HomeXXXVIII. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XXXVIII. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

Submit to DeliciousSubmit to DiggSubmit to FacebookSubmit to Google PlusSubmit to StumbleuponSubmit to TechnoratiSubmit to TwitterSubmit to LinkedIn

A Magyarok IX. Világkongresszusa keretében megtartott Kárpát-medencei magyar vértanúság című konferencia rámutatott arra, hogy az Árpád-kortól a második világháború végéig, 1945-ig évszázadokon keresztül elkövetett magyarirtásokat, kegyetlenkedéseket, amelyek között „a legvéresebbek az ún. oláh- és rácjárások voltak”, és amelyeknek sok százezer magyar áldozata volt, fel kell tárni és a világ tudomására kell hozni, különösen az utódállamok többségi nemzeteinek tudomására. Elsősorban azért, hogy mindezek ne ismétlődhessenek meg. Ebbe a világkongresszusi felhívásba illeszkedik be Gábor Ferenc legújabb könyve, amely a Fekete-Körös völgyi magyarság ellen elkövetett népirtás-sorozat utolsó helyszínén, Gyantán történteket eleveníti meg. Írmagja se maradjon a címe Gábor Ferenc új könyvének, amelyet 40 részes folytatásban teszünk közzé, megelőzve annak nyomtatásban való megjelenését.

 

 

Gábor Ferenc:

Írmagja se maradjon

Gyanta

XXXVIII. rész

BERE GYULÁT is elkapták a katonák. Hogy észrevette, mi történik a faluban, mit művelnek a katonák és a voluntárok, már menekült volna, de nem sikerült, elkésett. Mikor a „stájt!”(állj!) kiáltották utána, már nem volt mit tegyen, ha nem áll meg, tudta, ott helyben lelövik, nem tud elmenekülni. Megállt hát, ha marad, hátha lesz még valamennyi esélye, gondolta melléből majd kiugró szívvel. Hagyta, hogy elfogják és a két katona terelje végig az utcán, le a temető felé. Épp a templom előtt mentek el, amikor meghallotta a gépfegyver kerepelését. Megállt, mint akinek legyökeredzett a lába, de a puskatus kemény, fájdalmas ütése újra elindította. A katonák még sietették is, nehogy lekéssenek valami számukra nagyon fontos dolgot, feladatteljesítést. Ment hát, átérezve, hogy erről az útról neki már nem lesz visszatérés. Hiába is próbálta lassítani a lépteit, a katonák a puskatus kemény, durva ütéseivel lökték, zavarták egyre előre, az utca vége felé. Már majdnem kiértek a faluból, amikor egy tiszt jött velük szemben. Bridea volt. Ha már szembe jött velük, a katonák megkérdezték, mi legyen, mit csináljanak az elfogott magyarral? – Lőjétek le ezt is! – jött a rövid válasz, és meg sem állva, folytatta útját a falu központja felé. Mentek, lökdösték tovább. Elérték a helyet, ahol a legyilkoltak testei egymásba gabalyodva, vérbe fagyva voltak. Egy tiszthelyettes téblábolt a közelben, mint aki nem találja a helyét. Néha ráfigyelt a halottakkal bajlódó katonára. Rákérdezett a két katonára, mit akarnak? Mondták, hogy Bridea kapitány mondta, ezt a magyart is le kell lőni. Amaz rájuk nézett és nem hangosan, de kemény hangon mondta: – Engedjétek el, vannak itt már elegen! A szóra a két katona a halottakra nézett, aztán a foglyukra. – Menj innen, tűnj el minél hamarabb! – vetette oda az egyikőjük.

Az őszi este birtokba vette a környéket, az őszi homály hamar betakarta a vidéket, a még mindig hangosan morajló falut, a faluvégi örök álmukat alvókat. Az ő sorsuk már beteljesedett, őket már semmi sem zavarta, de sokan, akik valamilyen módon megmenekültek az aznapi öldökléstől, nagyon csúnya, hosszú éjszaka elé néztek. A bizonytalanság, amit az éjszaka sötétje is fokozott, szinte téli hidegséget hozott rájuk. Az ideges remegés, nemcsak a maguk, hanem az övéik iránti aggódás szinte állandó, szűnni nem akaró reszketéssé alakult. Széjjelszakadt családok próbálták átvészelni az éjszakát, ki egy tengeri kóró csomóban, ki valamelyik pajtában vagy idegen zsidó, vagy román házban. Látták a részeg katonákat, a harácsolni, rabolni vágyó voluntárokat, civileket. A halálra szántak ijedt szemét, a kétségbeesett arcokat, a kegyetlen gyilkosokká, rablókká vált, magukból kivetkőzött emberi teremtményeket. Féltek, hogy az elmúlt napnak az éjszaka nem vet véget és megállíthatatlanul folytatódnak a szörnyűségek, amíg mindannyian el nem vesznek. 

Másnap a kisbíró összeszedte a megmaradt magyarokat, legtöbbjük még gyerek, és kimentek sírt ásni, eltemetni a kivégzetteket. Szekérre rakták a halottakat és elvitték őket a közeli temetőbe. Megtalálták a Körös-parton lovaikat őrző ÁBRAHÁM PÉTER és BÍRÓ ISTYI LAJOS holttestét. Őket is elhozták. A Sástónál lelőtt két fiatalt, SZABÓ KÁROLYT és SZABÓ ISTVÁNT, és az apjukat is szekérre tették. Nem volt öreg a két fiú apja, még az ötvenet sem érte el, a halál a házában érte, otthonában, amit annyira szeretett. Nem menekült el, sem ő, sem pedig a családja, úgy érezték, nincs miért. Lett volna, mert a katonák, amint meglátták, már rá is lőttek! Nem halt meg ott helyben, a fiai próbáltak segíteni rajta, mit sem törődve a fegyveres katonákkal, voluntárokkal. Rájuk nem lőttek, hagyták, hogy apjukkal törődjenek, csak amikor már közelebb értek, akkor fogták rájuk a fegyvereiket és durván, minden sajnálat nélkül szakították el őket apjuktól és lökdösték, terelték a két kétségbeesett fiút, ki az útra. A síró asszony hiába próbálta kérlelni a fegyvereseket, legalább a fiait hagyják békén, ha az emberét megölték, azokra sem a könnyek, sem pedig a jajveszékelés nem hatottak. Végig akarták csinálni, amit eltökéltek már rég. Az egyik azért még odabökte azt is foghegyről, szinte utálattal, hogy kihallgatásra viszik a két fiút. Látszott az arcán, hogy hazudik, nem mond igazat. A fiúk anyját és az alig több mint tízéves, félelmében szinte kétségbeesett húgát hagyták a meglőtt emberrel. A súlyosan sebesült Károly érezte, nincs már sok hátra, a vére egyre csak folyt megállíthatatlanul, hiába kötözte be a felesége, hiába lesték a kislánnyal minden szavát, mozdulatát. Mikor már annyira volt, hogy biztos volt benne, már csak percei vannak hátra, megpróbálta a felesége gondjaira bízni Erzsit, a kislányt. Mi legyen vele, milyen jövőt szánna neki, ha megtartaná őket a Jóisten. – A fiaidról nem mondasz semmit? – kérdezte az asszony, le sem véve a szemét a már csak pillanatokig vele lévő férjéről. – Azok már jó helyen vannak, felelte elhaló, gyenge hangon. A többiek mellé temették őket is.

LACIKÓ PÁLT is a többiek mellé állították a katonák és a szedett-vedett voluntárok. Nem hitte volna, hogy bántani fogják, hiszen csak kint állt a kapuban, nézte, mint vonul a román katonaság. Nem csak a katonaság, mert sok voluntárt felismert a katonák között, környékbeli románok voltak. Sokszor találkozott velük, igaz, még csak tizenhat éves volt, de sokakat ismert a környékről, hiszen annyi ember megfordult Gyantán, ügyes-bajos ügyekben, hogy ha másként nem, legalább látásból ismerhették egymást. Mégis, hiába méltatlankodott, amikor a körülbelül húsz fegyveres közül kivált egy csoport és szitkokat okádva rá, durván megfogták és kirángatták az útra, hogy menjen velük. Úgy tettek, mintha nem ismernék, mintha nem látták volna soha, mintha a legnagyobb ellenségüket fogták volna el. Nem tudott, talán nem is engedték volna, hogy a házban lévő anyjának és húgának szóljon, kiáltson. Lehet, jobb is van ez így, gondolta, ki tudja, mi lenne velük is, mert a fegyveresek ábrázatából, viselkedéséből semmi jóra nem számított. Még arra sem volt ideje, hogy magához térjen a nagy meglepetésből, amikor már puskákkal nézett szembe. A két Szabó testvér mellé állították, rajtuk is látszott, hogy nagyon félnek attól, ami velük történik. Úgy ráncigálták, állították egymás mellé mindhármukat, mintha a világ legnagyobb gonoszai lennének. Pali az eléjük felálló fegyveresek közül is megismert egy tenkei román embert. Csodálkozva látta, hogy mennyire megváltozott, hogy fegyver volt a kezében, nagyon is hasonlított a társaihoz, akik mind katonák vagy katonákhoz hasonlóak voltak. Olyan elszántsággal, arcán eltökéltséggel állt velük, a gyantai fegyvertelen fiúkkal szemben, puskáját a vállához szorítva, mintha mindig is ezt csinálta volna. Egy tiszt vezényelt hangos román szóval. Olyan hirtelen jött minden, hogy meg sem értette, mi történik vele, még akkor sem, amikor eldördültek a fegyverek. Épp elfordult a fejével és nem a kivégzőik irányába nézett. Még annyit érzett, hogy valami nagy erő arcon vágja, a lábait mintha kaszával csapták volna el. A földhöz vágódott vagy zuhant, maga sem tudta, mert minden elsötétült előtte.

Nagy sötétség vette körül, amikor magához tért, fázott, szinte a hideg rázta. Megmozdult, megmozdította elzsibbadt, elmeredt tagjait, de erős fájdalom nyilallt a bal lábába, így jobbnak látta, ha nyugton marad. A fejét emelte meg, de zúgó fejében sokkal nagyobb fájdalmat érzett, mint a lábában. Ahogy éledezett, tért magához, jött rá, hogy nem is annyira a feje, inkább a nyaka meg az ínye, a fogai fájnak, azoknak is csak a helye. Első gondolata az volt, hogy ha fáj, legalább él, ezt onnan is tudta, hogy meglátta az égen a csillagokat. Erőt vett magán és megpróbált megmozdulni. Hogy megszokta a szeme a sötétet, kicsit jobban, valamivel magasabbra emelte a fejét, s akkor a halvány csillagok fényénél meglátta a mellette fekvő két élettelen testet. Eszébe jutott minden, ami vele, velük történt. Visszaengedte magát a földre, annyira nehéz volt a felismerés. Akárhogy zúgott is a feje, akármilyen nagy fájdalmat is érzett, első gondolata az volt, hogy valahogy, akárhogy is erről a helyről el kell menni, minél hamarabb! Keveset pihent, közben figyelt, hallgatta az éjszaka zajait. Nem akart addig semmit tenni, amíg meg nem győződik arról, hogy a közelben nem tartózkodik senki. Ha nem halt meg, ha megúszta, akkor nehogy valami őrféle, vagy katona lője le, ha rájön, hogy ő nem halott. Óvatosan, vigyázva, hogy zajt ne csapjon, két kezével felemelte magát a földről. Amennyire tudott, széjjelnézett, még hallgatózott is egy sort. Nem látott, nem hallott semmilyen mozgást, így lassan elindult négykézláb, kezeire és térdeire támaszkodva. Le a kertek alja irányába, meg-megpihenve, figyelve, hallgatózva. A kerten keresztül ért be a házukba. Másnap, hogy bejöttek az oroszok, az anyja mindent kockára téve megmutatta a fiát az orosz katonaorvosnak. És az megmentette az életét! 

A családtagokat egymás mellé temették illendően, bár koporsó és minden szertartás nélkül. A két magyar honvédet is. Megjelölték, kit hova fektettek, milyen sorrendben, hogy hozzátartozóik később fejfákat állíthassanak az ártatlanul meggyilkoltak számára.

(folytatjuk)

Kérjük olvasóinkat, hogy ne másolják, sokszorosítsák sorozatunkat, mert könyv alakban kb. 2 hónap múlva megjelenik.

 

 

Gábor Ferencnekaz MVSZ Sajtószolgálat által korábban közzétett könyvei:

 

I - Magyarremetén történt 1944. szeptember 23-án - Gábor Ferenc írása folytatásokban

XL- Magyarremetén történt 1944. szeptember 23-án - Gábor Ferenc írása folytatásokban

 

Mert magyar vagy! - I/XVII - 1919. Nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés- Gábor Ferenc írása

XVII/XVII - 1919. Nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés- Gábor Ferenc írása

 

 

Eddig közölt részek:

I. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

II. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

III. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

IV. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

V. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

VI. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

VII. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

VIII. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

IX. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

X. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XI. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XII. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XIII. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XIV. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XV. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XVI. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XVII. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XVIII - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XIX. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XX. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XXI. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XXII. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XXIII. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XXIV. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XXV. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XXVI. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XXVII. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XXVIII. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XXIX. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XXX. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XXXI. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XXXII. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XXXIII. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XXXIV. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XXXV. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XXXVI. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

XXXVII. - Gábor Ferenc: Írmagja se maradjon

 

 

MVSZ Sajtószolgálat

9216/170412

 

Támogassa személyi jövedelemadójának 1%-val a Magyarok Világszövetségét!

„A Magyarok Világszövetsége jogelődjének tekinti a Kossuth Lajos, Klapka György és Teleki László által 1859-ben Párizsban életre hívott Magyar Nemzeti Igazgatóságot.” (Alapszabály)

 

A Magyarok Világszövetségének létértelme abból fakad, hogy a magyar nemzet a XX. század két világháborúja következtében szétszakítottságban él, és a kommunista, majd a globalizációs és uniós erőtérben a magyar állam államközi egyezmények alávetettségében működik. (Alapszabály)

 

A 2004. december 5-i népszavazás a Magyarok Világszövetsége több, mint hét évtizedes történetének legjelentősebb nemzetstratégiai cselekedete.

 

A Magyarok Világszövetségének elnöke és minden tisztségviselője fizetés és tiszteletdíj nélkül végzi nemzetszolgálatát.

 

Az MVSZ Sajtószolgálat közleményei olvashatóak a www.mvsz.hu honlapon is. Hírlevelünről való leiratkozáshoz, küldjön üres levelet a sajtoszolgalat@mvsz.hu címre, amelynek tárgy-rovatában mindössze ennyit közöl: Leiratkozás.

e-max.it: your social media marketing partner


Az MVSZ erkölcsi alapja
Az MVSZ erkölcsi alapja
europa A magyar kérdés rendezése
nem tűr halasztást

Keresünk százezer magyar embert!

Adakozók:  590
Országok:  17  
Települések: 191  
Alakítók:  72
Összesen: (2012.04.26) 8669908 Ft

Közösségek önkormányzása az egyéni és kollektív jogok érvényesítésére



Az MVSZ erkölcsi alapja

Free business joomla templates