MÁJUS ELSEJE: A SZEPLŐTELEN SZŰZANYA, A VILÁG GYŐZELMES KIRÁLYNŐJÉNEK ÜNNEPE

Nyomtatás

Mária Grácia Natália nővér, a XX. század nagy magyar látnoka és misztikusa Krisztustól 1939-ben a következő felkérést kapta: „Ha a fiú királynak van elismerve, illik, hogy a fiú anyja is azzá legyen. Ezért akarom és kívánom, hogy Szeplőtelen Anyámat az egész világ, mint Világ Győzelmes Királynőjét ismerje el. Ez az elismerés nyilvános legyen! Május elseje legyen Szeplőtelen Anyámnak, mint Világ Győzelmes Királynőjének szentelve. Ezt a napot az Egyház ünnepélyesen ülje meg!”

 

1940-ben pedig: „Miként a betlehemi istállóban elkezdődött a megváltás, úgy a magyar földön elkezdődik az én nagy munkám: a bűn megszüntetése, eltörlése a föld színéről, a lelkek megszentelése, a sátán legyőzése, és az én országomnak diadalmas uralma. Ez pedig annyiban fog sikerülni, amennyiben Szeplőtelen Anyámnak, mint a Világ Győzelmes Királynőjének megadják a nyilvános tiszteletet és elismerést.”

Aki Máriát történeti személyként kezeli, annak számára érthetetlen a fenti, ünneplésre szólító felhívás. Az ünnep ugyanis mindig több mint megemlékezés. Megemlékezéseken egyszervolt eseményekre, hajdan élt személyekre emlékezünk. Ünnepelni viszont nem a hajdanit, hanem az élőt, az elevent szoktuk. Nemcsak érzelmeinkkel, hanem értelmünkkel is. Kultusza az élőnek van. Mária ünnepeinkkor a bennünk élő, belőlünk sugárzó Máriát hívjuk és ünnepeljük. De miképpen élhet Ő még mindig bennünk?

Végtelenül egyszerűen. Bennünk élő emberi tulajdonságokon, hozzáállásainkon, viszonyainkon keresztül testesül meg. Ezt a tulajdonságcsomagot ma az informatika korában számítógépes nyelven olyan tömörített fájlnak, vagy tömörített mappának nevezhetjük, melynek felirata: Máriaság, még tömörebben: Mária. Amikor a csángók így köszönnek: „A Mária legyen veled!”, akkor ezt számunkra, civilizált magyarok számára ma már így kell lefordítani: „Élj a Máriasággal, kísérjen utadon!” Ha tömörítünk, azaz a lényegre, tehát nyelvünkből következően a lényre összpontosítunk, máris ott vagyunk a személynél, pontosabban ő van itt velünk. Nyugodtan mondhatjuk tehát: Mária legyen velünk!

De ki Ő valójában? Miféle megnyilvánulásunk az, amelyik kegyelemmel teljes, áldott, és nem árva, nem elhagyott, hanem maga az Úr van vele? És miféle gyümölcsöt terem? Bontsuk ki ezt a tömörített mappát, s nézzük meg, miféle magaviseleteket testesített, élt Ő meg oly magas szinten akkor, kétezer éve, hogy ezekért azóta is Őhozzá fohászkodunk?

Egyik tulajdonságunkat legtisztábban mindjárt a róla szóló evangéliumi híradások elején mutatta föl, amikor is az angyal hírére, miszerint még szűzen, házassága előtt gyermeket fog foganni, nem fogta el a félsz, noha ezért, ha kitudódik, a helybéli törvények szerint agyon is kövezhették volna. Nem fogta el a félsz, hanem az angyal magyarázata után a híradásra így válaszolt: „Legyen meg az ő akarata!”

Ezt az elfogadást, a Gondviselés iránti feltétlen ősbizalmat és jóhiszeműséget nevezzük Máriaságnak. Ez a ráhagyatkozás azonban nem tudatlanságból fakadt. Akkor ugyanis naivitásnak neveznénk. Az angyali üdvözlet témájú képeken Máriát mindig egy nyitott könyvvel ábrázolják, ily módon érzékeltetve, hogy Mária nyitott volt a másik emberre, a mások tapasztalatára. Nyitott volt a világra, érdekelte annak mikéntje, működése, tanult, vagyis okosította magát. Ezért is nevezzük Őt a litániában nagy okosságú Szent Szűznek. No ez az okos jóhiszeműség az, ami kivezet bennünket a szorult helyzetekből. Ma ezt hogyan nevezzük? Pozitív gondolkozásnak szoktuk nevezni, ez azonban eléggé pontatlan kifejezés, és valljuk be, bizony féleszű szemlélet lenne, hiszen hiányzik mellőle a probléma-érzékenység. Nevezzük inkább egységes szemléletnek, mely a gondok mellett meglátja a kivezető utat, illetve a jó utáni felszínes mohóság mellett meglátja annak hátulütőit, fonákját is.

Mi magyarok Őt nem Szent Máriáként, hanem Szűz Máriáként hívjuk. Pontos a megnevezés, hiszen az ő jóhiszeműsége az okossága mellett valóban szűzi tisztaságú, azaz érdek és hátsó gondolat nélküli. Még egyszer megismételve: szűzi tisztaságú, azaz érdek és hátsó gondolat nélküli. Ezt magunkban is megtapasztalhatjuk, hiszen a jóakarat számtalanszor szüli meg bennünk érdek és hátsó szándék nélkül, azaz szűzen a Jézusságot, a mások iránti önzetlen, tettekben megnyilvánuló jóságot. Ezért is lehetünk biztosak abban, hogy mai időszámításunk kezdetekor ez a legtisztább formában megtestesülve, Máriával és Jézussal is ugyanígy történt… Szükségtelen erre bizonyítékot keresni, hiszen ennek példáját és belátását ki-ki magában találja, avagy nem találja meg…

A Máriaságnak van még egy fontos jellemzője, ez pedig a szívbéli bátorság. Ő az angyalnak mondott bátor igenjével megtette az első lépést az életnek a halál fölött aratott győzelme felé. Ez az első lépés, ez a „már”, benne van Mária nevében. Ezért mások hibáztatása helyett a kérdés magunk felé inkább ez lehet: Vajon a megoldáshoz én már megtettem-e az első lépést? A gondok, bajok legyőzéséhez merítettem-e már magamnak szívbéli bátorságot?

A szív nemcsak a bátorság forrása. Máriáról írja Lukács, miután a pásztorok meglátogatták a betlehemi kisdedet: „Mária meg mind emlékezetébe véste szavaikat, és szívében gyakran elgondolkozott rajtuk.” Az indiánok hasonlóan intettek: „A fehér ember tévedésben van, mondták, mert a fejével gondolkodik, holott ezt a szívével kellene tennie.” Vagyis gondolkodnia az embernek csak a szívével, azzal együtt szabad.
Első királyunk mintha gondjainkat, bajainkat előre látta volna. Minden bizonnyal látta is. Ugyanis majd’ ezer éve, hogy Szent István király Nagyboldogasszony napján ezt az országot, benne minden néppel s a Szent Koronával egyetemben Szűz Máriának ajánlotta. Vagyis Máriát királynőnkké avatta. Így Ő nemcsak Patrónánk, hanem bizony jóval több is: Reginánk. Eredetileg talán így is énekelhették, mint ahogy régi himnuszunkban ma már újra így is szólítjuk: „Boldogasszony Anyánk, Reginánk, Pátrónánk! Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk…”

A szentistváni felajánlás képi beszéde, üzenete az eddigiek alapján már könnyen kiolvasható. Első királyunk e tettével a női, befogadó jellegű emberi hozzáállások közül a Máriaságot, a legmagasabb szintre emelte, örök példaként ezt üzenve:

A megfontolt jóhiszeműség, a szívből jövő tisztaság vezéreljen bátran benneteket!

A sakkjátszmában a vezért királynőnek is hívjuk. Ő vezeti győzelemre csapatát. S ezzel elérkeztünk, bizonyára kitalálták: a Világ Győzelmes Királynőjéhez, s vele a magyarság küldetéséhez, az egész világra kiterjedő, azaz az egész világért történő engeszteléshez.

Jézus üzenete Natália nővéren keresztül számunkra: „Anyám országát egy „jelzővel” kívánom kitüntetni. Azzal, hogy nem csupán Mária országa, hanem Mária e n g e s z t e l ő országa legyen!”

Továbbá így kérlel: „A magyar engesztelésért hajlandó vagyok könyörülni az egész világon.”
S hogy időben leessen a tantusz, még így figyelmeztet:
„Ti vagytok a világ engesztelő országa. Éljetek ennek állandó tudatában!”

Az engesztelés: életjavítás áldozathozatallal. Életjavítás fokról fokra, lépésről lépésre, ahogyan a gyalog, a nép fia a „paraszt” halad a sakktáblán, lépésről lépésre, mezőről mezőre, mígnem célba ér. Ekkor erőfeszítései és az érte hozott tisztáldozatok szó szerint megkoronázódnak: a győzelem esélyét jelentősen megnövelő vezérré, királynővé átváltódhatnak. A gyalog hatodik lépése ez. Ötről hatra jutni tehát így lehet. A sakk ősi játék, nagy tanulságokkal. Nyelvünk őrzi ezt.

Még ősibb a természet évről évre lezajló nagy játéka, a tavasz küzdelme a tél ellen, az életért. Nem tanulságok nélkül zajlik ez a játék sem, mert nem díszletként, nem tanulságok nélkül teremtetett ez a világ. A tavasz ugyanis nem előzmények nélküli forradalommal, nem magától robban ki. Nem hirtelen hőhatás eredménye, a tavasz nem vet be atombombát a tél ellen. A kikelet megjelenését igen alapos, de nemigen látványos „szervező munka” előzi meg. A télnek dermesztő hidege napról napra, fokról fokra enged meg, ahogyan a karácsonykor újjászülető nap, a világ világossága, fokról fokra, napról napra feljebb araszol a maga égi pályáján, tavaszi győzelméig. A tél mélypontján a remény megszületését és a természet feltámadását a fagy megengedése, ahogyan a régiek mondták: az engesztelés hava és a tavaszelő magáldozata köti össze. Ugyanígy a Világ Világossága, az Igazság Napjának megszületését és húsvéti feltámadását áldozatos fáradozásai és engesztelő keresztáldozata köti össze. A Teremtő tehát nem természetfeletti, nem elvont, hanem szétosztotta, művébe rejtette el magát. Teremtő, és műve, a természet, szétválaszthatatlanok. A mű tehát vall alkotójáról. Kell, hogy valljon alkotójáról.

A tavaszi feltámadás nem egyszeri mutatvány, nem egyszeri áttörés, hanem az élet újratestesülése. Krisztus feltámadása sem mutatvány, hanem újratestesülés: testének, a húsnak magához vétele. Nyelvünk emiatt nevezi ezt az ünnepet Hús-vétnak. Nem egyszeri esemény, hiszen jézusságunk, azaz jóságos tevékenységünk a maga keresztre feszüléseiből is nap mint nap újra támad. Vagy ahogy a magyar szentolvasó tanítja: a magunk jézussága halottaiból, azaz hallottaiból, a süket fülekbe, kemény szívekbe temetett szóból is, nap mint nap feltámad, s az ige, mint Ige: újra életre kel.

E feltámadást koronázza meg a természet a legszebb hónappal, a májussal. A tavasszal feltámadt életet testesíti, gyökereiben megerősíti, továbbélteti, folytonossá teszi. A folytonos, meg nem szűnő élet: örök élet. Az örök élet diadal a halál fölött. Természetesen itt a Földön is, az ún. természetben is. A diadal koronával jár. Természetes az is tehát, hogy nemcsak az Életet, hanem annak szülőanyját, az Életre mondott Igent, az Élet iránti bizalmat és jóhiszeműséget, vagyis az Élet Anyját is korona illeti, hiszen így megismerve önmagunkat, már tudjuk, hogy valóban ő vezet át mindig a gondok tengerén. Valóban ő a Világ Győzelmes Királynője.

Úgy is mondhatjuk, hogy az élet föld alóli előretörése, sírból történő feltámadása férfi ügy, hiszen támadni a harctéren is többnyire férfiak szoktak. Ez Marsnak a históriája. Viszont a megfogant élet testesítése, az anyagi világban történő megjelenítése meg tipikusan női ügy: erről nyelvünkben az anya és anyag szavaink is tanúskodnak, csakúgy mint a latinban a mater és matéria közötti összefüggés. Ha ez a testesítés nem következik be, akkor a feltámadás sajnos nem lesz tartós. Gondoljunk csak az evangéliumi példára. Jairus leányának feltámasztása után Krisztus külön figyelmeztette a hozzátartozókat, hogy azonnal adjanak a kislánynak enni. Vagyis a testről, az anyagról se feledkezzenek meg.

Tehát május elsején, a húsvéti feltámadást követően nagyon is helyén van a Szeplőtelen Szűz, a Világ Királynőjének az ünnepe. Nemcsak a májusi litániák miatt.

Ideillő tulajdonságait az egyetemes és keresztény hagyomány, benne a keresztény természetismeret is számon tartja. Ezt jobb híján keresztény asztrológiának nevezzük. Igen, ilyen is létezett, egészen a magát felvilágosodásnak tituláló elsötétedésig. A középkorban asztrológiának nevezett természetismeret nem az ördög találmánya, hiszen a természetet nem az ördög teremtette.

Az intézményes képzésből viszont annál inkább ő tüntethette el, mivel ez, időráfordítását tekintve, egyedülálló módon alkalmas az ember erkölcsi nevelésére és nemesítésére, kötetekre rúgó elvont teológiai okfejtések helyett képi beszédekkel. Pontosan úgy, ahogyan Krisztus is tanított.

A kereszténység virágzásakor a külső természetet és a belső, emberi természetet a katedrán még nem választották el egymástól. Másképpen fogalmazva: nem volt még külön humán tudomány és külön természettudomány. A világot nem szeleteiben, megosztva, hanem egységében tanították.

Így a természet tizenkettes ritmusú évi körforgásának, vagyis a teremtett világ működésének, drámájának évről évre „megrendezett” erkölcsi tanulságait a Világ Világosságának vagy az Igazság Napjának is nevezett Jézus Krisztus földi megidézőjének, a fénynek, a sötétséggel való küzdelmén keresztül magyarázták. Ugyanis fény és sötétség nemcsak fizikai, de egyúttal erkölcsi minőségek is.

A természetnek, a fény megerősödésével járó tavaszi feltámadását követő testesedését a bika testes tulajdonságaival hozták párhuzamba. A bika nem kolibri módjára röpköd a világban, nem a költészet szárnyaló múzsáját idézték meg vele. Mivel négy lábával szilárdan a földön, a talajon áll, ezért gyakorlatias, földies tulajdonságok megidézésére, a tavaszi feltámadás után az élet gyakorlattá, folytonossá tételének érzékeltetésére alkalmas. A természet, a vegetáció is egyfajta nászát üli ekkor. Tehát a bikának, mint állatnak a tulajdonságcsomagja, a bikaság tömörített képi beszédként, számítógépes nyelven tömörített fájlformátumként, - mit ad Isten, éppen egybevág az esztendő ezen időszakának, állapotának jellegzetes tulajdonságaival. Ezért, és nem másért nevezték és nevezzük ma is a Bika – értsd: a bikaság – havának. Erre az analógiás, vagyis rokonító gondolkozásra pedig nem az ördög tanított bennünket, hanem az istenadta jobb agyféltekénk természetes, képi, információ-tömörítő képessége, kezdettől fogva. Az emberi műveltség kezdeteitől fogva.

Az esztendő forgószínpadának hónapjait, mint a Teremtő havonként változó színpadi díszleteit, a jelenet megértése végett, két-két színpadi szereplővel eleveníti meg a hagyomány. Ezeket mozgó, bolyongó, vagyis bolygó tulajdonságoknak, másképpen bolygó-istenségeknek nevezzük. Ez sem valamiféle ördögi találmánynak vagy ókori panteizmusnak a kereszténységbe történő becsempészése, hiszen ezek a vénuszi, marsikus, szaturnikus vagy éppen joviális ,jupiteri tulajdonságok ösztönszinten léteznek bennünk. iSTeN és öSZTöN szavaink összefüggenek. Nyelvünk mondja ezt, hiszen a hasonló csontvázzal, mássalhangzó vázzal bíró hangalakok általában rokon tartalommal is bírnak. Tehát sűrített emberi tulajdonság-csomagok megszemélyesítői a bolygó tulajdonságok is, mintha egy-egy hónap mappájának tartalmát nem ömlesztve, hanem csoportosítva, almappákon, alrendszereken keresztül kapnánk, éppen a jobb megértés végett. Így a Bika havának tömörített képi beszédét is két tulajdonságcsomaggal pontosítják: a Vénusszal és a Holddal. Ezt a középkori asztrológia úgy fogalmazza meg, hogy Vénusz a Bika havában otthon van, ugyanitt a Hold pedig erőben. Vagyis az esztendő forgószínpadán a Teremtő e hónap otthonléthez hasonló díszleteit vénuszi ”ízlés” szerint rendezi be, a cselekmény, a jeleneteket formáló erők viszont Hold-szerűek. Mit jelent a vénuszi tulajdonság csomag? Szeretet, szépség, isteni szerelem, harmóniára való törekvés. És a holdszerű tulajdonságok? Mindazzal rokon, amit a Hold által mozgósított vizek, így például az ár-apály jelenség megidéz. Az érzékeny víz az érzelmekkel és a lelki érzékenységgel analóg, hiszen egy vízfelszínre ejtett apró kis kavicstól is a víz, azonnal megrezdül. De a Hold nemcsak a felszíni vizeket, hanem a növényi és a női nedveket is mozgatja, és mozgósítja. Előbbi a vegetáció létalapja, utóbbi pedig a női tisztulással függ össze. A két ciklus egymással számszerűleg is egyezik. A szűz állapotot az áldott állapottal szemben éppen a holddal egyező ritmusú havi tisztulás mutatja.

Hogyan értelmezhetjük mindezt? Az élet tavaszi győzelméhez nem elég a Nap fénye, a mindeneket megvilágító értelem, az Igazság Napjának diadala. Éltető sókat, ízeket szállító víz is kell az élethez, amit a Nap fényét tükröző Hold mozgat. A Hold égi pályáján Máriára, ahogy a litániában nevezzük, az Igazság Tükörére utal. Vagyis a krisztusi fényes igazságnak az érzelemmel és érzékenységgel kell együtt hatnia, hiszen ezt teszi a „természet” is minden tavasszal. Na már most Máriát hogyan ábrázoljuk? Holdsarlón állva! Jelezve ezzel, hogy ő nemcsak szerető anya, hanem bizony szűz anya, azaz a tisztaság anyja is. Ha valaki figurálisan nem rajzol elég jól, vagy a figurális ábrázolás számára nincs elég hely, vagy a műfaj nem teszi lehetővé, akkor Mária alakját a holdsarló fölött a hajnalcsillaggal együtt idézzük meg. „Te hajnalcsillag vagy, éltünk tengerén…” – énekeljük, ezzel Vénusznak a hajnali megjelenésére utalunk, mely az éltető Napnak bekövetkező megjelenését hirdeti meg. Miként Mária is időben mintegy megelőlegezi az Igazság Napját, hogy tisztán, szűzen őt szülje meg.

Krisztus a Jelenések könyve végén így nevezi magát: „Én vagyok ama fényes, felkelő hajnali csillag…” Nap és Vénusz egy csomagban: mindeneket megvilágító igazság, szeretettel párosulva. Tehát a jézusság tulajdonságcsomagja nem a kíméletlen, hanem a szereteten keresztül megnyilvánuló igazság.

Összefüggéseiben gazdag és összetett, mégsem bonyolult rendszer ez. Ahogyan ez a Teremtő művétől el is „várható”.

Na már most mindezeket Mária Natália nővér nem tudhatta, ilyet az intézményes egyházban a „felvilágosodás” óta sajnos már nem tanítanak, hiszen akkor mi világiak is mindezeket az intézményes egyházon keresztül tanulnánk. Éppen ezért az előbbiekben részletezett ismeretek őt, Mária Natália nővért hitelesítik. A Világ Győzelmes Királynőjének ünnepére vonatkozó kérés ezért hiteles. Nem származhat mástól, mint a természet teremtőjétől. Miképpen az is Tőle származik, hogy nap és hold az égbolton pontosan egyforma átmérőjűek. A véletlen esélye ennek létrejöttére vajmi kevés. Nem szórakozásunkra rendezte Ő így, hanem okulásunkra. Hogyan is kérte? „Ha a fiú királynak van elismerve, illik, hogy a fiú anyja is azzá legyen.”

Hitelesíti a Krisztus által Natália nővéren keresztül által kért ünnepet az időzítése is. Május elseje mint a Szeplőtelen Szűznek, a Világ Győzelmes Királynőjének ünnepe a Bika havának éppen a Szűz dekanátusára, - dekádjára, tíz napos harmadára, harmadidőszakára esik, annak is a nyitányára. A harmadidőszakokkal egyes hónapok tulajdonságainak rokonságát, egymás közötti „komajárását” érzékeltették. Mint ahogy ez a rokonjárás az emberi társadalomban is benne van, a régiségben pedig a komajárás hagyomány volt. Valamely szerves társadalom nem a tőke mozgására, hanem a Teremtő által teremtett természeti mozgásokra épül. Különben hosszú távon nem marad fenn. Ezt itt most nem részletezzük, de megtanulható, sőt e természetismeret meg is tanulandó, a tanulságaival együtt ezért teremtetett.

Tehát a középkori egyház még tudta és tanította ezt, hiszen a szenteket még nem ad hoc jelleggel, nem hasraütésszerűen helyezték el a naptárban, hanem éppen évköri sajátosságaiknak megfelelően. Mint ahogy az evangélisták is képi megfelelőiket, jelölő állataikat, vagyis szemlélődő állapotaikat az állatövi tizenkettesből nyerték. A négy evangélium négyféle, mégis egymást kiegészítő szemszögből írja le az Úrnak, a téridő urának örömhírét. Ami helyén is van, hiszen még egy térbeli alakzatot sem lehet egyetlen nézőpontból hűen leírni. Hát még egy, a téridőben lejátszódó folyamatot! A négy evangélistát négyfajta lénnyel, négyféle állatövi jeggyel szokás a kezdetektől fogva megjeleníteni. Lukácsot például a bikával. Miért? Mert ő az, aki gyakorlatias szemszögből közelíti meg az örömhírt.

Natália nővér valószínűleg ezt sem tudhatta. Vagyis mind az ünnep, mind az időzítése hitelesíti őt.
Már csak egy kérdésünk maradt: Miért nekünk szól, miért éppen ránk szabott ez a küldetés, az egész világért történő engesztelés? Az élet, az Emberi minőségű élet vágya: folytonos, azaz örök szeretne lenni. De miért éppen általunk? Mindez miért a mi örökségünk?

A választ nyelvünk mondja ki. Örök szavunk kettős jelentésű. Nézzünk utána, bármelyik nagyobb könyvtárban megtehetjük: a kihalt nyelveken kezdve, a szanszkrit, ógörög, latin, nyelven át a mai európai nyelvekig, de fellapozhatjuk még a tibeti, kínai, de akár a héber szótárt is. ( Indián és polinéz nyelvekre nem terjedt ki a vizsgálatom.) Keressük meg „örök” szavunknak idegen nyelvi megfelelőit. Csupa kétalakú megfelelőt kapunk. Tehát örök1 = örökség, és örök2 = halhatatlan. A keresett nyelveken csupa eltérő hangalakot találni, egyedül a magyar őrzi e két fogalom összetartozását.

Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy nyelvünk számontartja: a mi közös örökünk, vagyis örökségünk nem más, mint az örök élet, azaz a folytonos, meg nem szűnő élet. Másképpen: nyelvünk okán, és mivel nyelven gondolkozunk, ezért gondolkozásunk okán az élet folytonosságáért vagyunk felelősek. Hogy kicsoda? Merjük kimondani: mi magyarok. Nagy szavak, ez kétségtelen, azonban ez jelenleg éppen nem dicsőség, hanem teher, mégpedig a kereszt terhe. De nemcsak a magunké, hanem mindannyiunk keresztjének terhe. A „Népek Krisztusa Magyarország!” nemcsak a magáét, de a mások keresztjét is hordozza. Mintha címerünkben a kettős kereszt erre is utalna. József Atilla szavai csengenek itt vissza: „Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell.”

Ha ezeket megértjük és átérezzük, akkor megértjük történelmünket, pontosabban üdvtörténetünket is. Megértjük, miért hoztuk önfeláldozó harcainkat. Megértjük a Mátyás király halálával, s a mohácsi csatával lefejezett magyarság balsorsnak tűnő keresztútját Trianonig, s jelenkori, szabadságnak hazudott rabszolgaságáig. Megértjük, miért nem csatlakoztunk a látszólag győztesekhez, de annál inkább erkölcsi vesztesekhez. Megérthetjük, hogy az élet győzelme nem egy folytonos diadalmenet, nem azonos a lineáris fejlődéssel, hanem a csúcsra ért diadal, az azt követő önkéntes, másokért történő alászállás, majd önfeláldozó áldozathozatal, és az ebből fakadó törvényszerű feltámadás örök körforgásából áll.

Az idő nemcsak vonal mentén, hanem – bizonyos mértékben - ismétlődve is múlik. Ezt megszokottabban úgy fejezzük ki, hogy az idő nemcsak lineáris, hanem ciklikus jellegű is, úgy ahogy napjaink, éveink, vagy a műveltebb nemzedékek által számon tartott világévek is mutatják. Tehát az idő kanyarodó, ezért könyör adó természetű is.

Világossá válhat ezért számunkra, hogy a virágvasárnapi dicsőséges bevonulás, majd az önkéntes alászállás krisztusi példája nyomán a „királyságok királysága”, - ahogyan a középkori Magyarországot egy külhoni krónikás, az 1500-as évek közepének spanyol követe nevezte - ha emberségből példát akar adni, a dicsőség híres trónusáról alá kell szállnia, és a nála rosszabb helyzetben lévőkön könyörülnie kell.

Alászállni csak az tud, aki előtte odafönt volt. Aki Krisztus példája nyomán is tanított, törődött, gyógyított, s aki Dante intése ellenére: - „Ó boldog Magyarország, csak ne lennél olyan hiszékeny már!” -, ellenségeivel könyörületesen és kíméletesen bánt. Aki vérét ontotta nemcsak övéiért, hanem azért az Európáért is, amely őt Júdásként oly sokszor elárulta. Naphoz hasonlóan a maga delelőjén dicsőségben uralkodni az tud, aki népével együtt már hosszú nemzedékek óta olyan népmeséken és olyan műveltségben nevelkedett, amelyek nem a bosszúállásról, hanem az emberségen és áldozathozatalon keresztül bekövetkező feltámadásról és megdicsőülésről tanítanak. Aki nem hiszi, járjon utána. Kezdve a népmeséken, összehasonlítva más népek meséivel.

Népeket nem lehet egyik pillanatról a másikra emberségessé tenni. A valódi fejlődés, az ember fiából emberré válás lépcsőfokait nem lehet kettesével, hármasával venni. Az a krónikás híradás, miszerint első királyunk, Szent István az országot Jézus Krisztus igaz hitére térítette, meggyökeresedett Emberségre, mai szóhasználattal: már meglévő és működő kereszténységre utal, ahogyan ezt külhoni papkrónikások és a régészeti leletek egyaránt tanúsítják. Jézus Krisztus hite ugyanis a vasárnapi kereszténységnél jóval többet jelent. Nem kevesebbet, mint hogy ezt a világot, benne az emberiséget csak életjavítással és áldozathozatallal, az önkéntes lemondás és a feltétlen, akár az ellenségeinkért is meghozandó áldozat árán válthatjuk és tarthatjuk meg.

A magyar, is-is természetű nyelvéből, tehát gondolkodásából következően jóhiszemű mentalitású nép. Ha vezetőit elveszti, ha küzdelmeiben állandóan vezéráldozatot hajt végre, a fő nélkül maradt társadalomtest jóhiszeműsége - okosság híján - hiszékenységgé változik. Naivitása folytán ellenséges eszméknek és vezéreknek hódolva egy helyben topog, fogyatkozik és útján előre nem halad. Ahogy a köznyelv mondja: a gyalogbéka szintje alatt van. A gyalog azonban, mint láttuk, nem az, aminek látszik, hiszen lépésről lépésre haladva és célba érve - átváltódhat. A gyalog nem agyal, hanem mint valami gyalu, fokról fokra ledolgozza a fölösleget, a ránk rakódott gyalázatot. „Amit ránk kentek a századok, lemossuk a gyalázatot.” – forradalmi lendület helyett ezt csak így lehet. A csodát nem kívülről várva, hanem belülről kiindulva. „Csak általatok tudok segíteni rajtatok!” – mondja Mária Medjugoréből. „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban!” – tanácsolja egy másik kultúrkörből Gandhi.

Ma a magyarságon tél van. Ha rajtunk, akkor az emberiség nagyobb részén is. Merünk-e hát hinni, - nem az önjelölt vezérekben, a politikában, – hanem a gyalogban, a nép fiában, a mindegyikünkben benne rejlő királynőben, a telet lebontó, lépésről lépésre haladó engesztelés példájában? Egyáltalán merünk-e hinni az Élet feltámadásában, benne a magyar feltámadásban és az Élet Királynőjének győzelmében? Merünk-e hinni a magyar engesztelésben? Engedelmesek leszünk-e a krisztusi kérésekhez, vagy pedig leszünk és maradunk szívünkben elnehezedettek, és a sötétség elöl folyton hátráló lúzerek? Ez a kérdés, ez a valódi választás. Nem a négyévenkénti, a halott urnák elé való járulás. Választanunk csak az Életet szabad, de azt nap, mint nap kell. Annak is nem a sötét alakváltozatát, a megítélést és a megszólást, hiszen szavainkkal teremtünk, - hanem a jó szóval s az imával való bánást, az Igével való mindennapi találkozást.

Mindennapi szavazásunkat, mindennapi jó választásunkat add meg nekünk ma. A szóval, imával és tettekkel történő áldozathozatalt másokért és a magunk napról napra történő életjavítását. Az engesztelést.
Mivel is fejezhetnénk be hírközlésünket, mint az Élet Királynőjének Natália nővéren keresztül hozzánk intézett szavaival: „Engeszteljetek, mert csak így lesztek méltók a kegyelemre!”

És fiának, a Keresztes Győzőnek szavaival:
„…a magyar, Anyámba vetett szent bizalommal, szent büszkeséggel hangoztassa: Győzni fogunk, Magyarország és a Világ Győzelmes Királynője által!”

Pécs – Budaörs - Székesfehérvár, 2014. május 3.

Grátz Antal

Blue joomla theme by Template Joomla