HomeEseményekI. Székely-Magyar VilágtalálkozóA Székelyföld örök konferencia

A Székelyföld örök konferencia

Submit to DeliciousSubmit to DiggSubmit to FacebookSubmit to Google PlusSubmit to StumbleuponSubmit to TechnoratiSubmit to TwitterSubmit to LinkedIn

A Székelyföld örök konferencia tervezett programja

2010. augusztus 14-15. Szegeden a Nagyjurtában

 

2010. augusztus 14., szombat

12.00 – Apró Juhász János, a Világtalálkozó házigazdája: Köszöntő, megnyitó beszéd

12.15 – Rácz Sándor, a Magyarok Világszövetsége tiszteletbeli elnöke: A magyar nemzet

12.30 – Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke: A székely nemzet

 

12.45 – Botos László, Groton, NY, USA, a Magyarságtudományi Intézet elnöke:

    Székelység: 8000 éves folyamatos jelenlét Erdélyben

13.15 – Dr. Borsos Lajos, Zürich, Svájc, kutató:

    Több ezer éves felsejlő múlt egy székely népballadában

13.45 – Naddeo, Michelangelo, Varese, Olaszország, kutató:

                8000 years of Székely continuity in Székelyland, 8000 éves székely folytonosság Székelyföldön  

 

2010. augusztus 14., szombat 

18.30 – Sztáncsuj Sándor József, Sepsiszentgyörgy, a Székely Nemzeti Múzeum kutatója:

    Az erősdi ásatások

19.00 – Szőcsné Gazda Enikő, Sepsiszentgyörgy:

               Székelyföldi karcolt kerámia

19.30Zakariás Attila, Sepsiszentgyörgy, műépítész:

               Székelyföld népi építészete

20.00 – Zakariás Attila kiállításának megnyitója

20.30 – Az elhangzott előadások vitája

 

 

2010. augusztus 15., vasárnap

10.00 – Ravasz István alezredes, Hadtudományi Intézet és Múzeum, Budapest:

               A székely határőrség

10.30 – Czimbalmas Tivadar, Gyergyószentmiklós:

               Pallagkultúra Székelyföldön

11.00 – Vita az I. Székely – Magyar Világtalálkozó zárónyilatkozatának tervezetéről

 

2010. augusztus 15., vasárnap

15.00 – Gazda József, tanár, közíró, Kovászna:

Meg pecsételt-e a vég? 90 év Erdély földjén

15.30 – Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány gyermekfolyóiratok főszerkesztője, Kolozsvár:

"Az igazak jövendőjét a lélek és a szellem ereje formálja" –  A hagyományainkba és nyelvünkbe kódolt igazság és jövő

16.00 – A Székelyföld örök c. konferencia tanulságainak összegzése

16.30 – Sajtótájékoztató: Az I. Székely – Magyar Világtalálkozó zárónyilatkozatának ismertetése

 

Botos László (USA)
Székelység: 8000 éves folyamatos jelenlét Erdélyben

Tisztelt székely-magyar Testvérek!

Semmiképpen sem tudnék egy átfogó ismertetést adni őstörténetünkről, amit a föld megőrzött részünkre, ha nem használnám jegyzeteimet, ezért engedjétek meg, engedjék meg, hogy így járjak el.

Az Anyaföld átmentette őstörténetünk, amely Isten rendeltetése folytán a miénk, székely-magyarok. Történelmünk kutatását, helytelenül, honfoglalással kezdik. Azt hirdetik, hogy honvisszatérésünk előtt szláv népek lakták be a Kárpát-medencét. 

Azt hiszem, elfogadhatjuk azt a bizonyságot, hogy Kárpát-medencénk sűrűn lakott, rokoni föld volt a honvisszatérés idejében is. Az őslakosságot az egymást váltó uralkodók nem ölték, nem pusztították ki; az uralkodóknak mindig nagy szükségük volt a népre, saját élelmezésük ellátása miatt.  Sőt, az utolsó jégkorszak túlélőinek népessége 10-12.000 évvel ezelőtt, megkezdte a kezdetleges földművelésre, és az állattenyésztésre való áttérést, ami megnövelte a népesség elszaporodását. Ehhez a népcsoporthoz csatlakozott egy délről bevándorló kisebb számú népcsoport, és így létrejött a Körös-kultúra népe. Az őshonosok mindig többségben maradtak. A Körös kultúra népnél gyors kulturális fejlődés állt be. Kialakítva a Vonaldíszes-kultúrát.  Megjegyzendő, hogy az így létrejött egyesülés, a Körös-kultúra népesség aránya 9%, míg az őslakosok százalékos aránya 73.3%!  A gyors fejlődést előidéző körösi kultúra népe átvette, és messze tovább fejlesztette a hozzájuk eljutott ismereteket. Igába fogta az általuk már régen háziasított szarvasmarhát (tulok) és ezzel a forradalmasított találmánnyal gazdagította az emberiséget, illetve egyszerre robbanásszerű népi szaporulatot idézett elő. Ez azt jelentette, a lakosság létszáma házaspár négy gyerek születését véve alapul, 25-30 év múlva 25.000 kezdeti létszámról 50.000-re, 50-60 év múlva, 100.000-re, és így tovább növekedhetett. 

A legújabb izotópos vizsgálat tanúsága szerint, Európa első magas műveltsége, a vonaldíszes kerámia kultúra népe, Magyarországról indult ki 7.700 évvel ezelőtt. Az izotópos vizsgálat bizonyítja mindazt, amit már Dr. Toronyi Etelka is a 70-es években bizonyított, hogy Európa Erdélyből kapta a kulturális ismereteket, a vonaldíszes kerámia népének közvetítésében. 

A legújabb régészeti kutatások szerint a Kárpát-medence volt a magyar nép kialakulásának bölcsője. A pliocén kor végén, 2.5 millió évvel ezelőtt, egy szárazabb éghajlat következtében a tenger visszahúzódott, otthagyva maga után a szárazföldet. A pliocén kor maradványai különösképpen észlelhetők Erdélyben, a barnaszén és a kősó formájában. A jégkorszak után, az éghajlat felmelegedése következtében a patakok, folyamatosan töltötték a völgyet és lassan kialakultak a folyók. A Kárpát-medencét a Kárpátokból a vizek által lezúduló hordalékok alakították ki, egy tökéletes központkereső folyórendszerrel.

A Kárpát-medence olyan terület, amelyet már majdnem abban a korban ember lakott, mikor megjelent a földön. Bizonyítani tudjuk a folytatólagos lakottságot e területen, a történelem előtti kortól, a mai napig. A föld és az ember egyaránt nagy változásokon ment át, mire elérte jelenlegi állapotát.

Az ember három fokon át fejlődött:

Első a Neander-völgyi (Neander-tal) ember, aki 80 ezer évvel ezelőtt élt, s akinek maradványait megtaláljuk Németország, Franciaország, Anglia, Kína, Afrika és Belgium területein. Magassága 155-156 cm.

Második a cromagnoni ember körülbelül 35 ezer évvel ezelőtt élt. A cromagnoni már sokkal magasabb volt, 180-184 cm magas, és a koponya űrtartalma 1400-1500 cm3. Végtagjai arányosak. A cromagnoni embert ebben az időben megtaláljuk egész Európában.

Az emberfejlődés harmadik szakában a koponya rövidebb lett, és végül gömbölyű. Mivel a rövidfejűség az emberi testi fejlődés utolsó észlelhető formája volt, ezért az antropológia azt következteti, hogy az emberiség fejlődése a rövidfejűség felé irányul.

Szükséges volt ezt a folyamatot bemutatni, hogy pontosan kielemezhessük az ásatásokat, és Toronyi Etelka vizsgálódásai után bizonyíthassuk, hogy a Kárpát-medence a homo-premigenius időtől kezdve folyamatosan lakott volt, és hogy ezen a meghatározott területen az ember gyorsan fejlődött. [1]

A magyar régészek mindjárt a tudományág indulásakor jelentős sikereket értek el, mert az „ember” három fejlődési fokát megtalálták a Kárpát-medencében. Danca János a Heves megyei Subalyuk barlangban egy teljes Neander-völgyi csontvázat talált. E csontváz felfedezése igen fontos, mert bizonyítja, hogy a Neander-völgyi ember itt a Kárpát-medencében is élt, mint Európa többi részein. Magyar régészek a Kárpát-medencében ugyancsak sikeresen kiástak cromagnoni (vagy homo-sapiens) maradványokat a diluvial rétegből.

A Földtani (Geológiai) Társaság 1871. május 10-i ülésén Hantken Miksa bemutatott egy koponyát, amelyet az Esztergom környéki Nagysápi-barlangban talált. E koponya hitelességét az egész világ tudósai elismerték. Ez a lelet azt bizonyítja, hogy a diluvium végén a Kárpát-medencében, a legfejlettebb emberi tetem a rövidfejű típus volt. Rutat, a híres belga professzor azt javasolta, hogy a brachycephalic diluvial-kori koponyát nevezzék el „Nagysápi típusnak”. Ez az embertípus a későbbi bronzkorban 36 százalékát tette ki a Kárpát-medence lakosságának, és kitűnt, hogy a hosszúfejűség ritkább lett. [2]

A Kárpát-medence nemcsak az emberiség fejlődésének egyik bölcsője. 35.000 évvel ezelőtt, mikor a cro-magnon ember megjelent a Kárpát-medencében, a kulturális fejlődés ezen a területen már egy fejlettebb fokon állt, mint a világ többi részein. A Szeleta-barlangban, amely Észak-Magyarországon a Bükk-hegységben található, nagy mennyiségű levél alakú lándzsafejeket ástak ki. Sehol a világon nem találtak ilyen tökéletes alakú, formájú lándzsafejeket. A radiokarbon-elemzés és a virágpor vegyvizsgálata azt mutatja, hogy ezek a tárgyak a Würm I. és II. jégkorszak közötti (interglacialis) korból (60.000 és 30.000 évekből) valók. A régészeti kutatás szerint a Kárpát-medencében a Würm I. és II. interglaciális korban a lakosság nemcsak barlangokban lakott, hanem nyílt településeken is. Ezek ovális alakú lakóhelyek voltak, amelyeket a folyók mentén találtak meg, az Ipoly, Vág, Hernád és a Duna-kanyar területén, a Balaton partvidékén, a Duna, Tisza, Olt, Maros, Körös folyók mentén.

Az 1955-56-os felszíni ásatások azt bizonyították, hogy az őslakosság faluk láncolatában élt. Ilyen falu jellegű települések: Pilisszentmárton, Pilisszántó, Szob, Zebegény, Szeged, Öthalom, Nógrádverőce, ahol a közösségi élet talán első volt a világon. A dunai aurignacian-kor emberei ilyen új típusú településen éltek 30 ezer évvel ezelőtt, s több ezer évvel, mielőtt a többi európai ember elmerte hagyni barlangját.

Az előbb említett felszíni ásatás bizonyította, hogy az ősember az I. és II. Würm-kortól kezdve csontkaparókkal a föld megmunkálását kezdték el. Gordon Childe írja, hogy a földet megművelték a folyók mentén, a Dráva-folyótól a Balti-tengerig és a Visztula-folyótól a Meotisz-ingoványig (Azovi-tengerig). Már a kőkorszakban, fedeles házakban, falvakban éltek, amelyek cölöpökre épültek. Ez a cölöpös építkezési forma a Kárpát-medencéből indult ki.

Háziasították a vaddisznót és a lovat. Nagyon kevés fegyverük, azaz vadászeszközük volt, amely azt mutatja, hogy földművelő és nem halász-vadász nép volt. [3]

A lakótelep környékén a Kárpát-medencében a földművelés oly széles körben folyt, hogy az ehhez kellő szerszámok nagybani előállítására volt szükség. Az emberek itteni tevékenységeik olyan előrehaladottak voltak, hogy egy falurendszerben éltek, a különböző eszközök készítésével kapcsolatban egymásra voltak utalva, és így fejlődtek ki a mesterségek. A Hont megyei Csitári-hegységben nagy mennyiségű kőszerszámok kerültek elő, mind egymás mellé rakva, betakarva, mintha itt raktározták volna. Szántás közben véletlenül fedezték fel a szerszámokat. Máshol a világon ilyen jól dolgozott szerszámokat nem találtak. A Würm I. és II. jégkorszak közötti korban már találunk nyílt területű települést és kezdetleges földművelést. Ez volt az első földművelés a földön. A Kárpát-medencei ősnép volt az, aki elsőnek hagyta el a barlang biztonságát, és megkezdte a nyíltszíni települést. Marija Gimbutas szerint kőszerszámokat találtak egy boldogkőváraljai gödörben, „a falu lakói különösképpen kőszerszámok előállítására és azok kivitelére szakosították magukat.” [4]

Sir Leonard Woolley és Jacquetta Hawkes a Sesklo-kultúrát emelik ki, mint Európa legrégebbi kultúráját, K. e. 6000-5000-re datálva. [5] Toronyi Etelka ezt nevezi elő-székely kultúrának.

Egy különböző nemzetiségű régészcsoport 1950-ben az Olt folyó völgyében egy ősi várost, Erősdöt ásta ki a Háromszék közigazgatási területén, ami K.e. 6000-ben a városrendezési terv szerint széles utcákkal és tágas terekkel épült. A lakosság kényelmes, több szobás lakásban élt, a házak kertekkel körülvéve. Kerámiás kályhákkal voltak fűtve, melyet az épület közepén helyeztek el. A ház bejáratát fafaragással díszített kapuval szépítették. Hasonló a mostani székely kapukhoz. Ezek a több ezer éves házak majdnem tökéletes másai a mai székely házaknak. Egy székely ház büszkesége még ma is a faragott (székely) kapu és a kerámiatűzhely, mint ahogy ez 6000 évvel ezelőtt is volt. (Székely kapukat, Ceaucescu időben rumén parancsra ledöntötték, felégették, hogy ezzel a magyar múltat eltöröljék. Néhányat rumén hagyománynak tekintenek.)

Erősd romjai között egy égetett, mázas kerámiát találtak, kígyózó-hullámvonalas díszítéssel, amely egyezik a jelenleg is használt székely kerámiamintával. Több kerámiatárgy került elő a Körös-kultúra központjából. Ugyancsak hasonló a kidomborodó kerámia más kulturális központból, csak éppen 3000 vagy 4000 évvel későbbi korból.

1967-ben egy másik megtervezett várost ástak ki a Vaskapu környékén, Lipinski-Vir-ben. 41 épületet tártak fel, mind Erősdhöz hasonlóan tervszerűen épültek. A Lipinski-Vir építkezés azonos az erősdi rendszerrel, és a házak stílusa és az itt talált kerámiadíszítés is ugyanaz.

Radics Géza elmondása után a dunántúliak hatalmas nagycsaládi 20-40 négyzetméteres gerendaházakat építettek. Feltételezi, hogy e hatalmas építmények nevének emléke került a német és angol nyelvekbe, német Haus és angol house alakban. [6]

Mi, „barbár” magyarok, sok említésre méltó eszközt adtunk az emberiség fejlődéséhez. Az egyik ilyen a kocsi megismertetése, amely lehetővé tette a belterjes letelepedést. A kocsi használata a mi közvetítésünkkel terjedt el nyugaton.  A Nyugat ezt a közlekedési eszközt vette át a magyar nevével együtt. Németül „Kutsche”, franciául „coche”, angolul „coach” és olaszul „coccio”. [7]    

Az elő-székelyek fejlesztették ki a korongon pörgetett kerámiakészítést, a mázas kerámia elállítását és azt az építkezési kultúrát, amely átterjedt a Balkán-félszigetre, az egész Égei-tenger partvidékére, Kis-Ázsiába, a Földközi-tenger, a Kaukázus területeire, az Aral-tenger vidékére és messze keletre. Kezdete a Duna I. és II. korának, mint a többi nyugati civilizációnak, melyek mind innen a Körös-kultúrkörből fejlődtek, haladtak előre.

Dr. Toronyi Etelka szerint az elő-székelyek a mázas kerámia munkálata közben fedezték fel a fémolvasztás eljárását. Olyan területen éltek Erdélyben, ahol nemcsak a réz, hanem az ón is megtalálható volt, tisztán és érceikben. Ezért ez eléggé meggyőző érv, vagy döntő bizonyíték arra, hogy a székely nép volt az, aki elsőnek találta fel a bronz elállítását. Ezt az ismertetést alátámasztja, azaz igazolja a Kárpát-medencében előkerülő nagy mennyiségű bronztárgy. Továbbá az, hogy a Kárpát-medencében kiásott majdnem minden rézszerszám a csiszolt kőszerszámok másolata. A természeti adottságok következtében az elő-székelyek a rézkor idő előtti szakaszában használták a rezet, és ezért a tárgyak kidolgozása idővel mindig kifinomultabb.

Dechelette, a híres francia bronzkorkutató, a bronzkori tárgyak lelethelyeiről és idejéről egy névsort készített. Ez a táblázat is mutatja, hogy a legkezdetlegesebb bronzkori készítményt Nyugat-Európában K.e. 2000-re datálják, ugyanakkor a Kárpát-medencei bronztárgyakat, melyeket a székelyek gyártottak, K.e. 4000-ből származtatják. A Torontál megyében talált fokoson székely rovásírás jelei láthatók, amely K. e. az 5000. évből való.

Jan Briand megállapította, hogy az erdélyi leletek a bronzkor legnagyszerűbb emlékei. [8] A bronztárgyak gazdag sokaságának tanulmányozása közben arra a következtetésre jutott, hogy az elő-székelyek voltak azok, akik ón és réz összevonásával létrehozták a bronzot. A történelem előtti kor kultúrájának megalapítói az elő-székelyek voltak. Erdély lakói és mi magyarok, egyenes ágú leszármazottai vagyunk az elő-székelyeknek. A bronzfokos, melyet Tordoson találtak 7000 éves. Az ugyancsak Tordoson, a Torma Zsófia által kiásott kerámiák és kerek pecsétek (amelyeken hasonló bevésések vannak) kora ugyanaz (7000 év), mint a bronzfokosé. Varga Csaba Jel-Jel című művében bizonyítja rovásírásunk ősiségét.

John Dayton írja: „Az európai bronzkor megelőzte a közel-keletiét.” [9] „Az ón nem található Közel-Keleten, az Kínából vagy Európából került elő.” [10] Dayton hangsúlyozza, hogy a réz érceiben Közép-Európában és a Kárpátokban nagy mennyiségben létezik. [11]

Miske Kálmán régészünk már a korai 1900-as években tudatta a Velem Szt. Vid-i (Magyarország) ásatások eredményét. Cáfolhatatlan bizonyítékot hozott fel, hogy a Nyugat-Európában elterjedt bronzkor a Velem Szt. Vid-i bronz elterjedésének a következménye. [12] Antimonércet bányásztak a Rohonc-hegységben – jelenleg Burgenland, Trianon (1920) előtt Nyugat-Magyarország –, közel Velem Szt. Vidhez. Az antimon bányák a mai napig is működnek. E bányatelep magyar neve: Szalonak. John Dayton kijelenti: „A bizonyíték halomra gyűlik, hogy a kereskedelem nagy területre terjedt ki Nyugat-Európában, a K.e. 3. évezred alatt.” [13] A bronzkori tárgyak megtekinthetők Nyugat-Európa múzeumaiban, és mindezeket Velem Szt. Vid-en gyártották. Miske Kálmán említi, hogy a bronzkorban a bronzot réz és ón ötvözetéből állították elő, de a Velem Szt. Vid-i eljárás kivétel volt, mert itt antimont használtak az ón helyett. Ez egy megfellebbezhetetlen bizonyíték arra, hogy az antimon bronzot itt Velem Szt. Vid-en gyártották. John Dayton ismételten kijelenti, hogy antimont nem bányásztak Közel-Keleten. [14]

A Kárpát-medence már a bronzkorban sűrűn lakott terület volt. A régészek 94 embermaradványt ástak ki, melyek kora 2,5 millió éves. A vértesszőlősi koponya 500.000 évet datál. [15]

A neolit-kor embereinek a legfontosabb anyaga a szerszámkészítéshez az obszidián kőzet, melyet az ősember szerszám- és fegyverkészítésre használt. (Az obszidián vulkanikus salak, finom kőzetszerkezete miatt hasonlít a fekete üveghez.) Három obszidián bányát tártak fel a Kárpát-medencében, úgymint Tarcal, Tokaj és Csitár, ahol nagyszámú szerszámot találtak elraktározva.

Fényes Elek írja, hogy az obszidián és a só kereskedelmi útjai a Kárpát-medencéből indultak, a borostyánkő-, gyöngy- és selyem utak a Kárpát-medencét szelték át, mivel ezen járatok mindig sűrűn lakott területet igyekeztek választani. [16]

A neves angol régész Sir Leonard Woolley írja: „A legalkalmasabb és könnyen felismerhető ismertetőjele a civilizációnak az írás művészete.” [17] A Tatárlakán talált talizmánok egyik amulett ősi írásformája K. e. 5000 évre datálható, ami arra utal, hogy az írást Erdélyben, a Kárpát-medencében találták fel, és nem Sumériában, Mezopotámiában.

Ez azt bizonyítja, hogy civilizációnk Erdélyből indult ki.

2010. június 12.

 

A szerző/előadó a Magyarságtudományi Intézet  elnöke (USA, Groton, NY.)

 



JEGYZETEK:

[1] Toronyi Etelka, Herceg Hohenlohe zu Langenburg Lajosné:  A Kárpáti-medence a kultúrák bölcsője és a magyarok őshazája, Buenos Aires, 1974, 10 old.

[2] U. o. 10 old.

[3] Childe, Gordon: The Bronze Age, Cambridge, 1930

[4] Gimbutas, Marija: The Civilization of the Goddess, New York, 1991

[5] Woolley, Sir Leonard and Hawkes, Jacquetta: Prehistory and the Beginnings of Civilization. UNESCO, 1963. 243, 251 old.

[6] Radics Géza: Eredetünk és őshazánk, Magánkiadás, 1992

[7] Padányi Viktor: Történelmi tanulmányok. Münich. 1959. 58 old.

[8] Briand, Jan: L’Age du Bronze, Paris, 1959.  Toronyi Etelka: I. m. 17 old.

[9] Dayton, John: Minerals, Metals, Glazing and Man. London, 1978.  50 old.

[10] U. o. 50 old.

[11] U. o. 75, 80 old.

[12] Miske Kálmán: „Die Bedeutung Velem Szent Vid als Prehistorischen Guss-Statte mit Berücksichtigung der Antimon-Bronzfrage.” Archiv für Anthropologie, Neue Folge, Braunschweig, II. könyv. 2. 1904: 124-128 old. Dayton: I. m. 66 old.

[13] Dayton, John: I.m. 72 old.

[14] U. o. 142 old.

[15] Howells, William W.: „Homo Erectus”, 1966. Human Ancestors, Scientific American 1979, 85 old.

[16] Fényes Elek: Magyar geológiai szótár.

[17] Hawkes, Jaquetta and Woolley, Sir Leonard: Prehistory and the Beginnings of Civilization, NY. 1963. 359 old.

Zsigmond Emese (Kolozsvár)
A hagyományainkba és nyelvünkbe kódolt igazság és jövő

AZ IGAZAK JÖVENDŐJÉT
A LÉLEK ÉS A SZELLEM EREJE FORMÁLJA
Wass Albert

Nehéz feladatot kaptam a konferencia szervezőitől: komor valóságunkon felülemelkedő, biztató, erőt sugárzó gondolatokat kellene megfogalmaznom magyar-székely nemzetközösségünk jövőjéről, küldetéséről. Nehéz biztatni azt, akit sodor az ár, ver a jég, tévútra visznek vezetői, elárulnak írástudói. De talán mégis sikerül megtalálnom értékeink és igazságunk rendtartó és erőt adó szavait, hiszen asszonyként, anyaként, nevelőként erre hitelesített a Teremtő: őrizni a tüzet, világra hozni, nevelni és védeni a gyermekben megtestesülő jövendőt.
Jövőnk a gyermek és a szeretet.
Szeretni nem tudó, nem merő, a gyermeket nem áldásként váró asszonyainknak, férfiúinknak csak a magyar oltárra kellene tekinteniük. A csíksomlyói Szűzanyára, a kolozsvári Szent Mihály-templom gótikus oltárára és sok hasonlóra szerte a Kárpát-hazában. Ott bezzeg nincs szerepzavar: középen sugárzik az anyaság,k mint a legfőbb érték, egységben a világmindenséggel. A Gyermeket karján tartó Babba Máriát az örök Istent jelképező Nap öltözteti fénybe, áldja meg. A Szűzanya a Holdon áll, annak minden élőt sarjasztó, növelő, mindig megújuló erejére támaszkodik. Két oldalán az őt védő férfiak: Szent István, a törvénytevő és Szent László, a vitéz lovagkirály.
Értsük meg, építsük magunkba a magyar oltár üzenetét: csak az élet számít. Az asszonyok dolga, hogy szeretettel, a férfiaké, hogy bölcsességgel, bátorsággal óvják a gyermekben megtestesült életet.
Hát ezért van az, kedves – bátran és folyton, ám olykor nem a legjobb irányba siető – férfiak, hogy az anyának, a nevelőnek az idő nem fontos, csak az élet számít, és a szeretet, mely lételeme az életnek. Hiszen teljes élet nem fogan, nem születik, és nem növekedik szeretet nélkül. Korunk restelli, és érzelgősségnek bélyegzi, pedig a szeretet nem gyöngeség, hanem a legnagyobb erő. Átviszi tűzön-vízen az anyát, feleséget, és rendezi a férfi lelkét, hogy ereje ne gyilkos durvaság, hanem óvó, védő biztonság legyen. Gabriel García Márquez nagyszerű regényében, a Száz év magány-ban Ursula nagymama bölcs derűvel mondja: a nyugtalan, örökké újat kereső férfiak feladata, hogy előre vigyék a világ szekerét, a nőké, hogy szeretetükkel összetartsák, nehogy a nagy sebességtől szétessen.
Legfontosabb feladatunk – asszonyként, de férfiként, sőt magyar, székely közösségként is – hogy a szeretetet visszaállítsuk jogaiba. Nem a megalázó alárendeltséget, nem a bárgyúságot, mely eltűr minden gonoszságot, pimasz cinizmust, hanem a méltó, igaz, mellérendelő szeretetet. Amelyet a mi népünk sok ezer éve megnevez, ismer, és gyakorol nyelvben, székely székek törvényeiben és családban egyaránt. A Teremtőtől elszakadt emberiségnek Isten Fia próbálta újra megtanítani ezt a törvényt, ám megátalkodott szeretet-gyilkosok a Megváltót megfeszítették, új szövetségét meghamísították. De idejük fogytán, miként a mi erőnk és türelmünk is. Kérdezzük is váltig Szabó Lőrinccel:
Mi lesz, ha megjő Krisztus és
új országot teremt a földön,
ha elhullanak a banditák
s nem lesz több harc, se kard, se börtön,

ha égi szerelmét a földi
szükséghez szabja ama Bárány
s újra megvált – óh, nem a jók,
de a gonoszok vére árán:
hazám, boldogtalan Európa,
ha túléled a harcok végét, 
elbírod-e még te az Istent,
a Szeretetet és a Békét?

A szeretet mozgat napot és csillagot. Amilyen biztató Dante Isteni színjátékának ez a sora az igazak, olyan fenyegető lehetne a gonoszak számára – ha megértenék, ha komolyan vennék.. Talán úgy tűnik, hogy a földön most vesztésre állnak a szeretet hadai. De hogyan veszíthetne a napot és csillagot mozgató Mindenható? Éljünk ismét törvényei szerint, és győzni fogunk. Ismét, hiszen valaha a szeretet mellérendelése igazgatta magyar életünket. Nem a ma szent tehénként tisztelt demokrácia, hiszen az csak álarcként viseli ordas ábrázatán a kérődző népakaratot. Igazi demokrácia még soha sehol nem működött. Annál inkább a teokrácia, Isten törvénye, a méltányosságon alapuló mellérendelés. 
Mit jelent hát az anyanyelvünkbe kódolt mellérendelés, szabadság, egyenesség?
Szabó Dezső ezt vallja: A nyelv a gondolkodás módja. A nyelv tükre és egyben alakítója népünk gondolkodásmódjának, világképének, erkölcsének. Ősi nyelvünk Isten törvényeit hordozza, és tartatja meg velünk, akár akaratunk ellenére is, öntudatlanul is. Hát még, ha felismerjük, tudatosítjuk ezeket a belső erőket! Mosolyogni való a nyelvművelők büszkesége, hogy ők őrzik meg nyelvünket. Éberségük persze fontos és szükséges, bár legtöbbször eredménytelen. De alázattal és végtelen hálával kellene megérteniük, megértenünk, hogy az egymásrautaltság kölcsönös: ha megtartjuk anyanyelvünket, ő is megtart bennünket. Nem a föld, nem a folyók tartják össze a nemzetet, hanem a nyelv – ismerte fel Kisfaludy Sándor. Németh Lászlógyönyörű párhuzama szerint pedig: A vér hordja a test öröklését, a nyelv a lélekét.  A nemzet egyéniségét őrző leghatalmasabb mű: a magyar nyelv.
Magától adódik a következtetés, hogy akinek földünkre, folyóinkra fáj a foga, aki ezt a nemzetet meg akarja törni, összetartó erejével, lelkével, egyéniségének őrzőjével, a magyar nyelvvel kell kezdenie. A felismerést tett követte: hadrendbe álltak a nyelvújítók. Kelletlen, hívatlan. Hiszen Bornemissza Péter és a Biblia-fordítók erőtől duzzadó nyelvét csodálva, elemezve ugyancsak Németh László fogalmazta meg azt is, hogy: A magyar nyelv titkos súlypontja a régiségben és a régiséget őrző népnyelvben van. Legnagyobb nemzeti íróink meg sem születtek még, s a magyar nyelv ép és gyönyörű volt.
Ezt az ép és gyönyörű, de legfőképpen nemzetmegtartó erejű nyelvet bélyegezték szegényesnek és bárdolatlannak a nyelvújítók, hogy tüstént hozzáláthassanak a pallérozásához. Szorgos vakolókanaluk befalazta nyelvünk égre nyitott kapuit, idegen habarccsal tömte be éltető törvényeinek hajszálérrendszerét. Hiába tiltakozott ez ellen Arany János, Révai Miklós és még annyian. Érdemes beleolvasnunk Révai kétszáz éves, haragtól és erőtől duzzadó mondataiba, hiszen nemcsak tartalmuk igaza, hanem árnyalt, pontos formájuk is cáfolja a gyökértépő nyelvújítás szükségességét: A régi, ősi, tiszta, bőv nyelvnek híre nélkül, annak minden hasonlósága ellen, bédult eszök után, éktelen új szavakat koholnak: a mellyek helyett régen vagynak már más, jobb, alkalmasabb, igaz magyar szavaink. Ilyen „bédult ésszel” koholták például hitet sugárzó, költői erejű csodahalott szavunk helyett a siváran materialista tetszhalott összetételt. Anyám, édesanyám, eresszen el engem csodahalott látni... Földhözragadt nyelvükön így hangzana Görög Ilona balladája: Anyám, édesanyám, eresszen el engem tetszhalott látni... 


A csíksomlyói főoltár: középen a Szűzanya a kis Jézussal, kétoldalt Szent István és Szent László királyok

Hadd cáfoljuk egyetlen példával azt a nyelvújítói aggodalmat is, miszerint nyelvünk alkalmatlan lenne a tudományok művelésére. Micsoda fejlett fizikus-tudomány és természetismeret rejlik például felhő szavunkban! Őseink tudták, hogy a víz hő hatására, párolog, hogy a pára könnyű, és felszáll, tehát az a duci, fehér angyalka-párna ott fenn, az égbolton: felhő.
De lássuk néhány nyelvünkbe kódolt jellemzőjét a magyar népléleknek, világképnek, erkölcsnek. A holisztikus világszemlélet szerint az egész a résszel szemben elsődleges és magasabb rendű. Rokon ez a kisgyermek, a természeti népek és a teremtésfilozófia globális látásával, mely az egészet, a lényeget látja anélkül, hogy részletekre bontaná. Az isteni egységben még kerek egész két fele a nő és a férfi, a jin és a jang. Erre utalnak nyelvünkben a feleség, életem párja kifejezések. A magyar nyelv egységben látja a világot, nem nemekre osztva. Ez nem primitívségének, hanem ősiségének egyik bizonyítéka: a névszói nemek hiánya az Isteni egységből való kiszakadás, a megosztottság előtti állapotot tükrözi. A főnevek nemek szerinti megosztása az új nyelvekben – és itt az ógörög, a latin is újnak számít a több tízezer éves ősnyelvhez képest – a részeire széthullt világ, a „minden egész eltörött” bizonytalanságára vall. Ugyan mi indokolja azt, hogy a kanál hímnemű, a villa nő-, a kés semleges nemű legyen? Vagy lehet-e semleges nemű a leány? Az Isten és a természet törvényeit egyaránt megcsúfoló, családbomlasztó irányzat, az újsütetű genderizmus szerint miért ne lehetne. Sőt a társadalmi nem felülbírálja a biológiait: nem kell anyává, apává, még csak nővé és férfiúvá sem nevelni a gyermeket. Nőjön semlegesneműként, és felnőtt korában majd eldönti azt, ami az ép ösztönű és ép eszű teremtményeknél már magzatkorban eldöntetik.
Agyonhallgatott és elfeledett nagy nyelvészeink tudták, hogy a magyar nyelv alapja az egyszótagos gyökrendszer, melyben az értelmet a két mássalhangzó hordozza, a közöttük álló változó magánhangzó árnyalja, a hozzájuk ragasztott újabb gyökök, toldalékok pedig végtelen számú új szóvá ágaznak-bogaznak, dús szóbokrokká terebélyesednek. A Czuczor-Fogarassy szótár vaskos kötetei, Karácsony Sándor nyelvtana ezt a gyökrendszert írja le, mint a magyar nyelv tömörségének legfőbb forrását. A gyökrendszerre mutat vissza nyelvünk ősi, egyszótagú alapszókincse. Beleborzongunk nyelvünk mélységeibe, ha csupán egyetlen szógyökünkről lefújjuk a kollektív felejtés porát, és eredeti, valódi jelentése szerint kezdjük helyére illesztgetni. A szer kezdetben rendet jelentett. Szertelen szavunk még őrzi ezt a jelentést, de mennyivel többet mond ezzel az értelemmel telítve a szerződés, szerfölött, szerét ejti, szerszám, szeres település, szervez, szerel szavunk. A szerelem, a szeretet pedig – egyedül a mi nyelvünkben – a tűz, a víz, a föld, a levegő mellett a legfőbb, az ötödik elemként, szervező elvként Isten rendjét hozza el földi világunkba. Ahonnan pedig ez a rend, a szer-elem hiányzik, ott jelenik meg a fél-elem mint a páros kerekség, az egység, a teljesség legszomorúbb hiánya. Az ember egyedül fél – szárnyaszegett, és retteg. Lám, nem véletlen, pusztán alaki egybeesés, mint azt a mai nyelvészet tanítja, hanem egyazon szógyökünk igeként és névszóként mélyen összetartozó jelentése, akárcsak ég, ér, vár szavunk esetében.
Mély filozófiai üzenete van nyelvünk tulajdonszemléletének: a birtokolni ige helyett a nekem van alakot használjuk, amely tiszteletben tartja a birtok tőlünk függetlenül való létezését is, alázattal fogadva el a Teremtő döntését minden tulajdonunk fölött. 
Népünk régotthon van ebben az élettérben. Ember és természet szoros szövetségének aranykorát idézik költői erejű metaforáink, melyek testrészek nevével fejezik ki a táj elemeit, vagy állatok, növények tulajdonságaival az emberekét: hegygerinc, barlangszáj, kutyahűség, nádszálkarcsú. Szólásaink is akkor születtek, amikor az ember benne élt a természetben, állat- és növényközelben csodálkozott rá a teremtett mindenségre. A fa nyelvünkben, meséinkben, díszítőművészetünkben egyaránt összetett, ősi jelképpé vált. Az életfa az ember földi útját rajzolja meg a meghasadó magtól a felfele kérő, lefele adó, termő ágakig: feladatunk Isten felé vezetni lelkünket, és itt a földön továbbadni az életet. A világfa a magyar világlátás képi megfogalmazása, a mindenség jelképe, az alvilágé, a földi lété és a lelkek birodalmáé. A gyökér és koronaszimmetriája a teremtés alapelvét árulja el: ugyanaz van lent, mint fent, kint, mint bent, a mikro- és a makrokozmoszban.
A magyar nyelv tükre népünk jellemének is. A magyarul, magyarosan, magyarán szócsalád is árnyaltan utal erre. Magyarán megmondani azt jelenti: egyenesen, nyíltan beszélni. Aki embernek kevés, magyarnak nem alkalmas – védi humorral, de a határőr székely konokságával közössége ép erkölcsi rendjét Tamási Áron.
Egyenes jellemre vall a magyar szóhangsúly, mondathangsúly, szórend és beszéd-dallam. Nem köntörfalazunk, nem lebegtetjük a mondat közepéig vagy éppen a végéig azt, ami fontos, mindjárt a mondat elején megmondjuk, hangsúlyozzuk és legmagasabban intonáljuk a lényeget. A szóban is mindig az első szótagot hangsúlyozzuk. A dallam ereszkedő, föntről kezd, és a mondat végére elcsitul. Csak akkor emelkedő, ha kérdezünk, és ezt nem jelzi kérdőszó. 
A nyíltság, az ésszerűség, a fontossági sorrend alakította név- és dátumhasználatunkat is: hiszen napnál világosabb, hogy nem a keresztnév és nem a nap, a hónap a fontosabb, hanem a családnév illetve az év.
Kiejtés szerinti írásmódunk egyszerre bizonyítja nyelvünk, műveltségünk ősiségét, népünk egyenes jellemét és célratörő gondolkodását. A mi helyesírásunk nem agyafúrt, nem körmönfont, hanem egyszerű és kézenfekvő: ami szívemen, a számon és ugyanolyan alakban – a tollamon. Szavaink túlnyomó többségében azt írjuk, amit ejtünk. Csak az a fránya ly ne volna! – sóhajt fel erre a kisdiák. Pedig az éles fül a j és az ly ejtésében is felfedezheti az árnyalatnyi különbséget. Nem is beszélve a ma már egyre több gondot okozó hosszú-rövid hangokról. Azok különbségét a süket is hallaná, ha helyesen ejtenénk őket.
Abból, a nyelvünkbe is belekódolt szabadság- és függetlenség-eszményből, amely nélkül sem az alföld magyarjai, sem a keleti végek határőr székelyei nem tudnak élni, talán Sir John Bowring angol nyelvész sejtett meg legtöbbet bő kétszáz évvel ezelőtt: Ez egy olyan nyelv, melynek logikája és matematikája a feszített húr erejének kezelhetőségével s rugalmasságával bír. E nyelv a legrégibb és legdicsőségesebb emlékműve a nemzeti önállóságnak és szellemi függetlenségnek.
Független és szabad a mellérendelő szerkezetű, önállóan is megálló mondat, a szó, de még a picinyke igekötő is. Szellemes példája ennek a széles e hazában ismert szűkszavú mese: Az úgy volt, hogy reggel nyolckor az ágyból fel, a zekét a vállamra, a botot a kezembe, s az utcára ki. Vagy a szögedi teniszezők párbeszéde: – Hol a labda, Sándor? Mögötted? / – Mög.
A hivatali nyelv latinos alárendelő szerkezetei, előre-hátra utalásai, lebegtetése merénylet anyanyelvünk, gondolkodásmódunk természete ellen: szándéka nem a világos közlés, hanem a ködösítés. Hadd ne értsen semmit, és rettegjen az adófizető, ha ilyenszerű levelet kap: Fent jelzett határideig történő nemfizetés esetén és megkeresés hiányában bírságkiróvást eszközlünk. Magyarán ez csak annyit jelent, hogy: Ha nem fizet idejében, és nem keres meg minket, megbüntetjük.



Etruszk szarkofágok

Nyelvünkben is hordozott szabadságunk és igazságszeretetünk fényes példája a székely társadalom ősi rendje, a már említett szeres települések, a tizesek, a közbirtokosság és a székek hajdan jólbevált intézménye. A társadalom-tudomány ma spanyolviaszként fedezi fel, és szubszidiaritásnak nevezi a közösségi önrendelkezésnek azt a mellérendelésen alapuló formáját, amelyet a székely székiség fogalma tökéletesen kifejez, és egykor eredményesen meg is valósított.
A bevezetőben említettem még egy szeletét hagyományos magyar életünknek, amelyben tökéleteen megvalósult az igazság, a mellérendelés, a szeretet rendje. Ez pedig a család. Nem a „jogod van hozzá, a kényeztesd magad, a nyitott párkapcsolat” ma dívó liberális, demokratikus maszlagja, hanem a hites uram, párom, fele-énem méltányos életszövetsége valósult meg a magyar családban, melyben a férfi védelmező családfővé, a feleség nagyasszonnyá tudott nemesedni. Nyelvünk, szellemi és tárgyi népi kultúránk egyaránt bizonyítja ezt. S minthogy Alinei professzor óta nem kell érvelnünk a közös etruszk-magyar gyökerek mellett, legszebb példájaként ennek a családi mellérendelésnek, álljunk meg csendesen néhány etruszk szarkofág előtt. Azt kívánom minden hallgatómnak, hogy megtalálja igaz párját, akit az örökkévalóságban is így emeljen maga mellé, így öleljen, ilyen, nem múló szeretettel, érdeklődéssel nézzen, hallgasson.
Mindenen okulva tanít, s az élethez holtig gyűjti a kedvet. – Tamási Áron szellemes, biztató szavai érvényesek népünk észjárására, hagyományos életformájára, egész tárgyi és szellemi műveltségére: a magyar közösség ép korában még tudott okulni, szeretett tanítani, és frissen csobogó kedvvel akart élni.
Most csupán azt merítsük ki e tiszta forrásból, ami témánkhoz illik: az élet igenlésének, az anyaság tiszteletének, a gyermekszeretetnek néhány példáját.
Nyelvünk az emberizinktől kezdve, a csimotán át, a napsugaramig száz szóval becézi a gyermeket. A boldog anya pedig áldott állapotban, másállapotban van, várandós, viselős, bölcsőre hízó, de soha nem terhes. Az anyát és a gyermeket az egész közösség, de főleg az asszonyok óvták, kímélték, imával, rítusok védőfalával vették körül. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, de bármelyik néprajzi gyűjtemény láttán ámulhatunk, és szégyenkezhetünk: a hajdani szülőnek, nagyszülőnek még futotta idejéből, ügyességéből, szeretetéből tulipános bölcsőre, hímzett pólyára, és futotta türelméből mesteri aprólékossággal kifaragott, megvarrt játékokra, kisszekérre, kislóra, babaruhára. 
Eleink nem nyalták-falták csemetéjüket, nem hízelegtek neki, viszont ismerték és tiszteletben tartották életkori sajátosságait. A gyermek hétéves koráig még közel a Küldőhöz, Isten tenyerén van. A régiek nem rángatták le onnan: nem kapott komoly feladatot, a családi fészekből nem cipelték intézményes neveldékbe, hiszen tudták, hogy még sem munka, sem tanulás nem kell neki, csak szeretet, otthonosság, játék és mese.
A mai gyermek már nem a nagycsalád, a szomszédság jólszervezett, biztonságos közegében nő fel. Naphosszat magára marad a képernyővel. A népmese segít neki eligazodni a szűretlen információk és az önmegismerés káoszában. A mesét nemcsak évszázados csiszoltsága, formai-tartalmi tökéletessége miatt szereti a gyermek minden más műfajnál jobban, hanem azért, mert megérzi, hogy a mese képi nyelven a Mindenségről vall, arról a Rendről, amiből még csak alig szakadt ki, aminek üzenete még ott zsong lelkében. Amíg hallja ezt a hangot, ösztönösen az egészség és az élet folytatásának törvényét követi. A népmese megerősíti benne ezt a tudást, a jó végső győzelmének biztos ígéretét. Nem azt üzeni, hogy minden rendben van, hanem azt, hogy mindent rendbe lehet hozni.
Vegyük sorra népmeséink néhány kordivatnak ellentmondó, rendet teremtő üzenetét.
Áldozat nélkül nincs győzelem. A hőst nem az ölébe pottyant főnyeremény, hanem nehéz próbatételek sora avatja hőssé, melyek során nem kényezteti, hanem legyőzi, feláldozza önmagát. Mint az anya, mint az apa, mint a mag. Soha nem a nyers erő, a rámenős agresszivitás kap esélyt, hanem a bátorság, a kitartás, a segítőkészség. Soha nem a csábító, önző, szeszélyes szépség hódít, hanem a szelíd, a jó, a lényeget-látó. Soha nem az győz, aki a könnyebb utat, a legpompásabb lovat, a csillogó, új fegyvert választja. Vajon ki látja ma meg a küzdelmes útban a próbatételt, a roskatag gebében a táltost, a régi kardban, rozsdás páncélban a hagyomány erejét? Népmeséink tisztelik az öregeket. Tudásuk nem túlhaladott, nem legyintésre méltó, lassúságuk nem teher.
Ami számunkra ezúttal a legfontosabb: meséink akár gyermekvállalási-reklámok is lehetnének. Akár király, akár juhász, a család akkor a legboldogtalanabb, ha nem születik gyermeke. De valamennyien addig sírnak-rínak, epekednek, amíg az Isten meg nem ajándékozza őket eggyel vagy tizenkettővel. Akár virágból, akár borsszemből, akár pipakupakból terem, a gyermek annyi örömet, szerencsét, gazdagságot hoz a családba, hogy csodájára jár a világ. Akinek pedig eleve annyi gyermeket ad az Isten, mint a rosta lika, sőt eggyel még annál is többet, a világért sem mondaná, hogy elég, inkább elindul, hogy keresztapa és egy karéjjal nagyobb kenyér után nézzen. Mert ha az Isten gyermeket ad, kenyeret is ad hozzá.
Anyagias világunk ezt a hitet rég elveszítette. T. S. Eliot szerint épp azért van válságban, mert tudja mindennek az árát, de nem ismeri semminek az értékét. Elsorvadt hitből táplálkozó hagyományaink javarésze is. Pedig e hagyományok tartanak meg minket, akárcsak anyanyelvünk. Tamási Áron tudta ezt: Könyvet kellene írni a népi életformának ezeréves lelki és testi szerkezetéről... Névtelen emberi mű, mint a nyelv. Nem kezdetet lát a születésben és nem véget a halálban, hanem csak személyi változást mind a kettőben. S nemcsak az embernek emberhez való kapcsolatát szabályozza, hanem a szövetséget, melyet a természettel s az Istennel mindnyájunknak meg kell kötnünk. Olyan életforma ez, melyben a közösség az első és legfőbb személy, s lelkében változatlan, csupán az atyák és a fiak cserélik egymást. Meg kéne írni ennek a formának a testi és lelki szerkezetét, hogy a nemzet, mely országokban és osztályokban él, eszmélkedjék rajta, és lélekben egyetlen személy legyen.
Nyelvünkben, hagyományainkban felbecsülhetetlen kincsnek és erőnek vagyunk a birtokosai. Jövőnk rejlik ebben az erőben. Ne mondjunk le róla.
S hogy a bevezetőben ígért biztatással zárjam gondolataimat, Nagy László Táncbéli táncszók című versét hívom segítségül:
Mert mibennünk zeng a lélek,
Minket illet ez az élet.
Zeng a lélek, zeng a szó... és tegyük hozzá: zeng igazságunk tudata, jövőnk biztos hite.
Kolozsvár, 2010 augusztusa

A szerző/előadó a Napsugár gyermeklap főszerkesztője (Kolozsvár)

e-max.it: your social media marketing partner

Megosztás


Az MVSZ erkölcsi alapja
Az MVSZ erkölcsi alapja
europa A magyar kérdés rendezése
nem tűr halasztást

Keresünk százezer magyar embert!

Adakozók:  590
Országok:  17  
Települések: 191  
Alakítók:  72
Összesen: (2012.04.26) 8669908 Ft

Közösségek önkormányzása az egyéni és kollektív jogok érvényesítésére



Az MVSZ erkölcsi alapja

Free business joomla templates