HomeKonferenciákBeharangozókKárpát-medencei magyar vértanúság - történeti konferencia

Kárpát-medencei magyar vértanúság - történeti konferencia

Submit to DeliciousSubmit to DiggSubmit to FacebookSubmit to Google PlusSubmit to StumbleuponSubmit to TechnoratiSubmit to TwitterSubmit to LinkedIn

Magyarok IX. Világkongresszusa

2016. augusztus 15-20. – Ópusztaszer – Székesfehérvár – Budapest – Pásztó

Kárpát-medencei magyar vértanúságtörténeti konferencia

Beharangozó

Elöljáróban le kell leszögeznünk: „a magyarság történelmét immár több mint másfél évszázada döntően nem magyar nemzeti szempontokból, hanem – mindenkor néhány történész kivételével – sajátos megfelelésként, idegen érdekek alapján írják. E hivatalos történetíró személyek vigyázó szemüket és tekintetüket hol Bécsre, hol Berlinre, hol Moszkvára vetették, most újabban Brüsszelre és Washingtonra vetik. A globális világra és annak itthoni kiszolgálóira figyelnek – persze innen lehet különféle elismeréseket kapni! – szinte kínosan liberális szellemiséggel, és semmibe veszik a magyar nemzeti érdekeket. Tényként jegyezzük meg, hogy például 2003-ban, a Rákóczi-szabadságharc kitörésének 300. évfordulóján az akkori ’magyar’ kormány Habsburg Történeti Intézetet (!) állított fel. Örvendetes, hogy napjainkban – végre – már mintegy kéttucatnyi történész kutatja és írja a magyarság történelmét magyar nemzeti szempontok alapján.” In. Botlik József: A nemzetpolitikus Bartha Miklós (1848–1905). Különlenyomat: Bartha Miklós Összegyűjtött Munkái. Első kötet. Sajtó alá rendezte: Samassa János dr., Szmertnik István dr., Sztankovits Ferencz

dr. Budapest, 1908. című hasonmás kiadásából p. I–CXXVIII. Kiadja a Lakiteleki Tölgy Alapítvány a Rugonfalvi Református Egyházközség részére. Lakitelek, 2016. CXXVI. old. 

Az előbbiekhez szervesen kapcsolódik Gábor Ferenc író, helytörténész (Köröstárkány) írásából/előadásából való idézet: (Erdélyben) „A ’mi magyar’ történészeink legnagyobb része hallgat, vagy éppenséggel más népek történelmét helyezi előtérbe, emeli fel és tárja gyermekeink, ifjaink elé. A magyar nemzetet ért ’immár évszázados holokausztot’ elhallgatják, nem veszik tudomásul, nem ismertetik, eltakarják a nemzet és a világ szeme elől.”   

A Kárpát-medencei magyar vértanúságtörténeti konferencián 13 előadás hangzik el, amelyek az Árpád-kortól a második világháború végéig, 1945-ig tárják fel az évszázadokon keresztül elkövetett magyarirtásokat, kegyetlenkedéseket. Ezek között a legvéresebbek az ún. oláh- és rácjárások voltak, amelyeknek sok százezer magyar áldozata volt. Napjainkban különösen fontos lenne, hogy nemzetünk e végzetes eseményeiről, hatalmas veszteségeiről – okulásul – a történelemkönyveink is számot adjanak.

  

Az előadások rövid összefoglalása – történeti időrendben

Délvidéki S. Atilla (sic!) történész (Délvidék) a „rácjárások” elismert oknyomozó kutatója arra hívja fel a figyelmet, hogy már a 16. századtól Budáig és Balatonig előrenyomuló oszmán szultáni hadak háta mögött mindenhol megjelentek a muszlim hitű rác adószedők, hivatalnokok és pasák, s a magyarságot irtó-elhurcoló rác „hullavadászok”, a martalócok. Ezzel párhuzamosan a kiirtott őslakosság helyébe nagyszámú rác telepes lakosság is felköltözött. A véres délvidéki és déli magyar alföldi lakosságcserére is építkező oszmán fennhatóság ezért a valóságban rác-kornak, „rácvilág”-nak, sőt rác uralomnak is tekinthető. Két évszázadig dúló ádáz küzdelem – valójában folytonos háború volt ez – során Magyarország déli területeiről, a Magyar Alföld jelentős részéről és a Dunántúl keleti tájairól eltűnt, elpusztult a magyar népesség háromnegyede.  

Kocsis István erdélyi származású író (Budapest) az 1784. évi román parasztfelkelés előzményeit és rejtélyeit kutatta és tárta fel s számos eddig ismeretlen, megdöbbentő tényt, összefüggést hozott napvilágra. „Miért lehet elhitetni a román lázadókkal, hogy a ma­gyar földesúr – akit nem ismernek, aki nekik sérelmet személye­sen nem okozott – meggyilkolása igazságtétel és nem bűn? Mert a papjuktól is azt hallják, hogy a magyar nemes azért dúskálhat minden földi jóban, mert valamikor, a homályba vesző múltban az ő őseiktől elvette azt a földet, ami nekik, a királyi birto­kokon sínylődő román nincsteleneknek jutott volna, ha nem jön közbe az a nagy, meg­foghatatlan igazságtalanság. A vezetők tehát a román lélekben nem is olyan rég megfogant új eredetmítoszra hivatkozhatnak. A Micu-Klein püspök által már fél évszázada megfogalmazott őshonosi jog megalapozása céljából, természetesen.”

Domonkos László író, újságíró, szerkesztő (Budapest), írásában az 1848–1849-ben, Erdélyben a román szabadcsapatok által borzalmas kegyetlenséggel véghezvitt hatalmas mértékű magyarirtásról számol be. Különös tekintettel Nagyenyed 1849. január 8. és 17-e között történt elpusztításáról. A kérlelhetetlen tények alapján leszögezi, hogy az előbbi „oláhjárások” következtében – elsősorban Dél-Erdélyben – már akkor végleg megváltoztak az etnikai viszonyok és arányok. A magyarság szinte eltűnt ezekről a tájakról, és napjainkban már csak szórványokban lelhető fel itt-ott, és éli a nemzeti megmaradását veszélyeztető sorsát, mindennapjait. És még valami: nincs negyedszázada annak, hogy 1993 őszén a nagyenyedi magyarellenes vérengzésnek irányítójának, Axente Severnek szobrot állítottak Nagyenyeden.

Makkai Béla dr. történész, kandidátus (Budapest) arra kereste a választ, hogy a dualizmus fél évszázada idején, 1867-től a Magyar Királyság keretében és annak nyolc évszázados társállamában, Horvát-Szlavónországban, illetve az akkori határain kívül, Ó-Romániában élő kivándorolt és peremlétbe került magyarság milyen erőpróbák és helytállás során tudta megvalósítani nemzeti (ön)szerveződését. A szégyent, hogy rájuk az anyaország cserbenhagyása mérje a végső csapást, a későbbi győztes utódállamok mohósága „segített” elkerülni. A magyar kormányzat támogatásával két évtized alatt kiépült egyházi-kulturális intézményrendszert Belgrád és Bukarest – még Trianon előtt – nyom nélkül eltörölte.

Csere Péter dr. jogász, történetkutató (Komárom), írásában nemcsak a kétszeres magyar miniszterelnöknek, az 1918. október 31-én meggyilkolt gróf Tisza Istvánnak állított emléket, hanem oknyomozással bemutatta a végzetes merénylet kitervelőt és végrehajtóit, köztük Pogány (Schwartz) Józsefet (később a tanácsköztársaság népbiztosa) és társait. Megcáfolta azt a baloldali-liberális legendát, hogy a volt kormányfő megölése elkeseredett „névtelen frontkatonák” ösztönös cselekedete volt. A szerző rámutatott arra is, hogy 1918 őszén Tisza István volt az egyetlen magyar államférfi, aki meg tudta volna szervezni az ország nemzeti önvédelmét. Ezért kellett hősi halált halnia.

Gábor Ferenc író, helytörténész (Köröstárkány, Erdély) megrázó írásából megtudjuk, Köröstárkány és Kisnyégerfalva magyarjai 1919. április 19–20–21-én, Nagyszombaton és a két húsvéti ünnepen váltak a három napig tartó rablógyilkosságok áldozataivá. Köröstárkányban ekkor összesen 91 ártatlan magyart mészároltak le a bevonuló román sorállományú csapatok, és az őket követő, katonaruhába bújt „oláh” környékbeliek. Nőket, férfiakat, fiatalokat, öregeket, vakokat, süketnémákat gyilkoltak halomra! A 76 férfi közül a legfiatalabb 17, a legöregebb 80 éves, és 15 nőt, akik 20 és 80 év közöttiek voltak. Egyeseket megkínoztak, vagy elevenen temettek el! Az áldozatok után összesen 204 árva gyermek maradt. Negyedszázaddal később, 1944 szeptemberében a bevonuló román katonaság ugyancsak a Fekete-Körös völgyében Gyanta, és Belényes városától északra, Magyarremete községekben egyaránt 41–41 magyart mészárolt le.

Botlik József dr. történész, kisebbségkutató (Budapest) az akkor, kezdetben kb. 800–850 ezer fős felvidéki magyarság 1945–1949 közötti, csaknem négy évig tartó üldöztetését, vértanúságát tárta fel nagyszámú forrás, szakirodalom megmozgatásával. Részletesen ismerteti a Beneš-dekrétumok és az 1945. április 5-én kihirdetett ún. kassai kormányprogram következményeit: a felvidéki magyarság teljes jogfosztását, Csehországba való tömeges deportálását, a kikényszerített magyar–csehszlovák lakosságcserét, végül az ún. reszlovakizációt. A folyamatos megtorlás következtében az 1950. évi népszámláskor már csak 354 ezer fő vallotta magát magyarnak a Felvidéken.

Dunajszky Géza tanár, helytörténész, író (Pozsony, Felvidék) a magyarok ellen elkövetett két csehszlovákiai tömeggyilkosságot tárt fel. Az 1945. kora nyarán Németországból a szülőföldjükre igyekvő 90 magyar leventét (14–17 éves fiúk voltak) Pozsonyligetfalunál szlovák katonák mészároltak le. Csehországban június 18-áról 19-ére virradó éjjel Přerov vasútállomásnál a Beneš-dekrétumokra hivatkozó parancsnokaik utasítására 265 ártatlan magyar és németajkú ember életét oltották ki a pozsonyi 17. gyalogezred katonái. Az áldozatok (120 nő, 74, főleg idős férfi és 71 gyermek, közöttük egy 4 hónapos csecsemő) a korábbi munkahelyükről a szepességi Dobsina bányavároskába akartak hazatérni.

Dupka György dr., író, történész, Gulág-kutató (Ungvár, Kárpátalja) arról számol be: az elmúlt húsz évet döntő mértékben arra fordította, hogy elegendő levéltári anyagot összegyűjtsön, illetve részben nyilvánosságra hozzon. Méghozzá azért, hogy a kárpátaljai polgári lakossággal szemben 1944 őszén és 1945 elején a szovjet katonai hatóságok által elkövetett törvénytelenségeket tényekkel, adatokkal, nevekkel alátámasztva, minden részletében feltárja. Közli, hogy az előbbi időszakban összesen 150–200 ezer főre becsülhető a Kárpátaljáról deportált magyar, német, ruszin/ukrán, zsidó és más nemzetiségű emberek, a szovjet hadifogságba esett katonák, valamint a koncepciós perekben elítéltek (köztük 19 római, illetve 129 görög katolikus, valamint 22 református lelkész, stb.), valamint a Szovjetunióban raboskodók, továbbá az erőszakosan kitelepített lakosok együttes száma. A nélkülözések, a megerőltető kényszermunka, az embertelen, az egészségügyi tisztaságot nélkülöző egészségtelen körülmények, a járványos betegségek, a fagy-, illetve éhhalál következtében az elhurcoltak 30–40%-a a GUPVI és a GULAG különböző táboraiban, szibériai száműzetésben vesztette életét. A szovjet sztálini vezetés a magyarság és németség népirtását előre megfontolt szándékkal hajtotta végre.

Vincze Gábor történész (Deszk, Csongrád megye) új szempontokat tárt fel az 1944–1945-ben Erdélyben történt magyarüldözésekkel és magyarirtásokkal kapcsolatban. Ezeknek elsősorban az volt a következménye, amire titkon Bukarestben számítottak: a világháború végén újabb 100 ezer magyar menekült el a szülőföldjéről Magyarországra. Egyes román – köztük kommunista – politikusok még ezzel sem voltak megelégedve, és további több százezer erdélyi magyartól szerettek volna megszabadulni. Ezért a magyarellenes megtorlás 1945-től „jogi köntösben” jelentkezett. Az 1946-ban működött Kolozsvári Népbíróság az etnikai bosszú egyik intézménye lett: a hivatalos román adatok szerint a 445 magyar és 33 román vádlottat ítélt súlyos börtönbüntetésre, életfogytiglanra vagy halálbüntetésre. Mindez nyilvánvalóvá teszi a törvényszék ítélkezésének koncepciózus jellegét.

Kiss Igor történész, doktorandusz (Óbecse, Délvidék) a Tito-partizánosztagok 1944. őszi délvidéki mészárlásának rövid ismertetése után, részletesen bemutatja a szülővárosában, Óbecsén történt vérengzéseket. Megdöbbentő, hogy a településen elsősorban a Centrál-kávéház épülete volt a borzalmak helyszíne, amely Óbecse központjában található. (Napjainkban a Városi Színház, valamint a Közgazdasági- és Kereskedelmi Szakközépiskola működik a falai között.) A gyilkosságoknak ugyancsak meghatározó tetthelye volt a Centrál-kávéház előtt akkoriban megtalálható köz-illemhely. Ennek helyiségeiben végeztek ki 14 magyart, akiknek tetemeit annak pöcegödrébe dobták, majd építőanyaggal, betonnal fedték le.

Bognár Zalán dr. történész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense előadásában az 1944–1945-ben „málenkij robot”-ra hurcoltak sorsával foglalkozik. Az 1941–1944 között 172 ezer km2 kiterjedésű, közel 15 milliós Magyarország területéről a szovjet GUPVI lágereibe elhurcolt polgári személyek száma 260-330 ezer főt számlált, akiknek mintegy 40%-a sosem térhetett haza, mert odahalt. Ezen belül a hadifogoly státuszban ún. hadifogolylétszám-kiegészítéssel és/vagy etnikai tisztogatással elhurcoltak száma 210–250 ezer, a német nemzetiségű internáltaké 50–80 ezer fő volt.

Kosztyó Gyula történész, doktorandusz (Beregdéda), Kárpátalja 1944 őszi szovjet katonai megszállása után az ott berendezkedő kommunista hatalom első időszakát mutatja be. Különösen az egyházak üldözését és az ateista államhatalom által támogatott pravoszláv egyház térnyerését. Írásából megtudjuk, hogy az ortodoxia terjeszkedése ellen keményen szembehelyezkedő Romzsa Tódor munkácsi görög katolikus püspök meggyilkolását – korabeli kifejezéssel „likvidálását” – Nyikita Sz. Hruscsov, az Ukrán Kommunista (bolsevik) Párt, az UK(b)P Központi Bizottságának első titkára 1947 októberében hagyta jóvá, miután az ukrán Államvédelmi Minisztérium, az MGB, Hruscsov utasítására kidolgozta a merénylet részletes tervét.

A tanácskozásra előzetesen beküldött előadásokat a Kárpát-medencei magyar vértanúság – történeti konferencia elnöke, Dr. Botlik József állította össze és szerkesztette kötetbe. Az egyes tanulmányok végére – terjedelmi okok miatt – nem gyűjtöttük ki a forrásokat és a könyvészetet, mert azok a lábjegyzetekben, a vonatkozó helyen pontosan idézve megtalálhatóak. Kivéve néhány szerzőnél, akik felhasznált szakirodalmat adtak meg.

Dr. Botlik József

a konferencia elnöke

 

MVSZ Sajtószolgálat

8929/160705

e-max.it: your social media marketing partner

Megosztás

Free business joomla templates