onnan pedig Lebedián (Levédián), Etelközön keresztül a mai hazába”.
Ez szabatosabb fogalmazás, mint Hómané, de éppen olyan átgondolatlan mese. Először is Kr. előtt, az 1000. esztendő körül az embereknek még nem kellett felmenni az északi szélesség 60- 64 foka közé, hogy élelmüket megszerezzék, mert akkor még a 40. szélességi fok övezetében is volt bőven hely. Az ember a földrajzilag nem kedvező helyekre csak kényszerből telepedett le. Minél kedvezőtlenebb az ember megélhetésére nézve egy földterület, annál későbben telepedtek oda az emberek. Ezt az igazságot az emberiség településének története bőven bizonyítja. Feltételezhető-e ezekről a vogulokról, hogy nem az enyhe és kellemes éghajlatú vidékre mentek volna inkább, mint olyan helyre, ahol a tél 9-10 hónapig tart?
A nagy európai népmozgalom, a népvándorlás, csak a hunok megmozdulásával kezdődött. Ezek pedig a történelem tanúsága szerint Kr. u. 375-ben keltek át a Volgán, Európa határfolyóján. A magyarság külön önálló életének: Kr. e. 1000 táján való megkezdése annyit jelent, hogy akkor már néppé; vagy nemzetté szerveződött. Tehát megelőzte a római királyság megalakulását, amely Kr. e. 753-ban jött létre, de megelőzte Európa összes országainak a megalakulását is. Így a görög városállamok keletkezését is, amelyek a legrégibb államok Európa földjén, és csak Kr. e. a IX. század körül alakultak ki. Elhihető tehát ez az állítás? Azután, ha nemzetté szerveződött, akkor már ott egy nagyobb számú népcsoportnak kellett élnie. Vajon gondoltak-e erre a kiáltványnak tudós szerkesztői, akik a magyarság őstörténetére vonatkozólag azt megszerkesztették? Kr. e. 1000-től a magyar honfoglalásig 2000 esztendő múlt el. Ha azt vesszük alapul, hogy a lakosság 200 évenként megkétszereződik, megkettőződik, akkor 2 emberből 2000 év múlva 2048 ember lesz. De 2000 emberből, ami csak egy közepes falu lakosságát teszi ki, amennyinek tehát ugyebár legalább kellett volna lenni az önálló életet kezdő magyarságnak, 2000 év múlva ezerszer több, azaz 2.048.000 ember lesz. Ma a vogulok létszáma 5000 lélek. Akkor Kr. e. 1000 esztendővel még hírük és nyomuk sem lehetett. Azután ez a szegény, vadgyümölcsöt gyűjtögető és halászgató nép egyszerre áttér a lovasnomád életre. Persze ezek az elméleti urak azt gondolták, hogy ez az áttérés igen egyszerű volt és könnyen ment. A vogul csak kiment a lóvásártérre és megvette lovát, a nyergestől pedig vett hozzá egy nyerget. De azt nem gondolták meg, hogy abban az időben, vagyis Kr. u. a IV.- V. században lovat csak a lovas szkítháktól lehetett venni, akik abban az időben a 40. és 50. szélességi fokok közt laktak, vagyis a voguloktól legalább 1000 kilométerre. Azután, arra sem gondoltak, hogy miből vettek volna a vogulok tömegesen lovat? Aranyuk, ezüstjük nem; volt, csak szárított haluk, meg vadgyümölcsök bogyói voltak. Csereeszköznek megfelelő értéktárgyaik csak az őserdei állatok prémjei lehettek volna. De ezeket is előbb el kellett volna adni kereskedőknek nemes valutáért. De a 60. szélességi fokra a kereskedők sem mentek fel, mert nemcsak több ezer kilométeres utat kellett volna megtenniük, de életük biztonsága is veszélyben volt az akkori bizonytalan időben. De ki megy kereskedni a nyomortanyákra? Tehát a vogulok sohasem voltak lovasnomádok. De lovaik még ma sincsenek. A kutyán kívül más háziállatuk nincs. Ezeket is azért tartják, hogy a szánkójukat húzzák a lovak helyett, tehát akkor is ezek voltak a lovaik.
Azután, azt is mondja az a fölényes nyilatkozat, hogy Kr. u. az V. században kelet felől egy nyugati irányban előretörő török népvándorlás zúdult az akkor már lovasnomád vogulok nyugat-szibériai Tobol-Isim vidéki szállásaira. De arra sem gondoltak ezek a tudós urak, hogy akkor török nevű nép még nem is létezett, mert az csak a VI.. században alakult ki. Ekkor Nyugat-Ázsia füves pusztáin élt egy turk nevű lovasnomád néptörzs, amelyiknek a főnökét Tumennek hívták. Ez kitűnő hadvezér és nagyon ügyes szervező is volt. A környékbeli rokontörzsekből egy nagyon jól kiképzett hadsereget szervezett meg és ezzel Kr. u. 552-ben leverte az ázsiai avarokat, a pusztai népek akkori adószedőit. Győzelme után a csatlakozott törzsek együtt maradtak és ezekből alakult meg akkor a turk, vagy török nép. Tehát az említett év a török nép születésének, vagyis keletkezésének éve is. Ugyebár tehát, egy nép, amely a VI. században keletkezett, az V. században még nem zúdulhatott rá a vogulokra? De ugyebár össze sem házasodhatott velük, mert a meg nem született ember nem lehet házasságképes. Pedig az egész vogul-magyar rokonság erre a házasságra van felépítve.
De nem lesújtó az a tény, hogy a Budapesti Tudományegyetem „Magyarságtudományi Intézetének” sok kiváló szakembere közül egy sem jött rá erre a történeti igazságra? Németh Gyula pedig hallgatott, bár az általam említett tényt tudta. Erre tanú önmaga, mert „A honfoglaló magyarság kialakulása” című könyvének 194. oldalán Tumennek e harcáról maga is megemlékezik. De ő is engedte zúdulni a nem létező törököket az akkor még szintén nem is létező vogulokra. Kai Donner, kiváló finn tudós kutyaszánján bejárta az egész vogul és osztják területet és alapos nyomozás és tanulmányozás után azt állapította meg, hogy a vogulok és az osztjákok a XII. század előtt nem laktak a mai területeiken. Legfeljebb abban az időben kezdtek oda szállingózni. Bogyay Tamás még több vogulista elképzelést ismertet cikkében a magyarság eredetéről. Ezek között legjellemzőbb Moór Elemér egyetemi tanár írása. Szerinte „a magyarság, vagyis a vogulság története Kr. e. 4000 évvel kezdődött a Káma folyó vidékén, ahol együtt élt a többi finn-ugor néppel. Ez a hely pontosan a 60. szélességi fok körül van, ahol a tél ma is 9 hónapig tart.”
Először szerinte „a nyugati, meg a volgai finnek, az ugorok és a permiek váltak ki közülük és nyugatra költöztek. Később a lappok meg az ugorok elődei összekerültek a penniekkel. Kr. e. 3000 és 2000 között egy újabb szárazsági hullám következtében az előugorok is átkeltek a Volgán nyugat felé. Itt ős-irániakkal kerültek először kereskedelmi kapcsolatba, majd alighanem függő viszonyban is, ami elindította náluk a társadalmi tagozódást.”
„Kr. e. a II. évezred elején ismeretlen népek megint kelet felé, a Volgán túlra szorították őket. Itt egy ismeretlen ős-európai néptől eltanulták a lótenyésztést. Azután a Vjatka és Káma vidékén leigázták az alacsonyabb kultúrájú halász, vadász őslakosságot, az úgynevezett ’por’ - népet és vele két osztályos, exogám társadalmi közösséget alkottak.”
„Ebben, a most már ősugornak nevezhető csoportban az előmagyarok (vogulok) voltak legészakabbra. Az éghajlat romlásakor a szomszédos szamojédek hatására áttértek a lótenyésztésről a rénszarvastenyésztésre.”
„Ekkor Kr. e. 700 és 300 év között kerültek össze exogámia útján egy permi csoporttal és ennek emlékét őrizne a magyar név második tagja, amely a por fratria helyébe lépett permi fratria neve volt.”
„Kr. születése körül újabb száraz periódusban az erdőövezet megint visszahúzódott és az előmagyarok (vogulok) a ligetes steppén egy ismeretlen nyelvű állattenyésztő nép hatására visszatértek a lóhoz.”
„Az Alsó-Káma medencéjétől a Szamara folyóig terjedő területen alakult ki 300 és 600 között az ismeretlen lótenyésztő népnek az ugor keverékbe való beolvadásával az ősmagyarság. Az ősmagyar nyelv nem volt más, mint a permi anyák kiejtésével használt ugor.”
Kedves olvasóm, szükségesnek tartom itt kijelenteni, hogy ezt az írást szó szerint vettem át Bogyay Tamás idézett cikkéből és azon nem változtattam egy betűt sem. Tehát, ha néminemű értelmetlenséget, vagy érthetetlenséget találnak benne, annak belekerülését ne nekem tulajdonítsák. Pld. ilyeneket: Ismeretlen népek szorították őket a Volga túlsó partjára, ismeretlen népek tanították meg őket lótenyésztésre, hol lovon, hol rénszarvason nyargalásznak, ahogy az erdőövezet hol fel-, hol lehúzódott. De kihívja a megérdemelt bírálatot az az alaptalan és merész állítása, hogy a magyar nyelv nem volt más, mint a permi anyák kiejtésével beszélt ugor! A szavak kiejtése nem más, mint azok hangzása. Hogy a permi anyák milyen hangárnyalattal ejtették ki a szavaikat, csak azzal lehetne bizonyítani, ha annakidején, vagyis Moor professzor úrtól megállapított Kr. e. 1700 és 1300 közötti időben, valaki gramofonlemezre vagy hangszalagra vette volna fel a permi anyák beszédét, azok hanglejtését és kiejtését, s ezt a lemezt vagy hangszalagot a professzor úr megszerezve, leforgatta volna. Amennyiben azonban ennek a feltevése még a képtelenségek között is a legnagyobb, a professzor úrnak azt kellett gondolnia, hogy őt merész és felelőtlen kijelentéseiben nem korlátozhatja senki és semmi sem.
Ugyanilyen merész és tisztára alaptalan az a közlése, hogy a magyarság, vagyis a vogulság története Kr. e. 4000 esztendővel kezdődött a Káma folyó vidékén, a 60. szélességi fok alatt. 4000 évvel Kr. e. még csak a 30. szélességi fok kőrnyékétől vannak adataink, amelyekre támaszkodva kijelenthetjük, hogy az a terület már, ha gyéren is, de lakott volt. De népi szervezetek, királyságok, fejedelemségek még ezen a területen is csak később alakultak ki. Pld. Ur és Lagash sumir városokról a szaktudósok azt állapították meg, hogy kb. Kr. e. 3500. év kőrül épültek. Ezek a városok pedig az északi szélesség 32. foka táján léteztek, ahol a tél ismeretlen. Egyiptomban Narmer és Menes királyok csak 2800 körül építették fel Felső-Egyiptom fővárosát, Memphist. Ez a város pontosan a 30. szélességi fokon van. Ugyanezen található meg Persepolis, a régi Iránia fővárosa. Ez azonban később épült fel. Fenieia városai Tyrus, Sidon, Byblos, Arad, Ugarit, mind a III. évezredben keletkeztek. A többi sumir városokról is kb. ugyanez állapítható meg. Ha tehát a 30. szélességi fok körül ebben az időben keletkeztek a kis városállamok, akkor ezen az enyhe és termékeny területen is volt még tágas tér az emberi élet számára. Elképzelhető-e, hogy az emberek felmentek a 60. szélességi fokhoz maguknak otthont keresni, ahol a tél 9 hónapig tartott, a 30. szélességi fok körül pedig a telet nem ismerték. Aki ezt állítja, az nem ismerheti az emberiség településének történetét, de az emberi természetet sem. A 4000. év a csiszolt kőkorszakot vezette be, illetve a historikusok ettől az évtől számítják ezt a kőkorszakot. Ebből az időből már találni kőbaltákat. De ezeket az ember akkor még nem favágásra, erdőirtásra, tehát házépítésre használta, hanem egyedül csak ellenségének a fejét tudta velük meglékelni. Tehát a kőbalta nem kultúrszerszám volt. Ezzel fát vágni nem lehetett. Aki azt állítja, hogy lehetett, az fát sohasem vágott még vasbaltával sem. Még csak azt jegyzem meg, hogy a vogulok így nem érintkezhettek az iráni kereskedőkkel sem, mert a távolság Irán fővárosától, Persepolistól a 60. szélességi fokig pont 30 szélességi fok, vagyis 3000 kilométer távolság. Ezt az utat nemcsak hosszúsága miatt, de veszélyessége miatt sem tette volna meg egyetlen józan kereskedő ember sem.
Mennyire itt az ideje annak, hogy ezzel a nyelvészeti és történelmi eltévelyedéssel végleg leszámoljunk, tekintet nélkül a céhbeliek fölényeskedésére. Nem is lényeges, hogy itt nyelvi, vagy történelmi érveket sorakoztassak fel, mert elfogult embereket ilyenekkel meggyőzni nem lehet. Mutatja ezt az az évszázados per a vogulisták és a tisztán tudományos alapon vitatkozók között, mindig a vogulisták voltak a fölényeskedők és a nagyon hangosak, mert maguk mögött érezték a legfőbb nemzetellenes politikai hatalmat, a Habsburg uralkodóházat. Ez kezdettől fogva, vagyis attól az időtől, amikor az önálló és független Magyarország rendjei a mohácsi vész után Habsburg Ferdinándot magyar királlyá választották, arra törekedett, hogy ezt a mindig független országot a Habsburg család örökös tartományai közé beolvassza. Ez ellen a törekvés ellen kelt fel a nemzet Rákóczi Ferenc alatt és Kossuth Lajos felhívására 1848-ban is. A magyar honvéd hadsereg a császár csapatait döntően megverte és kiűzte az országból. Erre a császár az orosz cárhoz fordult segítségért. A kifáradt nemzet nem bírta tovább a harcot az orosz túlerővel szemben, ezért lerakta a fegyvert. Erre jött a császár Ferenc József hitvány és kegyetlen bosszúja. A hős honvéd-tábornokokat és a nemzet politikai vezetői közül sokat kivégeztetett, némelyeket akasztófán. Ezt a korszakot a császár első számú hóhérának, Bach Sándornak a nevéről Bach-korszaknak nevezte el a magyar történelem. De nemcsak politikai Bach-korszak volt, hanem irodalmi is, amelynek a célja az volt, hogy az embertelen vérengzés miatt felhördült külföldi közvéleményt meggyőzzék arról, hogy a magyar nép nem érdemli meg a külföld rokonszenvét, mert egy műveletlen, vad és elmaradott nép. Onnan származik, a vogul őserdőből, a világ legelmaradottabb és nyomorúságosabb népéből. Ezért nem lehet kultúrnéppé nevelni. Ezt a törekvést a császári politika nemcsak a külföldre terjesztette ki, hanem a magyar nemzettel is el akarta hitetni alacsonyrendű, az oláh cigányokkal egy életszinten élő néptől, a voguloktól való származását. Ennek a hirdetésére és elhitetésére hoztak be a németországi Rasdorfból egy Budenz József nevű német embert, akinek a részére 1878-ban a Budapesti Magyar Tudományegyetem egy új tanszéket, a finnugor nyelv tanszékét állította fel. Segítőtársai voltak pedig Hunfalvi (Hunsdorfer) Pál, Toldi (Schedel) Ferenc, Munkácsi (Munk) Bernát, Szinnyei (Ferber) József stb. Ez volt a vogulizmus első vezérkara. Azt kellett ezeknek hirdetni és elhitetni úgy itthon, mint a külföldön, hogy a honfoglaló magyarság teljesen műveletlen, vad és szószegény nyelvet beszélő barbár nép volt. Ennek a vogul eltévelyedésnek a megcáfolásához olyan érvek kellenek, amelyeket sem letagadni, sem megcáfolni nem lehet, amelyek tehát az elemi igazság erejével hatnak. Éppen ezért nem a nyelvtudományhoz fordulok, hanem a természettudományhoz, annak is az átörökléstani részéhez, amely örökérvényű és megdönthetetlen. Ehhez nem is kell egy kötetre való betűhalmazt felsorakoztatni.
Az MVSZ erkölcsi alapja
A magyar kérdés rendezése
nem tűr halasztást
| Adakozók: | 590 | Fő |
| Országok: | 17 | |
| Települések: | 191 | |
| Alakítók: | 72 | Fő |
| Összesen: (2012.04.26) | 8669908 | Ft |
