MixVK - Beharangozó: A Trianon-100 konferencia: "Hiszek Magyarország feltámadásában"

 Magyarok IX. Világkongresszusa

2016. augusztus 15-20. – Ópusztaszer – Székesfehérvár – Budapest – Pásztó

Trianon-100: „Hiszek Magyarország feltámadásában!” – kiútkereső konferencia

Beharangozó

Rohamosan közeleg az ez év augusztus 15-20. között megrendezendő Magyarok IX. Világkongresszusa, amelynek keretében a nemzetben gondolkodó, magyarságát vállaló, azért rendületlenül tenni akaró magyarok jövünk össze számos országból, hogy a magyar nemzetet és minden nemzetet érintő tárgykörben, az itt összesereglő és népét segíteni akaró értelmiség, hat napon át tárgyalja, vitassa mindazokat a tennivalókat, amelyek segíteni fognak bennünket a globalizálódó, a független államokat megszüntetni akaró törekvések vészes időszakában. Ezt az új világrendet erőlteti az európai fehér ember barnítása, és erkölcsének, civilizációjának eltörlése.

A tíz konferencia bőven ad minden érdeklődőnek kellő ismeretet arra, hogy az itt megszerzett ismeretek következtében nemzetérdekű, magyar cselekvő szellemű honvéddé váljon, és így szolgálja a magyar fennmaradást. A Kongresszusra az MVSZ székházában, 1052 Budapest, Semmelweis u. 1-3. szám alatt kerül sor.

A konferenciák sora megtekinthető a Magyarok IX. Világkongresszusának honlapján. Kattintás ide.

A tíz konferencia egyike lesz a Trianon-100 konferencia. Itt az alkalom arra, hogy a világ magyarsága közös együttműködéssel kidolgozza, megtalálja azt a kiutat, amelyet mindeddig nem találtunk meg, vagy kormányaink tudatosan nem vettek figyelembe. Előadás tart:

Bakos Batu – Revízió lehetősége;  Töttössy Istvánné Magdolna – A kisebbségbe került magyar nyelvoktatás helyzete a Kárpát-medencében;  Mihályi Molnár László – Két pogány közt reménységgel;  Botlik József – Trianon Kárpátalja;  Bene Gábor – Mire lennének kötelesek az utódállamok?;  Eva Maria Barki – Az euroatlanti híd összeomlik: Európa pusztulás vagy újraéledés előtt? Lesz Magyar Reconquista?;  Kocsis István  – Trianon felfoghatatlan kérdései;  Hábel György  – A Trianon-tragédiák igazi háttere;  Király B. Izabella – A változó világ és Trianon;  Rónai Lászlóné Éva – Magyarország és Európa egy új történelmi korszak küszöbén;  Bándi Kund – Hűség a Hazához;  Bernáth Zoltán – Trianon;  Raffay Ernő – Trianon okai és következményei;  Drábik János –  A migráns invázió Trianonja;  Kővári László: Csak a számok nem hazudnak;  Borsos Géza – Székely Trianon;  Krakkó Rudolf – Trianon múltja, Trianon jelene. A Partium tragédiája;  Balassa Zoltán – Trianon – egy kínkeserves lehetőség Istenhez való viszonyunk újragondolásához;  Galla János – A Kárpát-medencében ma is Trianon van;  Balogh Sándor – Trianon háttere;  Balázsi László – Trianon felejtése és feledtetése; Bottyán Zoltán – Et resurrexit tertia die - Nemzet, állam,Trianon, Párizs.

Számítunk arra, hogy a Magyarok Világkongresszusának küldöttei, de nem csak ők, hanem a nemzeti elkötelezettségű, amúgy tisztséget nem viselő magyar testvéreink is kellő figyelmet szentelnek e konferenciának, és nagy létszámban jelentkeznek annak munkálataira.

Botos László,

a konferencia elnöke

MVSZ Sajtószolgálat

8996/160527

Támogassa személyi jövedelemadójának 1%-val a Magyarok Világszövetségét!

„A Magyarok Világszövetsége jogelődjének tekinti a Kossuth Lajos, Klapka György és Teleki László által 1859-ben Párizsban életre hívott Magyar Nemzeti Igazgatóságot.” (Alapszabály)

A Magyarok Világszövetségének létértelme abból fakad, hogy a magyar nemzet a XX. század két világháborúja következtében szétszakítottságban él, és a kommunista, majd a globalizációs és uniós erőtérben a magyar állam államközi egyezmények alávetettségében működik. (Alapszabály)

A 2004. december 5-i népszavazás a Magyarok Világszövetsége több, mint hét évtizedes történetének legjelentősebb nemzetstratégiai cselekedete.

A Magyarok Világszövetségének elnöke és minden tisztségviselője fizetés és tiszteletdíj nélkül végzi nemzetszolgálatát.

Az MVSZ Sajtószolgálat közleményei olvashatóak a www.mvsz.hu honlapon is. Hírlevelünkről való leiratkozáshoz, küldjön üres levelet a sajtoszolgalat@mvsz.hu címre, amelynek tárgy-rovatában mindössze ennyit közöl: Leiratkozás.

MixVK - Beharangozó: A nemzetstratégiai konferencia: Jövő a Szent Korona jegyében

Magyarok IX. Világkongresszusa

Jövő a Szent Korona jegyében – nemzetstratégiai konferencia

Beharangozó

A Magyarok VIII. Világkongresszusa meghatározásában a magyar nemzet legkiemelkedőbb hozzájárulása az egyetemes emberiség felemelkedéséhez annak az államrendnek a kialakítása, amelyet eleink a Szent Korona tanra alapoztak, és amelyet a Szent Korona országának nevezünk. A Szent Korona országa történelmileg egyedülálló biztosítékát nyújtja az élet teljességének és szentségének, az emberi méltóságnak, rajta kívül nincs és nem is lehet életképes magyar nemzet.

Ellensége az a személy vagy közösség, aki vagy amely alkotmányos rendjét bomlasztó vagy romboló tevékenységet fejt ki, illetve a Szent Korona ellen cselekszik. Ebből következően a magyar nemzet nem ismeri el a trianoni és párizsi diktátumok általi jogtipró szétdarabolását.

A XX. században még úgy tűnhetett, hogy a Szent Korona ellenségei csak a magyarság ellen hajtottak végre nemzetgyilkossági kísérletet. Napjainkra azonban minden felelősen gondolkodó számára nyilvánvaló, hogy világrendjük az emberi élet folytathatóságát veszélyezteti. A magyarság Trianonja kaput nyitott Európa Trianonja felé.

A Magyarok IX. Világkongresszusa e kettős értelemben tűzte zászlajára Petőfi versének címét: „Élet, vagy halál!”

Nemzetstratégiai konferenciánk ezért részben folytatója a VIII. Világkongresszusnak, amit a cím megtartásával is kiemelünk: Jövő a Szent Korona jegyében. Három szekciójának címe azonban már a létfenyegetettség mai fejleményei közé helyezi e jövőt, ebben a drámai helyzetben keresi  megvalósítása lehetőségeit.

A halál civilizációja a nemzet és a család létfeltételeinek, a munkának és az otthonnak, a földiben és a szentségben való otthonosnak a rombolását vette célba. Már nem is a nemzeti, hanem a népként való fennmaradást lehetetleníti el. A halál civilizációjával a nemzetre épülő család és a családra épülő nemzet emberi rendjét állítjuk szembe. Tehát:

Halál – Migránsözön: Leszámolás Európával

Élet – A Szent Korona népe, nemzete, állama

Élet – Családodban nemzeted – családközpontú munka és társadalomszervezés

Hívunk mindenkit, aki velünk tart gondolkodásban és cselekvésben.

Bottyán Zoltán, a konferencia társelnöke

MVSZ Sajtószolgálat

8994/160526

Támogassa személyi jövedelemadójának 1%-val a Magyarok Világszövetségét!

„A Magyarok Világszövetsége jogelődjének tekinti a Kossuth Lajos, Klapka György és Teleki László által 1859-ben Párizsban életre hívott Magyar Nemzeti Igazgatóságot.” (Alapszabály)

A Magyarok Világszövetségének létértelme abból fakad, hogy a magyar nemzet a XX. század két világháborúja következtében szétszakítottságban él, és a kommunista, majd a globalizációs és uniós erőtérben a magyar állam államközi egyezmények alávetettségében működik. (Alapszabály)

A 2004. december 5-i népszavazás a Magyarok Világszövetsége több, mint hét évtizedes történetének legjelentősebb nemzetstratégiai cselekedete.

A Magyarok Világszövetségének elnöke és minden tisztségviselője fizetés és tiszteletdíj nélkül végzi nemzetszolgálatát.

Az MVSZ Sajtószolgálat közleményei olvashatóak a www.mvsz.hu honlapon is. Hírlevelünkről való leiratkozáshoz, küldjön üres levelet a sajtoszolgalat@mvsz.hu címre, amelynek tárgy-rovatában mindössze ennyit közöl: Leiratkozás.

Rovásírás konferencia

Magyarok IX. Világkongresszusa

2016. augusztus 15-20. – Ópusztaszer – Székesfehérvár – Budapest – Pásztó

A számítógépes szabványosításon túl – rovásírás konferencia

Beharangozó

„A számítógépes szabványosításon túl” címet viseli, hiszen most vagyunk túl azon a folyamaton, aminek következtében elmondhatjuk, hogy őseink írását már a számítógépes világban is használni tudjuk. Old Hungarian néven lett része 2014-ben az ISO/IEC 10646-os szabványnak, majd pedig 2015-ben magyar szabványként is bevezetésre került. Hangsúlyozni kívánom, hogy nem az őseinktől örökölt rovásbetűinket kellett szabványba „igazítanunk”, hanem ezek számítógépre történő alkalmazását kellett nemzetközi szinten szabályozni.

Egyre többen vagyunk, akik már a villanyleveleiket is rovásbetűkkel írjuk meg, s kidolgoztuk annak módját, hogy ezt bárki megtehesse ingyenesen. Erről Tisza Andrástól külön előadás keretében lesz szó, ahol ennek gyakorlatát is bemutatja az előadó.

Mint ismeretes, az előző két Világkongresszus a határozataival nagy súllyal vett részt a szabványosítás helyes mederben való tartásában. Jelen kongresszus keretében szeretnénk annak módját végiggondolni, hogy az év végéig egymillió emberhez eljuttathassuk az Old Hungarian betűkészlet használatának lehetőségét.

Előadásainkat három téma köré gyűjthetjük.

A történetiségbe tartozók között hallhatjuk Friedrich Klárától a székely-magyar rovásírás előzményeit a Kárpát-medencében, Radics Gézától a rovásírásunk kialakulásának történelmi hátterét, Mandics Györgytől a leginkább olvasatlanul megbírált Karacsay kódexről s Varga Gézától az idegen címkékkel ellátott hun írásemlékeinkről hallhatunk.

Az elméleti részbe tartozó előadások között Zomoráné Cseh Márta bemutatja, hogy ősi írásunk nem egyszerűen csak betűírás, hanem a teremtett világ rendje szerint működő jelrendszer. Szentesné Frigyesi Piroska fölteszi a kérdést, hogy magyar szavak, mondatok-e az etruszk írásemlékek. Vári Jenő pedig az E és EGY betűk formai hasonlóságából kiindulva jut el elgondolkoztató tartalmi azonosságokra. A tatár nemzetiségű Vener Akhmetov egy összehasonlító dolgozattal készül a szibériai, a mongóliai valamint a székely-magyar rovásírásról.

Ősi írásunk gyakorlati életben való használatáról is hallhatunk színes beszámolókat. Borsos Gézától a rovásírásos falutáblák állításáról a Székelyföldön, Szakács Gábortól a hagyományőrző rovásírásos településtáblák elterjesztéséről a Kárpát-medencében. Szilágyi Lászlótól a szerves rovásoktatásról könnyedén, s a gyakorlati oktatások terén, továbbá Bothné Kósa Erikától a tízéves rovásírás oktatásról egy budapesti iskolából, majd Felvidékről Salgó Gabriellától, Délvidékről Krizsák Katalintól és Kanadából Nagy Évától.

Érdekes színfoltnak ígérkezik az az énekes lelki-ismeret-terjesztő énekes előadás, ami a rovást mutatja be népdalainkban.

Három kiállítás is igyekszik „ünnepi öltözetbe” öltöztetni a konferenciánkat. Hódos Lászlótól láthatunk a Forrai Sándor-féle kiállításból rovásemlékek képeit, Dittler Ferenc a saját képeiből hoz, amik művészi szinten megvalósított összerovások, s Csatlós Csaba is bemutat néhányat a Napírás-Naprovás gyönyörű és beszédes rovásbetű-építményeiből.

Szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt!

Szondi Miklós,

        a konferencia elnöke

MVSZ Sajtószolgálat

8923/160630

Petőfi-konferencia

Magyarok IX. Világkongresszusa

2016. augusztus 15-20. – Ópusztaszer – Székesfehérvár – Budapest – Pásztó

„Hamvaidnak elhozása végett…” – Petőfi-konferencia

Beharangozó

Ne tőlünk féljetek!...

Igaz, hogy sokan vagyunk, Szibériától Európáig, talán minden kontinensre fújt belőlünk néhányat a szél. És várjuk a befogadást, a hazatérést. 167 éve szakították el apáinkat, szabadságharcos honvédekként, tisztekként szülőföldjüktől. Hadifogság, megaláztatás és gyötrelem volt osztályrészük, de haláluk órájáig élt szívükben a remény, hogy egyszer csak eljön a szabadulás órája. Üzentek is haza, de nem érkezett válasz. Nem jött amnesztia és sokasodtak az idegen hangzású nevekkel rótt sírkeresztek.

Így lettünk mi, a honvédek szibériai gyermekeinek utódai, most már több tízezerre sokasodva: oroszok, tatárok, kirgizek, burjátok, mongolok

a papírjaink szerint – szívünkben máig magyarok.

Tudjuk, hogy vészjóslóan fogytok ott a Kárpát-medencében, azt is, hogy megcsonkították országunkat és csak kevesen vannak,

akik ebbe nem nyugodtak bele.

Halljuk – mert most már eljutnak hozzánk is a hírek –, hogy Petőfi számára készítitek a hazatérés útját. A legnagyobb szellem Ő, kit hordozott e föld, megérdemli, hogy elsőként térjen haza. „Lángoszlopnak rendelve”, hogy újra vezesse népét gyarmati sorsból a szabadság felé.

Azt is tudjuk, hogy még sokan félnek Tőle. Az árulók és megalkuvók nem tudnak a szemébe nézni. Az igazak még kevesen vannak, és a nép, aki szívében hordozta, nem készült fel a befogadására. Szégyelli talán, hogy elhitte a segesvári mesét és nem hitt a hírhozóknak, szemtanúknak, miszerint nem halt meg azon a végzetes júliusi napon?

Hiába üzent – verseivel is –, mint „magyar igéknek örök hirdetője”!

Magyar testvéreink, ne féljetek Tőle! Elhozza Nektek a szabadulást, csak higgyetek Benne!

Szeretnénk jönni mi is! Tőlünk se féljetek!

Fuksz Sándor,

a konferencia társelnöke

Üdvözlet  az  Olvasónak !

            Petőfi-konferencia? A mai fogalmaink szerint ez azt jelenti, hogy a 19. század végére kijegecesített Petőfi-képet emlegetik, tárgyalják, megemlékezéseket tartanak, verselnek: lényegében utánozva egymást, ismételve önmagukat. Ahol pedig ennél többet szeretnének, ott beleütköznek az iskola, a MTA és a média által a közvéleményben kialakított, előítéletes ellenkezésbe és érdektelenségbe. Mi azonban ezt nem hagyjuk annyiban.

            Van előttünk egy tanulságos példa. Ez a finnugor nyelvrokonság elmélete, amit nyelvrokonságként is túlhangsúlyoznak, de ami ráadásul tudománytalan és etikátlan csúsztatásokkal a magyarság hamis származás-elméletét sulykolja és elzárja a nemzet elől a saját őstörténetének a teljesebb megismerését. Ez az elmélet szakmailag minden tekintetben megbukott. A szakma – jobb helyeken, külföldön – korrigálta már az immár tarthatatlan finnugor elmélet hamisításait, nálunk azonban mégis tovább tanítja az iskola, képviseli a MTA, sugározza a média és – mintha mi sem történt volna – világra szóló finnugor-kongresszusokat rendeznek hazánkban. No comment!

            Ha Petőfi kerül szóba, akkor a szakma hivatalosai azt mondják, hogy nincs új információ, ami módosítaná a hagyományos Petőfi-képet és nincsenek nyitott kérdések sem, amelyekkel foglalkozni kellene. Ahogy említettük, amivel ők foglalkoznak, az a hagyományos Petőfi-kép igazolása újra és újra, minden olyan kérdés kizárásával, ami ezt a képet lényegileg módosíthatná vagy akár csak árnyaltabbá tehetné. A másfél évszázados társadalmi igényét a népünknek arra, hogy a Petőfi kapcsán fölmerülő kérdéseket tisztázzák, egyszerűen semmibe veszik, a fölvetését rosszallják, s nem zavarja őket, hogy mindez a tudományos munka erkölcsi alapjait rendíti meg és a kutatás szabadságát korlátozza.

            Magatartásuk azért is álságos, mert amikor a hagyományos Petőfi-képet megrajzolták, akkor annak nem adhattak –a mai értelemben – tudományos alapokat, azt egyébként is politikai, ideológiai döntés hozta létre és tartja életben mindmáig. A Petőfi-kutatás válságához éppen az vezetett, hogy azokat a kutatókat és munkákat, melyek módosíthattak volna, módosíthatnának, a hagyományos képen, eleve tudománytalannak, eretneknek bélyegezték, bélyegzik, és megvonták, megvonják, tőlük a szakmai, erkölcsi, anyagi támogatást.

            Ez történik, amikor valamely alapvető tézisükkel szemben kételyek merülnek fel és ezért nem juthatnak támogatáshoz vagy valamiféle elismeréshez azok, akik a máig nyitott kérdéseket – Petőfi Sándor származását, születéshelyét vagy <horribile dictu> szibériai utóéletét, a legnagyobb magyar költő újratemetésének módját, a nemzeti végtisztességadás lehetőségeit – kutatják. Következésképpen az utóbbiak sem felelhetnek soha hatékonyan arra a széleskörű társadalmi igényre, mely első sorban éppen a nyitott kérdéseket szeretné kibeszélni és kimerítően tárgyalni.

            Napjainkban – ismereteink szerint – egyedül a Magyarok Világszövetségének Petőfi Bizottsága teremt, több, mint fél évtizede, az összejövetelein, rendezvényein és konferenciáin olyan fórumokat, melyeken a nyitott kérdések rendszeresen napirendre kerülhetnek. Azok az elkötelezett Petőf-rajongók, de a komoly kutatók is, akiknek szívügyük a Petőfi-kérdés, itt kísérhetnék figyelemmel az előadásokat, fölvetéseket, hozzászólásokat, vitákat akkor, ha a sajtó nem hallgatná el a nyilvánosság elől, hogy egyáltalán léteznek ilyen fórumok. Mi azonban, ennek ellenére, a magunk szerény eszközeivel, mindent megteszünk azért, hogy a konferenciánk anyagait hozzáférhetővé tegyük az érdeklődők számára és a nyitott problémák megoldása terén egykor mégis előre léphessünk, egész nemzetünkkel együtt.

Kiss Endre József,

a konferencia társelnöke

MVSZ Sajtószolgálat

8906/160612

Kárpát-medencei magyar vértanúság - történeti konferencia

Magyarok IX. Világkongresszusa

2016. augusztus 15-20. – Ópusztaszer – Székesfehérvár – Budapest – Pásztó

Kárpát-medencei magyar vértanúság– történeti konferencia

Beharangozó

Elöljáróban le kell leszögeznünk: „a magyarság történelmét immár több mint másfél évszázada döntően nem magyar nemzeti szempontokból, hanem – mindenkor néhány történész kivételével – sajátos megfelelésként, idegen érdekek alapján írják. E hivatalos történetíró személyek vigyázó szemüket és tekintetüket hol Bécsre, hol Berlinre, hol Moszkvára vetették, most újabban Brüsszelre és Washingtonra vetik. A globális világra és annak itthoni kiszolgálóira figyelnek – persze innen lehet különféle elismeréseket kapni! – szinte kínosan liberális szellemiséggel, és semmibe veszik a magyar nemzeti érdekeket. Tényként jegyezzük meg, hogy például 2003-ban, a Rákóczi-szabadságharc kitörésének 300. évfordulóján az akkori ’magyar’ kormány Habsburg Történeti Intézetet (!) állított fel. Örvendetes, hogy napjainkban – végre – már mintegy kéttucatnyi történész kutatja és írja a magyarság történelmét magyar nemzeti szempontok alapján.” In. Botlik József: A nemzetpolitikus Bartha Miklós (1848–1905). Különlenyomat: Bartha Miklós Összegyűjtött Munkái. Első kötet. Sajtó alá rendezte: Samassa János dr., Szmertnik István dr., Sztankovits Ferencz

dr. Budapest, 1908. című hasonmás kiadásából p. I–CXXVIII. Kiadja a Lakiteleki Tölgy Alapítvány a Rugonfalvi Református Egyházközség részére. Lakitelek, 2016. CXXVI. old. 

Az előbbiekhez szervesen kapcsolódik Gábor Ferenc író, helytörténész (Köröstárkány) írásából/előadásából való idézet: (Erdélyben) „A ’mi magyar’ történészeink legnagyobb része hallgat, vagy éppenséggel más népek történelmét helyezi előtérbe, emeli fel és tárja gyermekeink, ifjaink elé. A magyar nemzetet ért ’immár évszázados holokausztot’ elhallgatják, nem veszik tudomásul, nem ismertetik, eltakarják a nemzet és a világ szeme elől.”   

A Kárpát-medencei magyar vértanúság – történeti konferencián 13 előadás hangzik el, amelyek az Árpád-kortól a második világháború végéig, 1945-ig tárják fel az évszázadokon keresztül elkövetett magyarirtásokat, kegyetlenkedéseket. Ezek között a legvéresebbek az ún. oláh- és rácjárások voltak, amelyeknek sok százezer magyar áldozata volt. Napjainkban különösen fontos lenne, hogy nemzetünk e végzetes eseményeiről, hatalmas veszteségeiről – okulásul – a történelemkönyveink is számot adjanak.

Az előadások rövid összefoglalása – történeti időrendben

Délvidéki S. Atilla (sic!) történész (Délvidék) a „rácjárások” elismert oknyomozó kutatója arra hívja fel a figyelmet, hogy már a 16. századtól Budáig és Balatonig előrenyomuló oszmán szultáni hadak háta mögött mindenhol megjelentek a muszlim hitű rác adószedők, hivatalnokok és pasák, s a magyarságot irtó-elhurcoló rác „hullavadászok”, a martalócok. Ezzel párhuzamosan a kiirtott őslakosság helyébe nagyszámú rác telepes lakosság is felköltözött. A véres délvidéki és déli magyar alföldi lakosságcserére is építkező oszmán fennhatóság ezért a valóságban rác-kornak, „rácvilág”-nak, sőt rác uralomnak is tekinthető. Két évszázadig dúló ádáz küzdelem – valójában folytonos háború volt ez – során Magyarország déli területeiről, a Magyar Alföld jelentős részéről és a Dunántúl keleti tájairól eltűnt, elpusztult a magyar népesség háromnegyede.  

Kocsis István erdélyi származású író (Budapest) az 1784. évi román parasztfelkelés előzményeit és rejtélyeit kutatta és tárta fel s számos eddig ismeretlen, megdöbbentő tényt, összefüggést hozott napvilágra. „Miért lehet elhitetni a román lázadókkal, hogy a ma­gyar földesúr – akit nem ismernek, aki nekik sérelmet személye­sen nem okozott – meggyilkolása igazságtétel és nem bűn? Mert a papjuktól is azt hallják, hogy a magyar nemes azért dúskálhat minden földi jóban, mert valamikor, a homályba vesző múltban az ő őseiktől elvette azt a földet, ami nekik, a királyi birto­kokon sínylődő román nincsteleneknek jutott volna, ha nem jön közbe az a nagy, meg­foghatatlan igazságtalanság. A vezetők tehát a román lélekben nem is olyan rég megfogant új eredetmítoszra hivatkozhatnak. A Micu-Klein püspök által már fél évszázada megfogalmazott őshonosi jog megalapozása céljából, természetesen.”

Domonkos László író, újságíró, szerkesztő (Budapest), írásában az 1848–1849-ben, Erdélyben a román szabadcsapatok által borzalmas kegyetlenséggel véghezvitt hatalmas mértékű magyarirtásról számol be. Különös tekintettel Nagyenyed 1849. január 8. és 17-e között történt elpusztításáról. A kérlelhetetlen tények alapján leszögezi, hogy az előbbi „oláhjárások” következtében – elsősorban Dél-Erdélyben – már akkor végleg megváltoztak az etnikai viszonyok és arányok. A magyarság szinte eltűnt ezekről a tájakról, és napjainkban már csak szórványokban lelhető fel itt-ott, és éli a nemzeti megmaradását veszélyeztető sorsát, mindennapjait. És még valami: nincs negyedszázada annak, hogy 1993 őszén a nagyenyedi magyarellenes vérengzésnek irányítójának, Axente Severnek szobrot állítottak Nagyenyeden.

Makkai Béla dr. történész, kandidátus (Budapest) arra kereste a választ, hogy a dualizmus fél évszázada idején, 1867-től a Magyar Királyság keretében és annak nyolc évszázados társállamában, Horvát-Szlavónországban, illetve az akkori határain kívül, Ó-Romániában élő kivándorolt és peremlétbe került magyarság milyen erőpróbák és helytállás során tudta megvalósítani nemzeti (ön)szerveződését. A szégyent, hogy rájuk az anyaország cserbenhagyása mérje a végső csapást, a későbbi győztes utódállamok mohósága „segített” elkerülni. A magyar kormányzat támogatásával két évtized alatt kiépült egyházi-kulturális intézményrendszert Belgrád és Bukarest – még Trianon előtt – nyom nélkül eltörölte.

Csere Péter dr. jogász, történetkutató (Komárom), írásában nemcsak a kétszeres magyar miniszterelnöknek, az 1918. október 31-én meggyilkolt gróf Tisza Istvánnak állított emléket, hanem oknyomozással bemutatta a végzetes merénylet kitervelőt és végrehajtóit, köztük Pogány (Schwartz) Józsefet (később a tanácsköztársaság népbiztosa) és társait. Megcáfolta azt a baloldali-liberális legendát, hogy a volt kormányfő megölése elkeseredett „névtelen frontkatonák” ösztönös cselekedete volt. A szerző rámutatott arra is, hogy 1918 őszén Tisza István volt az egyetlen magyar államférfi, aki meg tudta volna szervezni az ország nemzeti önvédelmét. Ezért kellett hősi halált halnia.

Gábor Ferenc író, helytörténész (Köröstárkány, Erdély) megrázó írásából megtudjuk, Köröstárkány és Kisnyégerfalva magyarjai 1919. április 19–20–21-én, Nagyszombaton és a két húsvéti ünnepen váltak a három napig tartó rablógyilkosságok áldozataivá. Köröstárkányban ekkor összesen 91 ártatlan magyart mészároltak le a bevonuló román sorállományú csapatok, és az őket követő, katonaruhába bújt „oláh” környékbeliek. Nőket, férfiakat, fiatalokat, öregeket, vakokat, süketnémákat gyilkoltak halomra! A 76 férfi közül a legfiatalabb 17, a legöregebb 80 éves, és 15 nőt, akik 20 és 80 év közöttiek voltak. Egyeseket megkínoztak, vagy elevenen temettek el! Az áldozatok után összesen 204 árva gyermek maradt. Negyedszázaddal később, 1944 szeptemberében a bevonuló román katonaság ugyancsak a Fekete-Körös völgyében Gyanta, és Belényes városától északra, Magyarremete községekben egyaránt 41–41 magyart mészárolt le.

Botlik József dr. történész, kisebbségkutató (Budapest) az akkor, kezdetben kb. 800–850 ezer fős felvidéki magyarság 1945–1949 közötti, csaknem négy évig tartó üldöztetését, vértanúságát tárta fel nagyszámú forrás, szakirodalom megmozgatásával. Részletesen ismerteti a Beneš-dekrétumok és az 1945. április 5-én kihirdetett ún. kassai kormányprogram következményeit: a felvidéki magyarság teljes jogfosztását, Csehországba való tömeges deportálását, a kikényszerített magyar–csehszlovák lakosságcserét, végül az ún. reszlovakizációt. A folyamatos megtorlás következtében az 1950. évi népszámláskor már csak 354 ezer fő vallotta magát magyarnak a Felvidéken.

Dunajszky Géza tanár, helytörténész, író (Pozsony, Felvidék) a magyarok ellen elkövetett két csehszlovákiai tömeggyilkosságot tárt fel. Az 1945. kora nyarán Németországból a szülőföldjükre igyekvő 90 magyar leventét (14–17 éves fiúk voltak) Pozsonyligetfalunál szlovák katonák mészároltak le. Csehországban június 18-áról 19-ére virradó éjjel Přerov vasútállomásnál a Beneš-dekrétumokra hivatkozó parancsnokaik utasítására 265 ártatlan magyar és németajkú ember életét oltották ki a pozsonyi 17. gyalogezred katonái. Az áldozatok (120 nő, 74, főleg idős férfi és 71 gyermek, közöttük egy 4 hónapos csecsemő) a korábbi munkahelyükről a szepességi Dobsina bányavároskába akartak hazatérni.

Dupka György dr., író, történész, Gulág-kutató (Ungvár, Kárpátalja) arról számol be: az elmúlt húsz évet döntő mértékben arra fordította, hogy elegendő levéltári anyagot összegyűjtsön, illetve részben nyilvánosságra hozzon. Méghozzá azért, hogy a kárpátaljai polgári lakossággal szemben 1944 őszén és 1945 elején a szovjet katonai hatóságok által elkövetett törvénytelenségeket tényekkel, adatokkal, nevekkel alátámasztva, minden részletében feltárja. Közli, hogy az előbbi időszakban összesen 150–200 ezer főre becsülhető a Kárpátaljáról deportált magyar, német, ruszin/ukrán, zsidó és más nemzetiségű emberek, a szovjet hadifogságba esett katonák, valamint a koncepciós perekben elítéltek (köztük 19 római, illetve 129 görög katolikus, valamint 22 református lelkész, stb.), valamint a Szovjetunióban raboskodók, továbbá az erőszakosan kitelepített lakosok együttes száma. A nélkülözések, a megerőltető kényszermunka, az embertelen, az egészségügyi tisztaságot nélkülöző egészségtelen körülmények, a járványos betegségek, a fagy-, illetve éhhalál következtében az elhurcoltak 30–40%-a a GUPVI és a GULAG különböző táboraiban, szibériai száműzetésben vesztette életét. A szovjet sztálini vezetés a magyarság és németség népirtását előre megfontolt szándékkal hajtotta végre.

Vincze Gábor történész (Deszk, Csongrád megye) új szempontokat tárt fel az 1944–1945-ben Erdélyben történt magyarüldözésekkel és magyarirtásokkal kapcsolatban. Ezeknek elsősorban az volt a következménye, amire titkon Bukarestben számítottak: a világháború végén újabb 100 ezer magyar menekült el a szülőföldjéről Magyarországra. Egyes román – köztük kommunista – politikusok még ezzel sem voltak megelégedve, és további több százezer erdélyi magyartól szerettek volna megszabadulni. Ezért a magyarellenes megtorlás 1945-től „jogi köntösben” jelentkezett. Az 1946-ban működött Kolozsvári Népbíróság az etnikai bosszú egyik intézménye lett: a hivatalos román adatok szerint a 445 magyar és 33 román vádlottat ítélt súlyos börtönbüntetésre, életfogytiglanra vagy halálbüntetésre. Mindez nyilvánvalóvá teszi a törvényszék ítélkezésének koncepciózus jellegét.

Kiss Igor történész, doktorandusz (Óbecse, Délvidék) a Tito-partizánosztagok 1944. őszi délvidéki mészárlásának rövid ismertetése után, részletesen bemutatja a szülővárosában, Óbecsén történt vérengzéseket. Megdöbbentő, hogy a településen elsősorban a Centrál-kávéház épülete volt a borzalmak helyszíne, amely Óbecse központjában található. (Napjainkban a Városi Színház, valamint a Közgazdasági- és Kereskedelmi Szakközépiskola működik a falai között.) A gyilkosságoknak ugyancsak meghatározó tetthelye volt a Centrál-kávéház előtt akkoriban megtalálható köz-illemhely. Ennek helyiségeiben végeztek ki 14 magyart, akiknek tetemeit annak pöcegödrébe dobták, majd építőanyaggal, betonnal fedték le.

Bognár Zalán dr. történész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense előadásában az 1944–1945-ben „málenkij robot”-ra hurcoltak sorsával foglalkozik. Az 1941–1944 között 172 ezer km² kiterjedésű, közel 15 milliós Magyarország területéről a szovjet GUPVI lágereibe elhurcolt polgári személyek száma 260-330 ezer főt számlált, akiknek mintegy 40%-a sosem térhetett haza, mert odahalt. Ezen belül a hadifogoly státuszban ún. hadifogolylétszám-kiegészítéssel és/vagy etnikai tisztogatással elhurcoltak száma 210–250 ezer, a német nemzetiségű internáltaké 50–80 ezer fő volt.

Kosztyó Gyula történész, doktorandusz (Beregdéda), Kárpátalja 1944 őszi szovjet katonai megszállása után az ott berendezkedő kommunista hatalom első időszakát mutatja be. Különösen az egyházak üldözését és az ateista államhatalom által támogatott pravoszláv egyház térnyerését. Írásából megtudjuk, hogy az ortodoxia terjeszkedése ellen keményen szembehelyezkedő Romzsa Tódor munkácsi görög katolikus püspök meggyilkolását – korabeli kifejezéssel „likvidálását” – Nyikita Sz. Hruscsov, az Ukrán Kommunista (bolsevik) Párt, az UK(b)P Központi Bizottságának első titkára 1947 októberében hagyta jóvá, miután az ukrán Államvédelmi Minisztérium, az MGB, Hruscsov utasítására kidolgozta a merénylet részletes tervét.

A tanácskozásra előzetesen beküldött előadásokat a Kárpát-medencei magyar vértanúság – történeti konferencia elnöke, Dr. Botlik József állította össze és szerkesztette kötetbe. Az egyes tanulmányok végére – terjedelmi okok miatt – nem gyűjtöttük ki a forrásokat és a könyvészetet, mert azok a lábjegyzetekben, a vonatkozó helyen pontosan idézve megtalálhatóak. Kivéve néhány szerzőnél, akik felhasznált szakirodalmat adtak meg.

Dr. Botlik József

a konferencia elnöke

MVSZ Sajtószolgálat

8929/160705

Nemzetstratégiai konferencia

Magyarok IX. Világkongresszusa

Jövő a Szent Korona jegyében – nemzetstratégiai konferencia

Beharangozó

A Magyarok VIII. Világkongresszusa meghatározásában a magyar nemzet legkiemelkedőbb hozzájárulása az egyetemes emberiség felemelkedéséhez annak az államrendnek a kialakítása, amelyet eleink a Szent Korona tanra alapoztak, és amelyet a Szent Korona országának nevezünk. A Szent Korona országa történelmileg egyedülálló biztosítékát nyújtja az élet teljességének és szentségének, az emberi méltóságnak, rajta kívül nincs és nem is lehet életképes magyar nemzet.

Ellensége az a személy vagy közösség, aki vagy amely alkotmányos rendjét bomlasztó vagy romboló tevékenységet fejt ki, illetve a Szent Korona ellen cselekszik. Ebből következően a magyar nemzet nem ismeri el a trianoni és párizsi diktátumok általi jogtipró szétdarabolását.

A XX. században még úgy tűnhetett, hogy a Szent Korona ellenségei csak a magyarság ellen hajtottak végre nemzetgyilkossági kísérletet. Napjainkra azonban minden felelősen gondolkodó számára nyilvánvaló, hogy világrendjük az emberi élet folytathatóságát veszélyezteti. A magyarság Trianonja kaput nyitott Európa Trianonja felé.

A Magyarok IX. Világkongresszusa e kettős értelemben tűzte zászlajára Petőfi versének címét: „Élet, vagy halál!”

Nemzetstratégiai konferenciánk ezért részben folytatója a VIII. Világkongresszusnak, amit a cím megtartásával is kiemelünk: Jövő a Szent Korona jegyében. Három szekciójának címe azonban már a létfenyegetettség mai fejleményei közé helyezi e jövőt, ebben a drámai helyzetben keresi  megvalósítása lehetőségeit.

A halál civilizációja a nemzet és a család létfeltételeinek, a munkának és az otthonnak, a földiben és a szentségben való otthonosnak a rombolását vette célba. Már nem is a nemzeti, hanem a népként való fennmaradást lehetetleníti el. A halál civilizációjával a nemzetre épülő család és a családra épülő nemzet emberi rendjét állítjuk szembe. Tehát:

Halál – Migránsözön: Leszámolás Európával

Élet – A Szent Korona népe, nemzete, állama

Élet – Családodban nemzeted – családközpontú munka és társadalomszervezés

Hívunk mindenkit, aki velünk tart gondolkodásban és cselekvésben.

Bottyán Zoltán, a konferencia társelnöke

MVSZ Sajtószolgálat

8994/160526