Petőfiért! – 165 éve tűnt el, 25 éve találták meg hamvait – Hódolat Petőfi Sándornak

Huszonöt évvel ezelőtt, 1989. július 17-én tárta fel a Morvai Ferenc vezette expedíció Szibériában Petőfi Sándor hamvait. A magyar költészet messiása 165 évvel ezelőtt 1849. július 31-én tűnt el a segesvári csatában, ahonnan súlyosan sebesülten Szibériába hurcolták. A Magyarok Világszövetsége a két dátumot egyszerre idézi a magyar nemzet emlékezetébe. Július 31-én, este 8 órakor a Hősök terén figyelemfelkeltő, emlékező megmozdulást szervez

 

Petőfi a segesvári csatában

NEM HALT MEG!

címmel.

 

De ki is volt Petőfi Sándor? Hódolva nagysága előtt, mától kezdve naponta közlünk adatokat, okmányokat és képeket  Petőfi Sándor diadalútjáról, egy nagyszerű kiadványból, amely 1910 körül, a Pesti Napló kiadásában jelent meg.

 

 

 

Petőfi

 

GYŐZZÉK le a Petőfi-legendát a Petőfi-dokumentumok! A legizgalmasabb s legbeszédesebb emberi dokumentumok közül valók, mégis félreértette őket a világ. A Petőfiről való köztudat a legendákból fakadt, e legendák pedig azon a félreértésen érlelődtek. És kialakult Petőfi Sándornak két képe. Egymásnak szinte ellentétei ők. Az egyik a regényes bohéme-világ hősét ábrázolja, a másik az erkölcsi követelményekét. Az egyikben minden gyönyörűség és nyomorúság csupa kalandosság, a másikban boldogság és szenvedés az erkölcsi komolyságnak leszűrődése. A köztudat a nagy bohéme mellé szegődött. Kormos üvegen keresztül nézi a hőst, mint ahogy a napot szokták nézni, ha rája bámulnak. Azok a legendák ugyanis, amelyeken keresztül Petőfit csudálják, olyanok, mint az üvegre rakott korom, de görög-tűznek korma. S a szürkésbarna kép köré odaképzelik magát a görög-tüzet. Színes füstje gomolygását belekép­zelik a képbe. És megformálják Petőfi Sándort, a legendák hősét.

 

A másik kép az emberi dokumentumokból alakul ki. Milyen szegényes az a regényesség ahhoz az igazsághoz képest, amely ezekben az okmányokban megszólal! Kalandok csak az élet keretének részei lehetnek, de Petőfi élete végig mélységes tartalmasság. Azok a kalandok csak olyanok, mint a napfoltok, az a tartalmasság olyan, mint a nap tüze. A két kép hőse olyan egymás mellett, mint Peer Gynt és Brand. Mintha Peer Gyntet meg-megihletné az erkölcs tudata és Brandot lángra lobbantaná a fantázia. Még ettől sem lesz hasonlóvá a két kép, a legendás bohemeé és az ihletett moralistáé. Diadalra kell vinnünk a másodikat. A legnagyobb magyar moralistáét, aki a tisztaságból, az ember szeretetéből, a testvér jogáért hevülésből, a szabadságnak és az élethez való jognak azonosításából formálta meg az erköl­csiséget, s aki ennek az erkölcsnek hitvallója és vértanúja, apostola és prófétája volt. Milyen szegényes a regényesség hőse az erkölcsi követelmények apostola mellett! Ha ezt a másik, ezt a tündöklő képet diadalra visszük, a köztudatot egy vezér igazi megismerésével gazdagítjuk.

 

A költőnek jósnak és vezérnek kell lennie. Jósnak, aki az utat látja és vezérnek, aki útnak indít. És jós és vezér megmondja a sokaságnak, hogy hol is van az élet forgatagában. Nem a politikusok állapítják meg azt, hogy hol vagyunk, s hová jutottunk, hanem az emberiség költői. A nagy és a kisebb közösségek lelkülete általuk kémlelteti ki, hogy milyen a világ, s hogy hogyan függ össze a világgal. Múltjának parancsaival, jelenének kényszerűségével, jövendőjének kötelességével. Csakis azok az emberiség költői, s csakis azok a nemzeti lélek jósai és vezérei, akiknek e megismerés lehetősége megadatott. Petőfi Sándor közülök való volt. A nagy magyar renaissanceban nemzetünk és a nagyvilág összefüggését senki sem érezte meg úgy, mint Petőfi. A jelen lehetőségei dolgában tévedhetett, hiszen – politikus is volt, és tévedhetett a jövendő alakulása dolgában is, hiszen – művész is volt. Mégis igaz jós és igazi vezér volt, merta pillanatokon és a perceken és azéveken túlról közelgő jövendőt megérezte s a nemzeti lelket e jövendő befogadásának és megértésének szükségességére intette. Nemcsak intette rá, hanem a megértés és befogadás módjára meg is tanította. Mint, az apostolok, a maguk élete példájával. Az élet képe pedig nem az élet kereteiből, hanem az élet tartalmából alakul ki. Petőfi a maga életének tartalmával adta a példát. És tanított erkölcsi kötelességre, az akarat elszántságára, a fölszabadulásra, elfogultságok, balítéltek, hagyományok alól való fölszabadulásra. Ő volt minden idők legszabadabb magyarja, pedig hangulatok ésimpressziók el-el uralkodtak rajta. Odaadta nekik kényelmet, boldogulását, s azt, amit „köz-érzés"- nek hívnak, de azok a kötelékek nem nyűgözték le az emberi szabadság útján jártában.

 

Az imént Brandot említettem, Ibsen nagy drámai költeményének hősét. A „mindent vagy semmit" követelmény prédikátorát. Petőfi ennék a nagy erkölcsi követelménynek legideálisabb megszemélyesítője volt. A sokaságok lelkületének kiválottjai nem is követelhetnek egyebet, csakis „mindent". Mindent, aminek azigazságát átérezték, mindent, aminek a szükségességét vallják. Mert az az igazság és az a szükségesség az életnek célja s az életnek eszköze. És igazságnak és szükségességnek tartják mindazt, amit a fölszabadulás útján jártukban megszerettek. Delátnak sok olyant, amitől idegenkednek, amitől irtóznak, s amit azember rabságának, körülményeinek, talán a rabság okainak is tartanak: a gyöngeség, a bátorta­lanság következményeit látják bennük, amelyek rászakadtak az emberre, mikor a minden vagy semmi között gyáván töprenkedett. Mert megalkudott a rabsággal, s boldogan beérte azzal, ha az igát, a béklyókat úgy helyezték el rája, hogy nem túlságosan szorították. A fejlődés megutáltatja az emberrel ezt a kényelmet s azt a gyávaságot; a forradalom odaparancsolja a minden vagy semmi közt kígyózó félútról a „mindenhez.”

Petőfi annak aparancsszónak fanatikus hírnöke volt. A forradalom lelkéből való lélek volt az övé. Érzései a nagy forradalmi zivatar villámmal viselős felhői voltak. S hogy egy-egy villáma végigcikázott az éghatáron, hogy végigszegett a földi levegőn: égdörgése is azt dörögte, hogy mindent vagy semmit! Mindent, hogy fölszabaduljunk minden rabság alól. A próféta meglátta a szabadság jövendő lehetőségeit, s fölkínálta vértanúságát a „világszabadságnak".

 

A jós s a vezér s a vértanú mindig megmaradt művésznek. A képzelet volt művészetének igazi anyaga. A kifejezésben talán inkább hivatásának fanatizmusa érvényesült, mint a művészet. A világnak talán legnagyobb lírikusa bizonyára a világ egyik legnagyobb művészévé lett volna, ha vezéri és prófétai fana­tizmusa nem uralkodik elrajta. Mózes a fejedelmi megjelenés artisztikáját meg-megtagadta. amikor haragosan lekellett sújtani népére, vagy amikor megrettent a maga meg nem érettségén. Minden idők minden prófétái, minden vezérei, minden fejedelmei el-elvesztik artisztikus finomságukat, amikor úrrá lesz rajtuk a hivatás fanatizmusa. Michelangelo művészi hibákat követ el, elrajzol ésszertelenül formál, amikor álmát egy-egy márványtömbből indulatosan kivési. Petőfi is így tett,amikor egy-egy márványtömb­jének nekiesett vésőjével. Valahol többet vésett le, valahol elrajzolt, valahol művészi hibát ejtett a legintenzívebb művészi hév. A hivatás ihlete vitte tévedésbe, de eza megtévesztő sohasem bújik el a hiba mögé. Nyíltan, impozáns magától értéssel elénk áll s őszinte vallomást tesz önmagáról. De a hivatás ihletje, avezér ésjós, a tanító és példaadó a maga művész voltának boldogságos tudatában szenve­delmesen keresi hivatásának és a művészi szépnek összeegyeztetését. Éppen azét a hivatásáét, hogy a forradalom lelkéből osztályául jutott lelkével megihlesse nemzetét. S kialakul benne a szép halál képe. A vértanúnak szépségben kell meghalnia. Előtte apéldák. Költőké, akik hatottak reája. Azoké,akik a halált keresték, azoké is, akikre a halál úgy bukkant rá,hogy haláluk és életük diszharmonikus volt. S talán életről és halálról való töprengésébe be-betört, mint vandál martalóc, a sorvadástól való rettegés.Az elhervadásé. Oh, ahalál útján is érvényesülhet a minden vagy semmi követelménye. A sorvadás, a hervadás az életnek s ahalálnak bátortalan alkudozása. A haldoklás nélkül való halál a „minden” fanatikusának igazi halála. A szép halál. A művészi szépség a halálban. S mikor Petőfi megírja az „Egy gondolat bánt engemet” versét, a szépség fanatizmusa hatalmasodik el rajta. A szépségben meghalást aköltészet velejárójának tartja. Szépen vagy szebben akar meghalni, mint Byron és Shelley, mint Körner és Kleist.! És fantazmagóriájában egyesíti a forradalom diadalát az élet művészetének diadalával, a szépségben meghalással: a csatatéren akar elesni, s holttestén fúvó paripák száguldjanak a kivívott diadalra, a – világszabadság diadalára. Ebben a versében a legnagyobb lírikus a legnagyobb művészet magasságára törtet föl: „mindent" odaáldoz a szépségnek.

 

A Petőfi-legenda fölött diadalmaskodni kell Petőfi igaz megismerésének. A köztudatnak magáévá kell tennie azt, amit Petőfiről az ő életének kutatói és megírói megállapítottak. Kell, hogy a regényes bohéme-regekört szétoszlassa Petőfi igazi képe. A Petőfi-legendát győzze le a Petőfi-dráma. A nagyszerű sors-dráma, amelyben a hős a végzet útján jár, s nem kalandok közt csatangol, mint a legendák hőse. A forradalom lelkéből való lélek volt ő: ez volt a végzete. Nem a világrend ellen lázadó volt ő, mint a kizárólagosan szabadalmazott tragikum hősei, hanem a világrend megnyilvánulása volt. A fejlődést a maga útján egy-egy nekilendítés éri: a forradalom juttatja neki. A forradalom megérése után forradalom kitörése: világrend. S Petőfi a kitörés energiái közül való volt. Az emberiség sorsának útjelzői és úttörői közül való volt. A világrend csak fölhasználta őt, nem igaz, hogy eltiporta. Egyéni életének körülményei s a világrend szükségességei nem voltak egybevágók. Nem a forradalom bukása ölte meg őt, hanem a csatában elesett, mint ahogy a csatákban harcosok el szoktak esni. Kivált az olyanok, akik a halálban a hivatásuk szentesítését látják. Petőfi a világrendnek nem a legyőzöttje, hanem a vértanúja volt. Neki szentelte művészetét, küzdelmét, s tőle kapta fanatizmusát, hitét, akaratát. Ez a Petőfi-dráma tartalma.

 

A dráma hősének megismerésétől gazdaggá lesz a magyar büszkeség. És félrelöki hamis kincsét: a Petőfi-legenda hősének képét. Ettől a megismeréstől a nagyműveltségű nyugati magyart, a tudásra szomjas s a tanulásban gyönyörködő európait látja, ahol a legenda a kicsapott diákot, a kóbor naturalistát ünnepelte. A szerelmi mámor dalnokának minden szerelme tiszta volt. Erkölcsi követelményei a szeretkezé­seiben is érvényesültek. Az erkölcsi komolyságnak, a tisztaságnak, az embermegbecsülésnek követelményei. Nemcsak szerelmi versei, hanem életének dokumentumai is szerelmének nemes tisztaságáról tanúskodnak. Ebben a legemberibb életnyilvánulásában mindig – ember maradt. Önmagában és embervoltának minden megnyilvánulásában a nagy „emberi”-nek részét érezte, és mindig azt érezte, hogy az emberiségnek misszionáriása. Az emberiségért való fanatizmusa rászorította a maga embervoltának megbecsülésére. Az ő nagy, szent becsületessége az emberiségbe vetett hitéből s az emberiségért való missziója ihletéből fakadt. A romantika nagy elhatalmasodásának korában, a póz mindenhatóságának idejében, mikor nemcsak egyének, hanem a nemzetek is színészek voltak: Petőfi becsületes volt. Szentségesen becsületes. A legszabadabb s a legbecsületesebb magyar volt.

 

És éppen ezeket az erényeit értették félre még életében is. De még inkább halála után, az ötvenes és hatvanas esztendőkben. A félreértők sajátságos Petőfi-kultusznak vetettek alapot. Az ideál helyett torzképet imádták, de még a torzkép is lelkesítve hódított. Talán ez is beszédes bizonysága az ő nagysá­gának. Ennek a Petőfi-kultusznak a virága a regényes Petőfi-legenda. Hátha még Petőfit, a nagy, a művelt európait, aki kora minden nagy emberi lelkesedésének kifejezése volt, s aki korának megismerésre való egész vágyakozásával kereste a tudást, ünnepelték volna! Petőfit, a nyugati mozgalmak részesét, a nyugati nyelvek ismerőjét, aki legendás kalandozása közben megtanul németül, franciául, angolul, latinul, megtanul zongorázni, belemélyed régi klasszikusok világába, új mesterek szellemébe, s aki akkor legboldogtalanabb, amikor megfosztják a tanulás lehetőségétől. Azt a Petőfit, akinek könyvtárában bölcselmi, természettudományi, jogi, társadalompolitikai művek voltak, s aki a könyveit el is szokta olvasni! Petőfit, aki irtózik a léhaságtól, aki bűnnek tartja a színészkedést, s aki ezért fordul el a színészettől is. Petőfit, aki a kötelesség fanatikusa, s aki az élet egész határában, még e határ szögleteiben is, a „mindent vagy semmit" élettörvénynek érvényesülését követeli! A félreértett, a félremagyarázott, a meghamisított Petőfi Sándor kultusza is országos boldogságot fakasztott. A köztudat beérte ezzel a boldogsággal, amikor pedig a boldogságnál boldogítóbb büszkeségben lehetett volna része. Csak éppen azt kellett volna tennie, hogy a Petőfi-legenda mögé néz, hogy a romantika függönye mögött meglásson valamit a Petőfi-igazságból.

 

Csudálatos az a pszichológiai folyamat, amely Petőfi képét a köztudatba vitte s benne föloldotta. Misztikus sejtelem és könnyelmű pozitivitás e folyamatnak főhullámai. A sejtelem a valóság tényei körül kereskedik, a pozitivitás pedig romantikus mesében gyökerezik. A sejtelemnek Petőfi költészete a forrása, a pozitivitás pedig a költészetétől elvont költő köré regényes legendát jegecit. A sejtelmet az igazság ösztöne, a pozitivitást pedig a képzelet boldogsága vezérli. Ez a két energia dualisztikussá alakította a Petőfiről való köztudatot. Kettéválasztja Petőfi monumentális egységét. Különválasztja az alkotást s az alkotót. S az egyikben a genie ünnepi megnyilvánulását, a másikban a genietől független hétköznapiság fészkelődő robotosát látja. Olyannak látja, mit a tűzhányó-hegyet, amelynek tüze nem belőle, hanem a föld mélyéből fakad, míg ő maga csak a szeszélyes alakú földemelkedés. – A köztudat talán magáévá tette azt az elméletet, hogy a genie a sokaság energiáinak kialakulása. Ha az, úgy a genialitás az energiák kifejezése, de maga a genie a sokaság életének részese. Hétköznapjaié, szeszélyeié. A milieu médiuma ő. De Petőfi több volt: nem a tömegből kialakult eredő volt, hanem a világrendnek megnyilvánulása. A fejlődést és haladást sietségre nógató világrend időnkint forradalmat parancsol rá a világra. Ennek a parancsoló akaratnak a kifejezése volt Petőfi Sándor.  Élete és alkotása nem vált külön: egységesen érvényesítették a Petőfi-missziót.

 

Ez a misszió nem lehetett időszakos, nem lehettek még percnyi pihenői sem. Apostolok, próféták és forradalmárok nem élnek magánéletet és hivatalos időt. A Petőfi-missziónak eszköze az érzés volt:a szüntelen, szenvedelmes érzés. Az, akinek ez az életenergiája, nem lehet más-más munka közben és munkáján kívül. Egész élete munka, a hivatás teljesítésének munkája. Események érhetik, de ez események mindig hivatása közben érik. Petőfinek mindig a szenvedelmességét érték. És mindig azokat az erkölcsi erőket, amelyekkel misszióját teljesítette. Életének eseményei, úgynevezett  kalandjai:   mélységes erkölcsi komolysága, lelkületi tisztasága, kulturrajongása, s  az   ember iránt  érzett   áhítata  közben   érték. És alkotásai is közöttük és általuk formálódtak ki. S ezért élete és költészete egységes.  Ez a mindig és mindenekfölött érvényesülő egységesség, amely a szüntelen szenvedelmes érzésnek eredője, tette őt abszolút lírikussá. A világirodalom legnagyobb lírikusává.

 

A köztudattal a maga sejtelme valamelyest megértette ezt a Petőfit is. Misztikus a nagysága. misztikus a hatalma, misztikus a hódolat, amely éri. Vele szemben valósággal világos az a pozitivitás, amely a Petőfi-legendán élősködik s Petőfi Sándor bohémességében gyönyörködik.  Csudálatos, hogy még az irodalomban is ez a hazug pozitivitás fogott hozzá leghamarabb Petőfi diadalútjának – rendezéséhez. Ilyen pozitivisták alkották meg a hírhedt Petőfi-iskolát. Olyan bálványimádók voltak ők, akik bálványukat a maguk képére alkották meg, s azt hirdették magukról, hogy a halványuknak hasonmásai. De velük a köztudat hamarosan végzett: kivégzésükben ez az izgalmas sejtelmesség segédkezett neki. Hanem önmagát nem tudta átformálni. Még máig sem győzte le dualisztikus fölfogását. Pedig olyan diadalútján is köszöntheti Petőfit, amelyen a nagyvilág hódolt előtte. Nagy költők és esztétikusok úgy ünneplik, mint maguknál is nagyobbat, s a világirodalom oszlopai közé iktatják. Pedig nem is a művészete, hanem az egyénisége szól hozzájuk. Csak az egyénisége.   A legegységesebb lírikus egyéniség. Odakint a Petőfi - igazság már legyőzte a Petőfi-legendát.

 

                                                                                                                          GERŐ ÖDÖN

 

 

 

 

MVSZ Sajtószolgálat

8405/140716

 

 

 

 

Támogassa személyi jövedelemadójának 1%-val a Magyarok Világszövetségét!

 

 

 

 

 

 

„A Magyarok Világszövetsége, mint az összmagyarság érdekvédelmi szervezete, védőernyőként kíván működni minden magát magyarnak valló ember számára, bárhol éljen a világon. A Magyarok Világszövetsége minden magyarnak születő embert hozzá tartozónak tekint.(Alapszabály)

 

A Magyarok Világszövetsége egy pártok és kormányok fölötti nemzeti szervezet. A Magyarok Világszövetségét 1938-ban a Magyarok Világkongresszusa hívta életre saját, állandóan működő, ügyvivő testületeként. A Magyarok Világszövetsége minden magyarnak születő embert hozzá tartozónak tekint.

 

A 2004. december 5-i népszavazás a Magyarok Világszövetsége több, mint hét évtizedes történetének legjelentősebb nemzetstratégiai cselekedete.

 

A Magyarok Világszövetségének elnöke és minden tisztségviselője fizetés és tiszteletdíj nélkül végzi nemzetszolgálatát.

 

Submit to FacebookSubmit to Google PlusSubmit to TwitterSubmit to LinkedIn

TRIANON98MVSZweb 200


Az MVSZ erkölcsi alapja
Az MVSZ erkölcsi alapja
europa A magyar kérdés rendezése
nem tűr halasztást

Keresünk százezer magyar embert!

Adakozók:  590
Országok:  17  
Települések: 191  
Alakítók:  72
Összesen: (2012.04.26) 8669908 Ft

Közösségek önkormányzása az egyéni és kollektív jogok érvényesítésére



Az MVSZ erkölcsi alapja

Free business joomla templates